Ahogy néznek a gonosz szemeikkel, ahogy kaparásznak a csőrükkel, szinte érzem, ahogy koppannak a fejemen

„Ahogyan járkálnak a kis lábaikon, ahogy néznek kétoldalt a gonosz szemeikkel, ahogy kaparásznak a csőrükkel, szinte érzem, ahogy koppannak a fejemen. A tollazatuk távolról még akár szépnek is tűnhetne, de a tollaik egymásra rakódása mégis egészen undorító.”

Eszter világában a madarak annyira furcsa lények, hogy valójában ő nem is állatként tekint rájuk. Undor és félelem eggyé nőtt benne a városi madarak, de különösen a galambok iránt. „Nemcsak alattomosak, de koszosak és fertőzéseket is terjesztenek. Nem véletlenül hívják őket a madárvilág patkányainak.”

Eszter szerint a madaraktól való viszolygása egyrészt az édesanyjától ered, aki maga is erősen madárfóbiás, másrészt gyerekként a belvárosban felnőve sok kellemetlen emléke van az elhullott galambtetemekről. Pár éve nekifutott annak, hogy legyőzze az undorát, ezért terápiás céllal elment az Állatkertbe egy gyerekeknek tartott csibesimogató foglalkozásra. Végül nem bírta megérinteni őket.

„Egy kellemes tavaszi délutánon ülök egy kávézó teraszán, és képtelen vagyok másra figyelni, mint a székek alatt mászkáló galambokra. A szemem sarkából rettegve nézem, mennyire jönnek közel hozzám, és ha elérnek a lábamig, vajon belém vágják-e majd a csőrüket. Ez a folytonos készenlét teljesen kicsinál.”

Ezt már Lilla mondja, aki azt gyanítja, hogy Hitchcock Madarak című noir-horrorja, Tar Sándor Szürke galambja és a nagymamája szárnyasudvara voltak azok a korai élményei, amelyek együtt vezettek a galambparájához. Egy ideje tehát próbál minél kevesebb találkozót szervezni parkokba és teraszokra, másban egyelőre nem korlátozza őt. Szerinte ez pont olyan típusú probléma, amellyel az ember még nem fordul szakemberhez, pedig a fóbiája azért sokszor eléggé zavarja.

Nincs madárprobléma

A városi madarakkal kapcsolatos szorongások témájával kivételesen mi sem pszichológus szakértőhöz, hanem ornitológushoz fordultunk, és az attenborough-i iskola felől közelítünk a megoldáshoz: ha jobban megismerik, hátha kicsit jobban meg is szeretik ezeket az állatokat.

Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője azzal indít, hogy véleménye szerint az emberek alapvető félelmeiket és feszültségeiket vetítik rá a városi madarakra, amik könnyű célpontjai az utálatnak, amely gyakran abból a tévhitből ered, hogy a madarak, és különösen a galambok, koszosak. „A galamb semmivel nem koszosabb, mint bármely más madár, és a közhiedelemmel ellentétben nem lusta és nem is dagadt. Sőt,

a galamb a világ egyik legjobban repülő madara. Amit dagadtnak látunk, az a galamb fantasztikusan fejlett mellizma, aminek segítségével úgy repül, mint az ördög”

– állítja a szakember.

Az ornitológus azt is azonnal cáfolja, hogy a galambürülék veszélyesebb lenne, mint bármely más madáré. Ezzel szemben a homokozók kezeletlen macskaürüléke például valódi veszélyt jelent, akár vakságot is okozhat. „Az erkélyt, az autónkat, rosszabb esetben a kabátunkat néha valóban lekakálják a madarak. Ez ellen mit lehet tenni? Mivel a varjúfélék a mai tudásunk szerint bizonyos intelligenciaterületeken egy négy-hat éves gyerek szintjén állnak, a CD-korongok kihelyezésével még csak megtorpanásra sem késztetjük őket. Az autókat a tűző naptól is védő ponyvatetővel vagy a fák alatti parkolók fölé épített féltetőkkel lakosság-, madár- és környezetbarát módon védekezhetünk a lepottyanó madárürülék ellen.”

Orbán Zoltán szerint az sem igaz, hogy a madarak mostanra elárasztották volna a nagyvárosainkat. A vetési és a dolmányos varjak, valamint a szarkák valóban nagyobb számban jelentek meg az elmúlt években a nagyvárosokban, ugyanakkor a hazai vetésivarjú-állomány 93 százalékát az ezredfordulóra kiirtották, túlszaporodásról már csak emiatt sem beszélhetünk.

A településeken félvadon élő galambok is házi galambok, csak ezek állományait parlagi galambként szokás nevezni, jelezve, hogy ezek már nem ember által gondozott állatok. A házi galambot pedig a szirti galambból háziasították a fáraók kora előtt. A parlagi galambok számáról nincs pontos adatunk, de a szakember szerint jelentős populációnövekedés biztosan nem történt. „Ha figyelembe vesszük a lakosság egészének viszonyulását ezekhez a madarakhoz, akkor látható, hogy

Magyarországon nincs sem társadalmi, sem települési szintű galamb-, varjú- vagy szarkaprobléma.”

A galambok nem hülyék

Nekem például tényleg semmi gondom a galambokkal (ismerek nagyon rendes galambokat is), városi biciklisként mégis azt érzékelem, hogy egyre hirtelenebb fékezésekre késztetnek, és gyakran tényleg csak néhány centin múlik, hogy a kerekeim alá kerülnek. Felvetésemet, hogy ezek a szürke jószágok valahogy egyre ügyetlenebbek, Orbán Zoltán szintén visszautasítja.

„A városi galamb több száz év óta él Budapesten, pont ugyanúgy tanult meg autók, kerékpárok és járókelők között közlekedni, mint ön vagy én. A madarak agyi látókérge sokkal jobban működik, mint az emberé, hiszen az ágak között vagy csapatban repkedve milliméter pontossággal kell tájékozódniuk. Az előfordulhat, hogy a kereket még éppen érinti a szárnyával, de nem hagyja magát elütni, és természetesen a fejünknek sem repülnek neki. A galambok nem hülyék.”

A szakember szerint a galambtetemek szinte kivétel nélkül beteg vagy öreg példányok, amik gyakran eleve döglött állapotban kerültek az úttestre. „Az viszont tény – magyarázza az ornitológus –, hogy a felgyorsult városi tempóhoz azért nekik is idő hozzászokni. Amikor a dízelmozdonyok után bejöttek a gyorsabb és csendesebb villanymozdonyok, a vonatok sokkal több vadat és madarat ütöttek el.”

Nemhogy nem hülyék, nagyon okosak

A galambok fejlett intelligenciájára Orbán Zoltán először a New York-i metró leleményes szárnyasait hozza fel példának, az ottani galambok ugyanis a reggeli utastömeggel együtt rendszeresen beszállnak a szerelvényekbe, ott a szendvicsek és péksütemények földre hulló maradványait nyugodtan elcsipegetik, majd egy következő állomásnál kiszállnak. Ennél is izgalmasabb az állatok történelmi szerepe: a házi galambok mindkét világháborúban fontos szolgálatot teljesítettek, amikor sokszor több száz kilométerre juttatták el a stratégiai üzeneteket, ezzel jelentősen hozzájárultak a hadi sikerekhez. A háború után több hadi galamb magas katonai elismerést, a harcokban elesett társaik pedig katonai temetést kaptak. „Ehhez képest tekintjük mi, 21. századi emberek szárnyas patkányoknak őket, pedig nemrég még az életünket köszönhettük nekik” – fogalmaz az ornitológus. (Azért nem mindenki, Mike Tyson például jó ideje tenyészti, és csókolgatja őket.)

Szuperintelligens varjak, de néha támadnak

Kevés szó esett a varjakról eddig, pedig sokakat ők riasztanak csak igazán. A varjak is fontos részei az ökoszisztémának, tömegesebb jelenlétük pedig azért feltűnő, mert az elmúlt években kiszorultak természetes élőhelyeikről, és áttették székhelyüket a fákkal teli városi utakra, mint amilyen például az Andrássy vagy a Pozsonyi út.

Európában alig él olyan madár, ami a támadásával az embernek sérülést okozhat, de félelmet keltő támadások azért olykor előfordulnak. Ahogy azt egy korábbi cikkünkben már összefoglaltuk, lakott területen elsősorban akkor számíthatunk a varjak agressziójára, amikor májusban a varjúpárok fiókákat reptetnek, és a még ügyetlen fiókákat védelmezik. „A még ügyetlenül repülő varjúfiókák fészekelhagyását követően a varjúpárok kijelölnek egy akár ötven méter sugarú kört a földre vitorlázó fióka körül, és ami ezt a láthatatlan határvonalat átlépi és nagyobb egy egérnél, azt megtámadják – a bengáli tigrist, az elefántbikát és az embert is. Mivel a varjak szuperintelligens lények, ezért leginkább fejre támadnak, tudják ugyanis, hogy ott található az egyik legértékesebb szervünk, a szemünk” – magyarázza Orbán Zoltán.

Mit tegyünk varjútámadáskor?

• Az ornitológus szerint mindenekelőtt közlekedjünk nyitott szemmel és füllel, vagy ha fülhallgatót használunk, ne zárjuk ki teljesen a külvilágot. Így időben észleljük a környezetünk reakcióit, vagyis a hevesen közeledő madarat is.
• Ha azt látjuk, hogy a varjú támadni készül, álljunk meg vele szemben, tárjuk szét a karjainkat, hadonásszunk és kiabáljunk.
• A megoldás nem az, hogy rendőrt vagy az önkormányzatot hívjuk, a telefon nyomogatása helyett inkább magunkat védjük: zavarjuk el a csak ijesztgető madarat, legyünk félelmetesebbek, látsszunk „gonoszabbnak”, mint ő. Ha van nálunk egy nagyobb eszköz (hátizsák, esernyő, sapka, kendő), próbáljuk azzal elriasztani az állatot.

A támadások másik, valóban veszélyes típusát az ember által felelőtlenül felnevelt, szórakozó, főleg kamasz varjak jelentik, amik egyszerűen jó bulinak tartják, ha sikoltozva szaladnak előlük az emberek, de ez a természetellenes, tanult viselkedés egyedül a buta emberi viselkedés számlájára írandó!

„Ilyenkor úgy viselkednek csapatosan, mint egy cukortól felpörgött, Stihl fűrésszel felszerelt óvodáscsoport a porcelánboltban”

– fogalmaz az ornitológus, és megérti, hogy a megtámadott járókelők számára ez rendkívül ijesztő élmény, már csak azért is, mert ez valós balesetveszélyt jelent. A feleslegesen hazavitt, „megmentett” varjúfiókák azt tanulják meg, hogy az őket nevelő ember fejére, vállára szállva minél hangosabban és erőszakosabban követelik az élelmet, annál gyorsabban kapják meg azt. Amikor aztán röpképessé válva elengedik őket vagy elszöknek, a madarak ezt csinálják az őket nem ismerő járókelőkkel is, akár unalomból és egymást utánozva csoportosan is. A galamb viszont – ha a fészkét egészen közelről nem piszkálgatjuk – soha nem támad.

Az ornitológus végül azt mondja:

meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a madarak ugyanúgy a természet részei, mint a szél meg a napfelkelte.

Nem lehet, és nem is szabad a városból elűzni őket. „A modern embernek fogalma sincs arról, hogyan működik a természet, és olyan elvárásokat támaszt felé, mint hogy a verebek ne koszoljanak, kifötörve a magot a téli etetőkből. Ahogyan életünk mind nagyobb része zajlik a virtuális térben, ahol minden komfortos és kényelmes, és a fizika szabályai sem érvényesülnek, óhatatlanul ezt várjuk el a külső környezetünktől is. A modern ember a való világ realitásaival szemben egyre kiszolgáltatottabb, mert abban a tudatban él, hogy legyőztük a természetet. Dehogy győztük le.”