Akiknek egy Billie Eilish-koncert tanítja meg, hogy semmi sem lehetetlen

Délután fél egyre beszéljük meg a találkozót a Sziget Fesztivál melletti Mol-kúthoz. Végül majdnem egy órát várunk, de nem bánjuk, iszunk egy félelmetesen túlárazott kólát, és eszünk egy olvadozó csokit, hogy magunkhoz térjünk. Fél órán keresztül kerülgettük a kordonokat, és tettük meg rendületlenül a vargabetűket a biztonsági őrök és rendőrök iránymutatásainak megfelelően, mire idetaláltunk. Mint megtudom, a Mol-kút népszerű találkozóhely a fesztiválra igyekvők körében. Én ezt nem tudhatom, soha nem voltam még a Szigeten, hiába tartozom papíron a célcsoportba. Isszuk a kólát, és várjuk azokat, akik hozzám hasonlóan, de teljesen más okokból szintén nem jártak még a fesztiválon. Sőt, semmilyen fesztiválon. Ez most mindannyiunknak nagy élmény lesz – gondolom, és kicsit remélem is –, de nekik egészen biztosan sokkal fontosabb, mint nekem.

Délután egy körül már gyülekezik a csapat, könnyű őket megismerni, a többség piros pólóban van, rajta a felirat: InDaHouse. Egy után kicsivel pedig végre megérkeznek azok is, akikre várunk: nyolc fiatalt hozott el az egyesület borsodi falvakból, Hernádszentandrásról, Fügödről és Ináncsról, hogy megnézzék Billie Eilisht a Szigeten.

Hat lány, két fiú. Ez az első fesztiváljuk, sőt, olyan is van köztük, akinek ez az első koncertje. „Mély víz” – nevetünk, és közben arra gondolok, mit éreznék tizenévesen, életem első fesztiválján, életem első koncertjén, a sikongató, fülsüketítő basszusra ugráló tízezres tömeg közepén. Valószínűleg sokkot kapnék. (Próbálom felidézni, mi lehetett életem első koncertélménye, talán az, amikor édesapám elvitt a tesómmal Iggy Pop-koncertre, na, az tényleg sokkoló volt, de tény, hogy rendesen megedzetten érkezhettem meg jó sok évvel később életem első Szigetére).

Gyors bemutatkozó kör, a nevek nagy részét persze azonnal elfelejtem (mikor fogok megtanulni figyelni a kézfogásnál?), de legalább az arcokat igyekszem memorizálni. Annyit már előzetesen megtudtam az önkéntesektől, hogy ki a legnagyobb Billie Eilish-fan, ki kinek a barátja, ki hova jár iskolába, és ki jött inkább Dzsúdló, mint Billie Eilish miatt. Most a rengeteg információt próbálom összekapcsolni az emberekkel és nevekkel, miközben elindulunk visszafelé a kordonok útvesztőjében a K-híd felé.

Kötelező csoportkép a hídon, és már bent is vagyunk. Hosszú volt az út, Hernádszentandrásról legalább két és fél óra, és hosszú lesz a nap is, az esti koncertig sűrű a csapat programja. Az első teendő tehát az ebéd, fel kell tankolni, hogy bírjuk.

Az InDaHouse csapata fél éve kezdte el szervezni a Sziget-látogatást. A gyerekek nagyon szeretik Billie Eilisht – mesélik –, sokszor beszélgettek róla, és többször megjegyezték már, lehetetlen, hogy valaha eljussanak egy Billie Eilish-koncertre.

„Be akartuk nekik bizonyítani, hogy nincs lehetetlen”

– mondja Szabó Péter, az InDaHouse forrásteremtési divízióvezetője arról, hogy miért döntöttek úgy, hogy megpróbálják elintézni, hogy mégis eljussanak. „Az egész napnak az a mottója, hogy nincs lehetetlen, és azt reméljük, hogy ezt ők elviszik majd a faluba, és terjeszteni fogják, hogy nemcsak YouTube-on lehet látni a sztárokat, de élőben is, csak tenni kell érte.” Szerinte egyébként a gyerekek azért szeretik az énekesnőt, mert Eilish „melankolikus, kicsit depressziós hangulatú dalai rímelnek arra, amit néha ők is éreznek”. A rajongásukat a tanulás során is kihasználják, sokszor például úgy gyakorolják az angolt, hogy Eilish dalszövegeit fordítják le velük.

Miután eldöntötték, hogy megpróbálják őket elhozni ide, felvették a kapcsolatot a Sziget Fesztivál szervezőivel, akik a kezdetektől nagyon együttműködőek voltak, adtak napijegyeket nemcsak a gyerekeknek, hanem az őket kísérő önkénteseknek is, és arra is lehetőséget biztosítottak, hogy a fesztiválos átlagáraknál jóval olcsóbban ebédeljenek a dolgozói menzán. „Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a Sziget szervezőiről, mindenre nyitottak voltak, mindent biztosítottak. Amit meg tudtak tenni, hogy segítsenek minket, azt megtették” – mondja.

A lehetetlenért meg kell dolgozni, ezek nem ingyenjegyek

Itt üldögélünk a hatalmas menzasátorban, meg lehet dögleni a melegtől, folyik rólunk a víz, a csapat tagjai egymást váltva álldogálnak az egyetlen, légkondira emlékeztető, elviselhető hőmérsékletet eregető oszlop előtt. Ebéd közben Benkő Fruzsina, az InDaHouse alapító vezetője és Adri mentora beszélget a lánnyal arról a könyvről, amit Adri most olvasott el, és közben arra buzdítja, jelentkezzen be a helyi könyvtárba, kinézhetnek több könyvet is, amiket elolvashatna. „Voltam már, nincs ott semmi” – jegyzi meg Adri. „Nem baj, a miskolci könyvtárból lehet oda könyveket rendelni” – válaszolja Benkő Fruzsina. Fiala Borcsa Lepkebáb című könyvét olvasta el a lány, mint később megtudom, ez volt az egyik feltétele annak, hogy jöhessen a Szigetre. A szervezet egyik alapelve ugyanis, hogy nem adományoznak, a jegyekért a gyerekeknek „meg kellett dolgozniuk”. Ez azt jelenti, hogy azoknak a 14 év feletti gyerekeknek, akik jönni szerettek volna, öt fordulón kellett különböző, személyre szabott feladatokat teljesíteniük, hogy jöhessenek.

„Ha valamire azt mondom, hogy lehetetlen, akkor azt csak úgy tudom elérni, ha teszek érte. Ez nekik nem ingyenjegy” – hangsúlyozza Szabó Péter.

Minden 14 év feletti gyereknek megadták a lehetőséget, hogy itt legyen, de ezért tenniük is kellett. Van, aki elolvasott egy könyvet, van, aki rapszöveget írt a Szigetről, van, aki esszét a fesztivál történetéről. „Mindenki nagyon komolyan vette ezeket a feladatokat, a mi szívünket is megdobogtatta, hogy tényleg mindenki érezte, hogy ennek mekkora súlya van” – mondja.

Ahogy annak is súlya van, hogy a projekt ennyire meg tudta mozgatni a tinédzsereket. Le Kim Evelin, az InDaHouse önkéntes koordinációs divízióvezetője is elkísérte a gyerekeket, ő magyarázza, hogy hiába dolgoznak együtt születésüktől kezdve nagyon sok gyerekkel, a középiskolás korosztályt nehéz megtartani és motiválni is – ez a projekt viszont nagyon megragadta őket.

„A kamaszoknál nagyon nehéz megtalálni, hogy mi az, ami tényleg megfogja őket, és megdobbantja a szívüket. Billie Eilishért meg vannak őrülve. Amikor elmondtuk nekik, hogy van ez a lehetőség, volt olyan kislány, aki elsírta magát” – meséli. Abból volt is egy kis feszültség, hogy a 13 évesek még nem jöhettek el.

Tíz gyereket hoztak volna el, de kettőt végül nem engedtek el a szüleik. Pedig komoly előkészítés előzte meg azt is, hogy a szülők beleegyezzenek a kiruccanásba. Az InDaHouse közel tíz éve működik a borsodi településeken, több mint kétszáz gyerekkel és ennél is több önkéntessel dolgoznak együtt, a szülők többsége jól ismeri őket, és bízik is bennük. Azok között, akik most eljöttek, vannak olyanok, akik már több mint nyolc éve járnak a szervezet programjaira.

Az InDaHouse egyébként törekszik arra, hogy minden héten más önkéntesekkel találkozzanak a gyerekek, és arra is, hogy az egyéni teljesítményeikért a gyerekek ne tárgyi jutalmat, hanem élményt kapjanak. Ez azért jó – magyarázza Le Kim Evelin –, mert egyrészt mindig új, más (akár külföldi) embereket ismerhetnek meg, akik mind megerősítik bennük azt, hogy el vannak fogadva. Másrészt ezeknek az élményeknek és az együtt töltött időnek a segítségével történik meg az inklúzió, ami segítheti őket a komplexusok leküzdésében is.

Rendszeresen szerveznek külsős programokat is, szoktak járni Miskolcra és Budapestre is, de egy tömegfesztivál nagy ugrás nemcsak a gyerekeknek, de a szülőknek is. Nem alaptalanul féltik őket, de a külső szemlélőnek néha meglepő lehet, mennyire. Detti, Miri mentora idézi fel, hogy egyszer meghívta magához Budapestre egy hétvégére a Miskolcon tanuló és kollégiumban lakó, 18 éves lányt. „Azt gondoltam, nem lesz probléma, felszáll Miskolcon a vonatra, én pedig várom a peronon a Keleti pályaudvaron. Aztán hívott az apja, hogy nem akarja, hogy a lánya egyedül vonatozzon a fővárosba, mert kikezdhetik. El kellett intézni, hogy valaki elhozza.” Szabó Péter szerint a szülők többsége pozitívan állt hozzá az úthoz, de – mint mondja – azokat is teljesen megérti, akik féltették az ismeretlentől a gyereküket. „Ha szülőként lett volna Sziget-élményük, akkor valószínűleg elengedik őket” – mondja.

A szervezet önkéntesei ezért nemcsak a gyerekeket, de a szülőket is felkészítették, hogy mi is ez a fesztivál, mekkora lesz a tömeg (ezt úgy ismertették, hogy a környező falvak lélekszámait összeadva illusztrálták, hány ember fog egyszerre bulizni a Szigeten), és önkéntesekkel is alaposan bebiztosították magukat: nyolc gyerekre majdnem kétszer annyi kísérő jut, ami garantálja, hogy soha senki ne maradjon egyedül, felügyelet nélkül.

„A borsodi kis falvakból nagyon sokszor még Miskolc is nagyon távoli, mi most nagyon nagyot ugrottunk. És azt fogják látni, hogy itt ugyanolyan emberek vannak, mint ők, senki nem bánt senkit, senki nem szól be senkinek, különböző embertípusok vannak itt, különböző ruházattal, és jól megférnek egymás mellett” – mondja Szabó Péter.

És hogy miért fontos ez? Azért, mert a mindennapokban nem ezt látják. A szervezet éppen ezért fáradozik azon, hogy megmutassa nekik, hogy

a világ közel sem annyira zárt, mint amilyennek egy borsodi zsákfaluból tűnhet.

Sok tényező dolgozik ellenük, és sokszor pont onnan érkeznek a gyomrosok, ahonnan nem számítanának rá: az egyik – középiskolai felvételi előtt álló – lány például sokáig tiltakozott az ellen, hogy érettségit adó intézményben tanuljon tovább. Sokára derült csak ki – meséli a mentora –, hogy azért, mert amikor pár éve az egyik tanár megkérdezte az osztályától, hogy ki szeretne érettségizni, hiába tette fel a kezét, a tanár rászólt, hogy ő tegye le. Pedig a mentora szerint minden esélye megvan rá, hogy megszerezze, és a szülei is támogatják benne.

Mindenki másképp, máskor kezd oldódni

Ebéd után indulunk el a cirkusz felé, a sátorból kilépve már sokkal elviselhetőbb az idő is, bár a csapatból többen is megbánásuknak adnak hangot, amiért hosszú nadrágot vettek fel reggel. A cirkuszban is igyekszünk árnyékos helyre húzódni. Elég feltűnően nem vettük még fel a fesztiválozók ritmusát, de a második produkcióra azért már a gyerekek is bátrabban tapsolnak, sőt, páran a színpadra is felmerészkednek, hogy az első sorokból nézhessék a műsort.

Mindenki másképp, máskor kezd el oldódni, és olyanok is vannak, akik a nap végéig zárkózottabbak maradnak a többieknél. Velük a mentoruk külön foglalkozik, eltávolodnak a tömegtől, külön programokra mennek. A lényeg, hogy senkit nem erőltetnek bele olyan szituációba, ami neki kényelmetlen lehet. A szervezetnél is készítettek kockázati térképet, mielőtt belevágtak volna a projektbe, sokat vitáztak arról, hogy a gyerekeknek jó vagy rossz élmény lenne egy háromszáz fős zsákfaluból a több tízezres fesztiválba csöppenni, de végül úgy döntöttek, hogy megpróbálják, és igyekeztek minél jobban bebiztosítani, hogy ne nyomasztó élmény legyen a fesztivál a gyerekeknek.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy minden fiatalt elkísért a mentora is. A mentorok és a gyerekek között láthatóan nagyon szoros a kapcsolat, egy pillanatra sem érződik, hogy a fiatalok teherként élnék meg, hogy mindenhova kísérgeti őket egy felnőtt. Mert itt nem is erről van szó. „Egy mentor-mentorált kapcsolatban egy gyerek azt érzi, hogy fontos valakinek, aki mondjuk Budapesten, teljesen más társadalmi közegben él, de figyel rá, hetente ír, telefonál, érdeklődik felőle” – magyarázza Szabó Péter.

A cirkusz után továbbindulunk a nagyszínpad irányába, itt lép fel Dzsúdló fél ötkor. Hopp, illetve mégsem, Yung Lean váratlan lemondása miatt egy órát csúszik a program, mi is hajíthatjuk a kukába a gondosan eltervezett menetrendet. Gyors újratervezés, a csapat szétszakad, és megbeszéljük, hogy egy óra múlva itt találkozunk, talán akkor már tényleg lesz Dzsúdló. Mi Adrihoz és a fiúkhoz, Márkhoz és Tibihez csapódunk, kicsit céltalanul elindulunk az óriáskerék irányába, majd kikötünk a GameLandHubnál. „Dartsozunk? – Persze.”

Bemegyünk, tízkörös meccset játszanak, Tibi magasan ver mindenkit, a közelébe se ér senki a pontszámának. Állítja, hogy életében először játszott, persze, nem hisszük el. A megalázó vereség ellenére a végére már mindenki feloldódik, ebben a sátorban tényleg nem igazán lehet érzékelni, hogy mekkora fesztiválon vagyunk. Pont elég löketet ad ez ahhoz, hogy Dzsúdlóra már felspanolva érkezzünk vissza, Márk azonnal elindul a gyülekező tömeg felé. Ő Dzsúdló miatt jött, nem a Billie Eilishra, ezt kerek perec ki is jelenti. Dzsúdló is borsodi, őt is ismerik és szeretik a fiatalok, én viszont csak állok a tömeg szélén bambán, őszintén bevallom, fogalmam sincs ki ő, de kétségtelen, hogy nem rossz bulit nyom. Mi viszont úgy döntünk, egy kicsit leválunk a csapatról, muszáj árnyékba vonulnunk, és innunk valamit, ami nem a felforrósodott kulacsunkban lötykölődő langymeleg víz. Megbeszéljük, hogy Krúbin találkozunk a FreeDome-ban, a csapat egy része Dzsúdló után oda megy át.

Itt persze nem találjuk őket, akkora a tömeg. Hosszas ide-oda járkálás után végül megmentenek minket a remek választásnak bizonyuló piros InDaHouse-pólók. Márk és a mentora, Viki merészkedett be leginkább a tömegbe, ők fáradhatatlanul bólogatnak, és nyomják a szövegeket is. Egy ideig én is bólogatok mellettük, de valahol a „mocskos Fidesz” és az Orbán-csók között már nem igazán érzem az oxigént a levegőben, inkább kijjebb húzódom. A FreeDome mellett egy fa tövében üldögél pár önkéntes a csapatból, ők nevetve mutatják nekünk a képet, amit a többiek küldtek nekik arról, hogy mekkora volt az érdeklődés a koncerten, ahova a társaság másik fele ment: a japán Kazuón, a Dropyard színpada előtt csak pár ember lézeng. Azért felkerekedünk, hátha szerencsésen megtaláljuk őket is.

Nem lett szerencsénk, mire odaérünk, már pont vége, sehol senki, csak néhány eldobált sörösdoboz a földön, a hátunk mögötti nagyszínpadon viszont valaki nagyon szórakoztatja az esti koncertre gyülekező tömeget. Ő a girl in red, akit igen, én nem ismerek, és magamban mosolygok is azon, ahogy az összes, tulajdonképpen tök pörgős szám végén megígéri a közönségnek, hogy most már pörgős számot fog játszani. A közönség nagy része mondjuk tényleg csak üldögél a földön, és már a másfél órával később kezdődő Billie Eilishra foglalja a helyét. Őket kerülgetve igyekszünk vissza a FreeDome felé, amikor szembejön velünk a csapat, akiket a Kazuón próbáltunk meg elcsípni. Mint kiderül, ők is feladták, átmentek inkább a Krúbira, ami sokkal jobban bejött nekik. Amikor megkérdezem, miért volt rossz a Kazuo (nem, nem ismerem, ők se nagyon egyébként, pár számát hallották csak, ezért akarták megnézni), Tibi csak legyint: „Áhh, a nagy részét laptopról játszotta.”

Fél kilencre beszéltük meg a találkozót egy nagyszínpad melletti bódénál. Az van ráírva, hogy „FÉNY original”, elég feltűnő jelenség, azért esik rá a választás. Az este folyamán elég sokszor hangzik el, hogy „találkozó a fénynél”. Lassan össze is gyűlik a csapat, a lányok eddig is a közelben voltak, ők végül a girl in reden hangolódtak. Fruzsi magyarázza, hogy a TikTokról ismerik, én csak pislogok, fogalmam sincs, hogy ez hogyan lehetséges, csak másnap olvasom a Telex kritikájában, hogy ez a 24 éves norvég csaj tényleg ott futott be, és most már nemcsak a zenei, de a digitális műveletlenségem miatt is szégyellem magam. Fruzsi is megjegyzi, mennyire jó, hogy az internet rengeteg ajtót kinyitott, és a borsodi falvakba is simán eljutnak az ilyen előadók, ráadásul a lányok pár számnak a szövegét is ismerték, és simán fújták kívülről a koncerten is.

Az igazi sztár persze nem a girl in red, hanem Billie Eilish. A 15 éves Erzsi a legnagyobb rajongója, azt mondja, a stílusa és a szövegei miatt szereti, azért, mert „laza és önmagát adja”. Három éve a Bad Guyt kezdte hallgatni, aztán jött a többi száma, mára szinte az összeset kívülről fújja. „Nagyon várom, az előbb megláttam az anyukáját a színpad szélén, már attól elérzékenyültem” – mondja. Amikor visszakérdezek, hogy jól értem-e, tényleg felismeri Billie Eilish anyukáját, kicsit értetlenül néz rám. „Persze.”

De nem csak ő várja izgatottan a koncertet, a lányok mind megjegyzik, hogy vagy nagyon el fognak érzékenyülni, vagy el fog menni a hangjuk. És láthatóan fáradnak is, rögtönzünk egy pikniket, előkerülnek a csomagolt szendvicsek és rágcsák, és már éppen átcsapna békés, fesztiválmentes Sziget-élménybe a hangulat, amikor berobban a basszus a büfésor dj-pultjánál, mi pedig szép lassan felállunk, bólogatunk, ringatózunk, aztán a csapat egy része fogja magát, és csatlakozik a pult előtt táncikáló kisebb tömeghez. Akik maradnak, puffognak egy sort, hogy így nem lesz jó helyünk a Billie Eilishon, de tulajdonképpen teljesen mindegy is, mióta ideértünk, tolong mellettünk a közönség a koncertre, teljesen egyértelmű, hogy nem lesz jó helyünk.

Nem is baj, nem árt, ha eszünknél maradunk, mielőtt tényleg nekivágunk a tömegnek, még utoljára megbeszéljük az alapszabályokat („koncert után találkozunk a fénynél”), és minden mentor megbeszéli a saját mentoráltjával, hogy mihez van kedve. Van, aki inkább a közönség szélénél marad, mert nem akar beljebb menni, de vannak, akik azonnal elkezdenek befurakodni, hátha elcsípnek valamit, ami nem a kivetítő.

Akkora sikerrel azért nem járunk, bárhova állunk, egészen biztosan magasabbak, akik előttünk állnak. De ez akkor már egyáltalán nem zavarja a lányokat, Adrit, Mirit és Erzsit (ők merészkedtek be a legmélyebbre). Felkapcsolódnak a reflektorok, dübörög a basszus, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy ezeknek a lányoknak holnap nem lesz hangjuk.

Megjelenik a színpadon Billie Eilish, és arról is meggyőződhetek, hogy tényleg kívülről fújják a szövegeket. És kicsit végre én is feloldódom, mert én is: ez közös bennünk, bár bennem már rég nincs meg az a bátorság, hogy torkaszakadtamból énekeljek is. Ahogy az is – beszéljük meg a koncert után, amikor lerogyunk a fénynél –, hogy nagyon fáj már a lábunk. Nem is nagyon tudunk beszélgetni magáról a koncertről, többet senki nem tud mondani annál, hogy jó volt. Kicsit minden keveredik a levegőben: izgatottság, megilletődöttség, fáradtság. „Alig várom, hogy lefeküdjek aludni” – jegyzi meg Noémi, és tényleg le is fekszik a fűre. Az alvásra viszont még várnia kell, hosszú út áll előttük hazafelé.