Lehet, hogy az emberek azt gondolják, ezek a sérült táncosok tisztára nem normálisak

• Az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület közel húsz éve segíti a különböző fogyatékossággal élő emberek társadalmi felzárkóztatását, az egyesületben tevékenykedő ArtMenők tánc- és mozgásfókuszú oktatási programban pedig fogyatékossággal élő és ép fiatalok működnek együtt.
• Az ArtMenők csoport halmozottan sérült, értelmi akadályozott, autizmussal élő és ép tagjai ezúttal a Hodworks táncosaival dolgoznak együtt Hód Adrienn koreográfus vezetésével, és közösen hoznak létre egy táncelőadást Idol címmel.
• Gyulavári Ági pszichológussal, a csoport egyik vezetőjével, egyben táncosával és Vay Ábellel, a készülő előadás egyik kerekesszékes szereplőjével beszélgettünk egy próbájuk előtt.

Vay Ábel koraszülöttként, a 31. hétre jött világra, 1590 grammal. Két hónapos korában hidrokefáliát diagnosztizáltak nála, ezután tízéves koráig öt shuntbeültetésen esett át. Mivel a születése közben agyvérzést is kapott és oxigénhiányos állapotba került, négy végtagja sérült, a látása is károsodott, és az értelmi fejlődésében is zavart mutat. A nehézségei ellenére elvégezte az általános iskola nyolc osztályát, majd az Addetur szakiskola informatika és adatrögzítő szakát. Nagyon érdeklik a művészetek, verseket és novellákat ír.

Ábel tizenöt hónapos volt, amikor az édesapja autóbalesetben meghalt, így tizenhét éves koráig jórészt az édesanyja egyedül látta el. Jelenleg hetente két napot tölt a MEREK-ben (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja), a hét többi napján az eredendően is konduktorként és fejlesztőpedagógusként dolgozó édesanyja gondoskodik róla. Egy éve jár az ArtMenők csoportba, édesanyja szerint a tánc és a közös alkotás nagyon sokat ad a fiának. Ábel jól érthetően beszél, csak ritkán akad meg a gondolatmenetében.

Miről szól és milyen alkotói módszerrel készül az Idol előadása?

Vay Ábel: Ismeritek az Egy asszony illatát? A filmet. Na, az egyik próbán kipróbáltuk, hogy Kacsó Imola Molli (a Hodworks táncosa) beköti a szemem, én vagyok a vak, ő az ép, és így táncolunk egy tangót. Molli kivesz a kerekesszékből, ami olyan érzés nekem, mintha tudnék járni. Egy kerekesszékes be van zárva a székébe, mint egy börtönbe. Egy átlagember ilyesmit fel sem fog, nincs abban a helyzetben, hogy átélje, hogy egy sérültnek milyen. Az ép társam kivesz a kerekesszékből, és olyan, mintha állnék a saját lábamon, de közben nem a saját lábamon állok, hanem az ő lábán, és mégis azt érzem, hogy egy full ép ember vagyok, mintha a kerekesszék ott sem lenne. Persze aztán rohadt szar szembesülni a valósággal.

Gyulavári Ági: A fogyatékkal élők világában közhely, de tényleg így van: sok helyzetben a társadalom hozzáállása és a lehetőségek hiánya teszi a sérülteket akadályozottá. A sérültség meghatározza, limitálja a képességeket, mégis vannak olyan helyzetek, mint például egy alkotói térben, ahol ezek az akadályok eltűnnek, és közös megoldások születnek helyettük. Rengeteget kaphatunk és tanulhatunk a sérültektől. A mi csoportunkban nyolc sérült és hat ép táncos van: öten kerekesszékesek, közülük többen halmozottan sérültek, azaz több funkció is sérült, a beszédük, a látásuk vagy értelmileg érintettek. Van két Down-szindrómás és egy autista lány is. Az előadás egy civil helyzetből indul: a táncosok megérkeznek a szüleikkel, majd egy nyitókört indít a csoportvezető, ahol a nézők beleláthatnak abba, hogyan dolgozunk, hogyan hangolódunk egymásra. Csak ezután megyünk bele egyre jobban az absztraktabb működésbe.

V. Á.: Ez egy olyan életforma, ami rettenetesen kiszolgáltatott. Nekünk mindig kell egy olyan stabil ember, aki segít reggel kikelni az ágyból, öltözni, mosdóba menni, az emberek többségének ez természetes dolog, nem szorulnak segítségre.

Amikor tánc közben megfogom az ép társam kezét, az olyan, mintha együtt repülnénk, mint a madaraknak a szárnya.

És bármi megtörténhet, még az is, hogy azt érzed, szerelmes vagy a másikba, de közben nem vagy szerelmes, csak azt hiszed. Létrejön közöttünk valami, amit átviszünk a mozgásba.

Gy. Á.: A csoporttagok megélhetik ezeket az érzéseket, de a kereteket nagyon határozottan tartjuk. Mi, csoportvezetők is úgy vagyunk jelen táncosként, hogy közben felelősséget vállalunk a csoportért. Vannak olyan sérült táncosok is, akik folyamatos figyelmet igényelnek. A foglalkozásaink így egyvelegét adják a terápiás és az alkotói tereknek, bár azzal, hogy a Hodworks csatlakozott hozzánk, nagyon kitolódott a fókusz az alkotásra. A csoporttal a munkát a vezetőtársammal, Mészöly Andreával még tavaly szeptemberben kezdtük el, Hód Adrienn először táncos résztvevőként, majd év elejétől koreográfusként kapcsolódott be. Addigra ki kellett alakítanunk a csoportérzetet és a bizalmat a tagok között.

Az inkluzivitásnak, azazhogy épek és sérültek együtt mozognak és egymáshoz kapcsolódnak, milyen terápiás hatásai lehetnek?

Gy. Á.: A sérültek esetében ez a hatás egyértelmű, hiszen nagyon kevés olyan tér van, ahol az épekkel együtt lehetnek és alkothatnak, pláne úgy, hogy mindezt mozgáson keresztül tegyék. Az meg egészen kivételes, hogy a saját testükkel tudnak létrehozni olyan alkotásokat, amelyek művészi értékkel bírnak. A tánc, a közös mozgás és az érintés nagyon intim közeget teremt, és mély, elemi kapcsolódást hoz létre az emberek között.

Hogy az épekre hogyan hat, azzal kapcsolatban a saját élményeimet és tapasztalataimat tudom megosztani. Egyrészt egy ilyen vegyes képességű táncos pár olyan szabad teret biztosít, amely mindenféle teljesítménykényszert és szorongást le tud venni a táncosról:

itt minden test és minden mozdulat érvényes.

Másrészt az alkotásban a keretek, korlátok és akadályok sokszor nagyon is a kreativitás felé mozdítják az alkotókat, ami ebben az előadásban is megjelenik: a kerekesszékek, az abban ülő emberek és az ép testek olyan új formákat hoznak létre, amik egymás nélkül nem lennének lehetségesek. Tóth Károllyal korábban is dolgoztam többször duettben, és az volt az élményem, ahogy az átlagostól eltérő testével és a speciálisan feszes izomzatával olyan izgalmas mozgásokra képes, amik nekem csak rengeteg gyakorlással sikerültek. Ezek a közös munkák nagyon inspirálók, és persze nagy kihívások is.

Az Idol próbáinak mik a speciális kihívásai?

Gy. Á.: Egy lépéssel messzebbről indítanám a választ, mert már maguk a körülmények is speciális nehézségek: mint minden független társulatnak, anyagi forrásokat vagy akár akadálymentes, befogadó színházat és próbahelyet találni önmagában hatalmas kihívás. Mi ráadásul egy határmezsgyén vagyunk, a táncvilág szerint a fogyatékosügyhöz, a fogyatékosügy szerint a táncvilághoz tartozunk. A szervezésben a szülők munkáját emelném ki: egy sérült embert gondozó család alapvetően is rengeteg kihívással küszködik, ebbe kellett beleilleszteni pluszban a próbákat.

Az értelmileg akadályozottakkal hogyan lehet testről és mozgásról beszélni, hogyan lehet koreografálni őket?

Gy. Á.: Szakemberként nagyon sok tapasztalatunk van ebben. Mészöly Andi gyógypedagógusként, én tánc- és mozgásterapeutaként régóta dolgozom sérültekkel. Pankával, az autista lánnyal például tíz éve dolgozunk együtt. Ő nagyon sok mindent megért, csak nehezen kommunikál, és a maga kiszámíthatatlan módján aktívan rendezi is az előadást. Levi betűtáblát használ arra, hogy megértesse magát, a vele való kommunikációhoz több időre van szükség, különböző igények alakítják a folyamatot. Ilyenkor másképpen figyelünk egymásra, mint ahogy általában megszoktuk. A két Down-szindrómás lány is sok inspirációt ad a csapatnak.

V. Á.: Ők egyszerűen zsenik.

Gy. Á.: Hód Adrienn profi koreográfusként gyönyörűen ráhangolódott erre a munkára. A darab is abból indul ki, hogy mi az, ami mindenki számára elérhető a csoportban, és mi az, amit a csoport együttesen tud létrehozni. Amikor úgy érezzük, hogy túl intenzív a munka, akkor tartunk egy beszélgető kört, amiben megsegítjük az élmények feldolgozását. A csoportmunka intenzitása sokszor még számomra is megterhelő.

A fogyatékkal élők számára létezik speciális pszichoterápia?

Gy. Á.: Nagyon kevés pszichológus dolgozik értelmi akadályozottakkal. Van néhány gyógypedagógus-pszichológus, de ők nagyon ritkák. Tánc- és mozgásterapeutaként viszont nem beszélő emberekkel is lehet pszichoterápiás munkát folytatni a testen és mozgáson keresztül. Ábel értelmileg csak kismértékben érintett, vele bármilyen terapeuta tud dolgozni.

V. Á.: Azért nem bárki. Emberfüggő, hogy kivel találom meg a hangot. De most már egyre több ép fiatal is megért minket, és az az érdekes, hogy én az épek között jobban is érzem magam. De a legjobban akkor, amikor épek és sérültek együtt vannak.

A leendő közönségnek mit üzentek?

Gy. Á.: Az érzékenyítés itt is fontos, de az ArtMan mégsem az érzékenyítésre helyezi a fókuszt, inkább azt mondjuk, nézzetek meg a Trafóban egy jó előadást, amiben vannak nem normatív emberek is.

V. Á.: Az emberek lehet, hogy azt gondolják, ezek a sérült táncosok tisztára nem normálisak, hogy mit meg nem csinálnak. De nekünk ez a szabadság. Szóval gyertek el, drága gyerekek, mert mi olyan olyan pluszélményt adunk, amire remélhetőleg később is emlékezni fogtok.

Az ArtMenők & Hodworks Idol című előadásának bemutatója május 31-én lesz a Trafóban.