Az értelmiség falhoronymarót ragad

• Tanulmányok: (itt egy elismert egyetem neve következik).
• Munkahely: újságíró (itt egy egykor elismert online újság neve következik).
• Munkahely: újságíró (itt egy másik egykor elismert online újság neve következik).
• Munkahely: rovatvezető (itt egy jelenleg is létező újság neve következik).
• Munkahely: újságíró, szerkesztő (itt egy egykor elismert, de már bezárt újság neve következik).
• Munkahely: (itt egy jelenleg is létező online újság neve következik).
• Villanyszerelő, villanyszerelő.

Az egykor elismert magyar újságíró Facebook-profilja olyan, mint egy egyperces novella. A hónapok óta villanyszerelőként dolgozó exkolléga viszont nem szeretett volna a pályaváltásáról nyilatkozni (ezért nem írtuk ki a munkahelyei nevét), ahogyan az a megbecsült korábbi főszerkesztő sem, aki élelmiszeripari karrierjének beindításán fáradozik éppen.

Ez a cikk persze nem arról fog szólni, hogy a művelt értelmiség hogyan koszolja össze a kezét a tanulatlan melósok között – egy közeli családtagom közel negyven évet húzott le egy rozsdás vidéki MÁV-forgalmi irodában, és jobban érti Esterházy szövegeit, mint a többdiplomás barátaim nagy része. De az mégis izgalmas jelenség, ahogyan egyetemi tanársegédek negyvenen túl megtanulják használni a falhoronymarót, és a korábbi fizetésük négyszeresét keresik vele; hogy tapasztalt ötvenes újságírók inkább betonpumpákba lapátolnak mázsányi cementet, mint hogy újabb, még működő független szerkesztőséghez csatlakozzanak; és hogy friss diplomás szociológus lányok egyből az asztalosszakma felé veszik az irányt. Szomorú mindez? Abszurd? Ciki? A szellemi tudás végső elértéktelenedése? Erről kérdeztünk három pályaváltó értelmiségit.

A villanyszerelő

„Amikor Mészáros Lőrinc megvesz egy kastélyszállót, a perifériás látómezejében biztosan ránéz a gázcsőre is. Ugyanígy figyelem én is villanyszerelés közben a munkások csoportdinamikai jellemzőit.”

A Szegedi Tudományegyetem egykori tanársegédje, Kékesi Márk Zoltán egy IX. kerületi, két és fél szobás lakáson dolgozik a napokban, a teljes felújítást végző fővállalkozó villanyszerelő alvállalkozójaként. A csupasz, téglaporos szerszámokkal zsúfolt helyiségekben két segédjével egymást kerülgetik a négy idegen kőművessel. „Szociálpszichológusként érdekes figyelni az építőipar sajátos belső világát, ahogyan a különböző helyről érkező, különböző háttérrel rendelkező emberek mégis nagyon egynemű csoportot alkotnak. Izgalmas dinamikák alakulnak ki a szünetek rövid beszélgetéseiben, amikor a brigádok között bekapcsol a rivalizálás: ki dolgozott nagyobb professzornál, politikusnál.”

Kékesi Márk Zoltán a Szegedi Egyetem szociológiaszakán végzett, és csak egy disszertáció választotta el a szociálpszichológusi PhD-fokozat megszerzésétől. A szegedi bölcsészkar Pszichológiai Intézetében tíz éven át tartott statisztika-, kutatásmódszertan- és szociálpszichológia-kurzusokat, és szeretett is tanítani, de az utolsó években egyre rosszabb légkört tapasztalt az intézetben: érezhetően hígulni kezdett a diákanyag, és a kollégái javát is elszippantották külföldi vagy pesti egyetemek. Kékesi 2015-től a menekültválságban is aktívan részt vett, először egy helyi civil csoport önkéntes szóvivője volt a déli határvidéken, majd fixerként dolgozott nyugat-európai médiastáboknak. És amellett, hogy intézte a szállást és a forgatási engedélyeket, ha már ott volt, mesélt nekik kicsit a magyar társadalomtörténetről meg a bibói gondolatokról is.

A fixermelókat viszont a Covid teljesen elmosta. Ekkor támadt az az ötlete, hogy a pandémia idején is hasító, állami pénzekkel kitömött építőiparra, konkrétan villanyszerelésre váltson, mivel az elektronika volt a gyerekkori hobbija. Estin elvégzett egy egyéves villanyszerelő-képzést, és hivatalosan is megtanulta az olyan szerszámok neveit és használatukat, mint a falhoronymaró, a krimpelőfogó és az érvéghüvelyprés. Budapestre költözött, céget alapított, vett egy furgont és rengeteg szerszámot, és a vállalkozásnak létrehozott egy Facebook-oldalt, ami inkább hasonlít egy elektronikatörténeti blogra, mint üzleti profilra. Az ismerősi buborékján kívüli megrendelőkkel amúgy sem voltak túl jó tapasztalatai, ezért továbbra is a szájhagyományi ajánlásokban hisz.

Egyébként a szociológusi munkáival sem hagyott fel teljesen, külsősként a Magyar Orvosi Kamara kutatásmódszertani szakértője, és fixermunkák is becsúsznak néha, tavaly például a CNN találta meg az ukrán menekültválság kapcsán. „Abban nem vagyok biztos, hogy hatvanévesen is itt állok majd ütvefúróval a kezemben, de a mostani helyzetet sem élem meg kényszerként vagy cikinek. Azt, mondjuk, kár lenne tagadni, hogy az utolsó főállású tanársegédi fizetésem nettó százhuszonegyezer forint volt, ami azóta körülbelül a másfélszeresére, nagyjából száznyolcvanezerre emelkedett” – mondja.

„A villanyszereléssel most egyedül megkeresem ennek a száznyolcvannak a három-négyszeresét, és életemben először nem kell azon gondolkodnom hó közepén, hogy melyik számlát fizessem be előbb.”

A mostani brigádja egyik tagja mellesleg szociálpolitikát tanult és gyermekanimátorként is dolgozott, a másik konzervatóriumban diplomázott dzsesszdobos, aki aztán szakácsként járt meg komoly éttermeket – ő keveri a gipszet is. Kékesi azt mondja, felmerült benne az elején, hogy úgy marketingeli a vállalkozását, mint egy olyan villanyszerelő brigádot, ahol nincs zsidózás, nincs cigányozás, migránsozás és nőkre füttyögés. Ezt aztán mégis túlzásnak gondolta. „Még ha az építőiparban tényleg sok is az összeesküvés-elméletre fogékony ember, tök jó arcokkal is találkozunk. Az meg végképp távol áll tőlem, hogy bárkit lenézzek az iskolázottsága miatt” – magyarázza.

A kőműves segédmunkás

Előző nap fél ötkor kelt, mert háromnegyed hatra már egy építkezés helyszínén kellett lennie, ahol a cement- és sóderszállítókat fogadta, hogy megmutassa, hova kell depózni az építőanyagot. Ma egy másik építkezésen kezdett, itt a negyedik emelet szigetelését rakták le, ami azért volt szívás, mert a sokszor tízkilónyi szigetelőanyagot a pincéből kellett a lépcsőn felhordani.

Pálinkás Szüts Róbert végigkísérte a magyar médiapiac elmúlt harminc évét, dolgozott a Magyar Narancsnál, ott volt a Joy magazin indulásánál és a TV3-nál, főszerkesztője volt az Est FM-nek, szerepelt a Gang című kulturális műsorban, majd évekig az [origo] felelős szerkesztője volt. Sőt, még a portál megváltozott médiafogyasztási szokásai után is a lap blogszolgáltatásainak szerkesztője maradt, míg az új tulajdonosok rá nem jöttek, hogy ő az a bizonyos Pálinkás Szüts, aki a VIII. kerületi ellenzéki polgármesterrel, Pikó Andrással vezetett műsort a Klubrádióban. Akkor kirúgták. Ezután a 168 Óra nevű hetilaphoz került, amelyet éppen a Michaeli, Schwartz & Brit Media kiadója újított meg kívül-belül, de a tavalyi országgyűlési választás után pár héttel az egész szerkesztőséget lapátra tették. „Akkor azt mondtam, hogy na jó, elég a hülyéskedésből, elengedem az újságírószakmát. A használható újságírók ma négy-öt még normális szerkesztőséget tudnak körbejárni, én már öreg vagyok ehhez. Nagyon értelmét sem láttam a munkának, fontos dolgokról írni, nulla hatással.

Nem akartam odáig eljutni, hogy a gyerekeimnek szégyellniük kelljen, hogy újságíró vagyok. Inkább leszek kőműves segédmunkás”

– fogalmaz Pálinkás Szüts.

Egy évvel ezelőtt felhívta a Király Beton Kft. tulajdonosát, akit egy barátján keresztül ismert meg, és évekkel ezelőtt dolgozott neki már néhány napot. Aztán „egy halálugrással” hivatalosan is a cég alkalmazottja lett. A fizikálisabb napokon betonpumpába lapátol sódert, önt bele cementet, vagy szigetelést rak le, máskor a cég ügyeit intézi, árajánlatot ír, tárgyal, jelenléti ívekről gondoskodik, és kisteherautóval levezet olykor napi 600-700 kilométert. Pedig a felsoroltak közül kevés dologban volt eddig gyakorlata.

Pálinkás Szüts szerint már az ultrafutás is jókora komfortzóna-elhagyást jelentett, miután heti 100-120 kilométereket nyomott le, de építőiparra váltani végképp az volt. „Sem technikailag, sem erőnlétben nem voltam felkészülve erre. A keverőbe egy nap akár húsz köbméter sódert is belapátolunk, ez hússzor másfél tonna. Egy cementeszsák huszonöt kiló, ezekből egy-egy nap száz-kétszázat kell megemelni és a betonpumpába tölteni. Keresztedzésnek is kiváló.”

Ma már mégis élvezi a kőművesmunkát, elhivatott és lelkes. Sokat van friss levegőn, már a nyár elején jó színt kap, és a felesége szerint az ADHD-jának is jót tett a Király Beton. És nagyjából annyit keres, mint amennyit a 168 Óra felelős szerkesztőjeként kapott.

A múltkor egy újságíró ismerőse megkérdezte tőle, hogy nem akar-e visszatérni a szakmájába, de Pálinkás Szüts ezt egyáltalán nem tervezi. Azt mondja, szellemi kihívásnak ott van neki péntek reggelenként a Klubrádió, ahol a Reggeli gyors című műsort vezeti. A hírfogyasztást viszont erőteljesen redukálta az életében, amivel a mostani munkatársaihoz is idomul kicsit.

„A kollégák segítőkészek és jó fejek, de azért elég jól elműködnek folyamatos hírolvasás nélkül. Persze szidják Orbánt, meg tele van a tökük a rendszerrel, de ha munka közben megállnak, hírsite-ok helyett a YouTube-ot és a TikTokot pörgetik”

– meséli.

Az a kép viszont, hogy reggelente két-három féldecissel indítanak a munkások, szerinte teljesen hamis, már csak amiatt is, mert a komolyabb építkezéseken be- és kifelé is szondáztatják őket. „Az estrichbetonozás nagyon precíz munka, baromira kell figyelni a vastagságra és a vízszintre. Ha szar munkát végzel, soha többet nem hívnak újra.”

Pálinkás Szüts építésznek tanuló lánya azért így is kifogásolja, az apja „miért önti végig a várost betonnal”, és az újságíró ebben kicsit igazat is ad a lányának. „Rossz iránya az építészetnek ez. Ezek a lakóparkok nagyrészt azt a tulajdonosi réteget szolgálják ki, amelyik reggel kilép a légkondicionált lakásból, beül a légkondicionált autójába, amivel bemegy a légkondicionált irodájába, és semmi kapcsolata sincs a várossal és az emberekkel” – mondja, és csak néha gondol arra, hogy mindezt milyen jó lenne megírni egy cikkben is.

A bútorasztalos

„Zuglóban felnőtt, középosztálybeli értelmiségi szülők gyerekeként mindig volt bennem egy kis osztálybűntudat, mert a magyar társadalom nagyon lenéző a melós szakmákkal szemben.

Vagyis az, hogy fizikai jellegű munkát végzek, a lelkiismeretemnek is jót tesz. Mondjuk, az asztalosságot az ismerőseim pont menőnek tartják, sőt az anyukám is egyre gyakrabban említi, hogy ő is az akar lenni.”

Bene Lili édesanyja színikritikus és testnevelőtanár, édesapja építész. Ő eleinte pszichológusnak készült, majd mégis a szociológiaszakra jelentkezett, ahol az a vicc járt körbe: „Mire való a három év az egyetemen? Arra, hogy kiderítsd, mire használhatod a bölcsészdiplomád!” Mármint a McDonald’son túl.

Amikor a tanulás mellett munkát akart szerezni, egy ismerőse javasolt neki egy jó fej asztalost, aki éppen segédet keresett. Azon kívül, hogy a nagypapájának a fafaragás volt a hobbija, nem sok kapcsolata volt a mesterséggel, de a karantén nyomasztó unalma után már az első alkalmakkor megtetszett neki a kézművesség világa. A diplomázása után elkezdett rendes állások után nézni, de egy nagy élelmiszer-kereskedő multin kívül sehová nem hívták be interjúra. Végül oda sem vették fel.

Ekkor jutott eszébe újra a műhelyben töltött munka, ami mégiscsak szabadabb időbeosztást és nyugalmas munkavégzést kínált. És fizetésben is hasonló volt: kezdő diplomásként is ugyanezt a 250-300 ezer forintot kapná kézhez, mint amit most papír nélküli asztalosként keres.

Másfél éve az állandó alkalmazottja a kőbányai asztalosmesternek, akivel leggyakrabban tömörfa és furnérozott bútorokat gyártanak, forgácslapos konyhabútorokat szerelnek be, és nemrég a Kodály körönd egy lakásának régi ablakait restaurálták. Bene Lili ma már csiszol, gyalul és fűrészel, a kedvenc eszközei pedig a domino és a lamello gépek. Azt mondja, az asztalosmeló csak látszatra megterhelő, de egy-egy súlyosabb elemnél azért jól jön a vízilabdás erőnléte – ugyanis kiskora óta úszik, és jelenleg a másodosztályban vízilabdázik, így a napi nyolcórás műhelymunka mellett heti háromszor még eljár esti edzésekre a margitszigeti sportuszodába.

Nőként viszont volt több kellemetlen tapasztalata is. Egy idősebb nő például, akinél a mesterével együtt konyhabútort szereltek be, megkérte, hogy ne jöjjön többet, mert nem tetszett neki, hogy egy fiatal lány egy apja korabeli férfival dolgozik együtt. Hasonló történt egy férfi megrendelőnél is, aki még arra is tett finom utalásokat, nem bízik abban, hogy egy lány képes bútort szerelni.

„Mert ha egy huszonöt éves lány csinál meg egy bútort, az nyilván rögtön szét fog esni

– ironizál Bene Lili.

– Amikor Kőbánya végén besétálsz egy faraktárba, ahol húsz éve nem járt nő, és úgy néznek rád az eladók, mintha életükben nem is láttak volna nőt, az azért nem olyan komfortos. De a barátommal jól szórakozunk a szerepcserénken. Ő egész nap home office-ban ül a laptopja előtt, én meg beállítok esténként a munkásruhámban, hogy »drágám, hol a vacsorám?«”.

A kőbányai műhelyben nagyjából a jövő év végéig be vannak táblázva megrendelésekkel, ezeket jó eséllyel sem politikai hatalom, sem mesterséges intelligencia nem veszi majd el tőlük. A szakmában van tehát megfelelő perspektíva, és Bene Lili most épp abban gondolkodik, hogy a közeljövőben nyit egy asztalosműhelyt, de nem itt, hanem Spanyolországban. Ott legalább a szakma presztízse is magasabb.