Mi történik egy apával, aki hónapokat tölt együtt a gyerekével?

Sokszor kerül szóba mostanában, hogy az apáknak emancipáltabbaknak kellene lenniük, gyakrabban kellene részt venniük a gyerekek ellátásában, és ha a játszótereken körülnézünk, talán minimális változás látszik is. Ezzel együtt még sehol nem vagyunk a skandináv álomtól, ahol apukák csapatokban ülnek a homokozóban, míg a feleségük dolgozik. Míg ott az állam kifejezetten támogatja a terhek egyenlő elosztását, nálunk a legtöbben nehéz anyagi helyzetbe kerülnek, ha az apa megy gyedre, hiszen a legtöbb férfi jobban keres a feleségénél, ráadásul sok munkahely nem tudja hosszú időre elengedni a dolgozóit. Mégis sok olyan eset van, ahol megszervezhető, megoldható lenne, hogy részben az apa vegye át a gyerek gondozását, sőt a családok gyakran anyagilag sem kerülnének hátrányos helyzetbe, mégsem kerül szóba ennek megvalósítása. A helyzet sok külföldi országban sem változik gyorsabban, mint itthon: bár egyre több munkaadó igyekszik jobban támogatni az apákat, és egyre több országban áll nagyobb szülési szabadság az apák rendelkezésére, azok száma mégsem nő olyan rohamosan, akik igénybe vennék ezt.

Több olyan apával is beszélgettem az utóbbi hetekben, akik tudatosan tervezték, hogy gyedre mennek a gyerekükkel, vagy valamilyen formában megosztják a gyerek bölcsődét megelőző életszakaszának felügyeletét. Egyikük a hét napjait felezte a feleségével, másikuk csak pár hónapot volt otthon, a harmadik pedig fél évet: az érdekes az, hogy mindhárman nagyon hasonló élményekről számoltak be.

Nemcsak a gyerekükkel való viszonyuk vált nagyon szorossá, de a saját személyiségük is változásokon ment keresztül, ami pedig a legfőbb, hogy mind nagyon jól érezték magukat ebben az időszakban.

Egyértelmű volt számomra, hogy ez egy fifti-fifti játék

Mezei Dániel Svédországban töltött el fél évet a kisfiával. Feleségével húsz éve ismerik egymást, sokáig élvezték a gondtalan, kötöttség nélküli életet, így amikor kapott egy svédországi munkalehetőséget, izgalmas kalandnak érezték, és belevágtak. Hat éve kint éltek, amikor elkezdtek gyereket tervezni, úgy érezték, hogy nagyon támogatók a körülmények. „A mi haladó világlátásunk sok mindenben egybevágott a svéd modellel, egy személyközpontú, szabad, nem autoriter gyereknevelést képzeltünk el mi is. Tudtuk, hogy a magyar társadalom nem arra van berendezkedve, hogy apukák üljenek a homokozóban vagy a szülőin. A feleségem elég harcos feminista, én pedig ezzel mindig is szimpatizáltam. Egyértelmű volt számomra, hogy ez egy fifti-fifti játék, sehol nincs leírva, hogy a nőnek kéne többet vállalnia” – mondja a gyerekvállalás előtti elképzeléseiről.

Svédországban nem kötelezettségek, inkább opciók vannak, ösztönöznek rá, hogy az apa és az anya megosszák az első másfél év felügyeletét, magyarázza Mezei Dániel. A megszokott forma, hogy az első 12 hónapban az anya, a következő 6 hónapban az apa van otthon, utána pedig majdnem mindegyik gyerek bölcsődébe megy. „Számunkra is evidens volt, hogy ezt én is így fogom csinálni. Annyira természetes ez ott: láttam az apukákat, ahogy csordában tolják a gyerekeket, hintáztatják őket, sorsközösséget alkotnak. Elég sokat voltam otthon a fiam első életévében is, a kezdetektől erősen kötődtünk egymáshoz, a gyeddel csak a kisfiammal töltött időtartamok lettek hosszabbak.”

Semmissé váltak a sztereotípiák

Mezei Dániel felesége a kisfia körülbelül egyéves korában ment vissza dolgozni. „Bizsergető izgalommal vártam a napot, amikor először otthon maradtam. Néha marha fárasztó is volt: három órán át kockákat rakosgatni – a felnőtt agy totál máshoz van szokva.” Bár korábban, a kisfiuk első életévében esténként, délutánonként közösen csináltak mindent, a gyerek egyedüli ellátását kemény feladatnak érezte – külföldön nem volt segítségük sem, a nagyszülők is messze voltak. „Néha vicceltünk azon, hogy majd visszamegyek az irodába kipihenni magam, de valójában nagyon élveztem” – teszi hozzá.

Úgy érezte, ez egy fontos tanulás volt ez az életében – elsősorban saját magával kapcsolatban. A legnehezebb ebben az volt, hogy mindig sok dolgot kellett egyszerre csinálni, figyelni az időbeosztásra, illetve az, hogy nem létezik feladathalogatás, nincs feltételes mód, azonnal kell cselekedni. „Egyik tevékenységből esel át a másikba, nincs üresjárat. Séta után vetkőzés, enni kell, bekakil, altatni kell, és akkor jutsz csak odáig, hogy rendbe rakod a lakást. Közben áthuzalozódtak a prioritások, a sztereotípiák, amikbe belenevelődtem, semmissé váltak, megtanultam, hogy ez most milyen sírás, rájöttem, hogy minden feladatot el tudok végezni, ami a kisfiam körül adódik. Ez egy olyan helyzet, amiben nincs más opció, csak hogy gondoskodj egy másik, kiszolgáltatott lényről.”

Bár voltak feszültebb időszakok, nem érezte, hogy rosszabbul csinálna végig egy napot, mint a felesége. „Vannak helyzetek, amikre egyszerűen nem lehet felkészülni, néha elölről és hátulról is pocsolyába esik a gyerek, és csak két váltóruha van nálad: ilyenek mindkettőnkkel előfordulnak” – illusztrálja a gyerekes lét kiszámíthatatlanságát az édesapa.

Visszatekintve a gyedes időszakra, úgy látja, sokat változott ez alatt az idő alatt, újraértelmezte a női feladatkör fogalmát is. Ő még olyan mentalitásban szocializálódott, ahol ez létezik. A környezete viszont nagyon támogató volt, a svéd ismerősök, akiknek ez természetes volt, különösen lelkesen biztatták, itthonról viszont kapott olyan reakciókat, hogy: jó nektek, hogy ezt megtehetitek.

Dániel szerint sokakban fel sem merül opcióként, hogy gyedre menjenek, nem is értik, hogyan jön ez szóba, el sem kezdik mérlegelni. „A magyar társadalom eléggé férfiközpontú, az erőt sugárzó férfimodellnek kell megfelelni, ebbe nem fér bele, hogy pelenkázol, altatókat énekelsz.

Pedig szerintem ez nem feminin vagy maszkulin, ez vagyok én, ez is belőlem jön, ilyen vagyok, ez is vagyok meg az is.

Ha nem maradtam volna otthon a kisfiammal, vagy nem lenne gyerekem, akkor ezt a részemet nem ismerem meg. Szerintem ez mindenkiben benne van, csak engedni kell, hogy felszínre jöjjön” – véli Mezei Dániel.

Nem adottság, de meg lehet tanulni

Kiss Benedek a kislánya körülbelül egyéves korától a feleségével megosztva volt otthon, doktori kutatását készítette, akkor építészmérnöki tudományokból. Ez szerinte egy jó lehetőség volt arra, hogy sokat lehessen a gyerekével, egy rugalmas foglalkozás, nem volt időhöz kötve. Megszületett a kislányuk, és a kezdetektől sok időt tudott vele tölteni. „Az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy közösen csináljuk ezt az egészet, nem leosztás szerint. Volt például olyan, hogy egy cikket éjszakába nyúlóan úgy írtam, hogy rám volt kötözve a lányom, és úgy aludt rajtam” – idéz fel egy kedves emléket Benedek. A felesége a gyerek bő egyéves korában kapott egy jó állásajánlatot, és abban maradtak, hogy megosztják a felügyeletet a hét napjain: az édesapa dolgozik három napot, az édesanya is hármat. Ebben az apa témavezetője is támogatta, ami Benedek szerint nagy szerencse volt.

Fontosnak tartja kiemelni, hogy amikor a kislányával volt, akkor nem dolgozott közben. Nem voltak váratlanok számára a gyerekkel kapcsolatos teendők sem, hiszen minden feladatot ismert már, mégis úgy érezte, nagyon más volt nyolc órát egyhuzamban egyedül lenni vele. „A hétfők mindig nagyon nehezek voltak, a keddek már könnyebbek – mindig újra bele kellett rázódni. Az ebben a nehéz, hogy mindenre rövid idő van, egyszerre kell több mindent csinálni, folyamatosan figyelni kell, hogy a gyerek biztonságban legyen és minden igényét kielégítsem.”

Benedek számára a legnagyobb feladat mégis a napirend megtartása volt, hiszen akkor sikerül minden jól, ha megtervezik, hogy mit fognak csinálni. Ugyanakkor egyszerre kell ragaszkodni a megszokott rendhez, de rugalmasnak is lenni, ez néha nagyon nehéz. „Fontos tapasztalat volt, hogy ha ketten vagyunk otthon a kislányommal, az teljesen más, mintha hárman. A feleségemnek inkább erőssége a szervezés, nekem ez nehezen megy, és ha ő próbálta megtervezni a napot nekünk, azt nem volt könnyű elfogadnom. Hálás vagyok neki, mert nem voltak felém elvárásai azzal kapcsolatban, hogy miként sikerült a nap, hanem elfogadta, hogy az az én felelősségem. Ha egyedül csinálom végig a gyerekkel a napot, az egyszerre szabadság és nagy felelősség is, úgy éreztem.”

Szerinte ugyanakkor egy kisgyerekkel lenni éppúgy munka, mint a többi, csak olyan eszközök és tudás kell hozzá, ami nem feltétlenül van meg az emberben alapból. „Nem adottság, hogy értesz a gyerekgondozáshoz, a babához, de meg lehet tanulni, és ez a tudás aztán nagyon hasznos minden más területen is, például arra is felkészít, ha később a munkában olyan emberrel kell együttműködni, akivel ez nehéz. Azt nem kell várni, hogy minden elsőre sikerül, a munkádban is van olyan, hogy egyszer csak új feladatot kapsz, és az se sikerül rögtön, de aztán belejössz” – magyarázza.

Szerinte a gyerek mellett olyan problémák merülnek fel, amiket nem lehet félretenni: egy csomó olyan helyzetbe kerül az ember, amikor muszáj azonnal cselekedni, mert nem mindig úgy működnek a dolgok, ahogy várnánk. Úgy véli, ezen az idő segít: „Ahogy egyre többet voltam a gyerekkel, egyre jobban tudtam élvezni a vele való együttlétet – mert az sem triviális, hogy mindezt az első perctől élvezzük. Az anyáktól elvárja a társadalom, hogy a gyerekkel foglalkozzanak, és gyakran nem lehet megszervezni, hogy rögtön az apa legyen vele, így kényszerből alakul úgy, hogy az anyával lesz mélyebb a kezdeti kötődés.

Ha az ember nem tölt időt a gyerekével egyedül is, akkor nincs rá lehetőség, hogy meglássa, milyen jó is tud ez lenni.

Nagyon jó időszak volt, de ehhez hozzájárult az is, hogy kimondtuk: ezeken a napokon csak a kislányommal foglalkozom, nem dolgozom, illetve akkor az a munkám, hogy vele vagyok. Ez egy alapot ad a kötődés kialakulásához, ami szerintem nem alakul ki magától, csak együtt töltött idővel” – foglalja össze a tapasztalatait. Szerinte az is fontos, hogy a gyerekkel töltött idő egyenlőbb aránya miatt sokkal nagyobb tiszteletben tartják azt az időt, amit a másik tölt a gyerekkel, és amit saját magukra vagy a munkájukra szánhatnak.

Úgy gondolja, sokkal többen tudnák úgy szervezni az életüket, hogy több időt töltsenek a gyerekükkel, ha igazán szeretnék. „A mi részünkről ez egy választás volt, ami nyilván nem minden esetben lehetséges, de nagyon sokszor igen. A társadalmi beállítódást nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, és nálunk ezt a jogszabályok sem támogatják egészen úgy, mint a skandinávoknál. Nyilván van olyan, hogy ez a döntés anyagi hátrányokkal jár, de lehet ezt úgy szemlélni, mint befektetést – pénzt keresni lesz idő később is, de ilyen időszak nem lesz újra. Sőt, sokan mennek az életük egy pontján hosszabb szabadságra, hogy megelőzzék a kiégést – lehet a gyed ilyen is akár.”

A kisfiam jó társaság

Dankó Bencének és a társának kezdetektől tudatos célja volt elkerülni azt a gyakori félresiklást, amikor kiskorában a baba csak az anyjára vágyik, az apja pedig nincs kapcsolatban a gyerekével. Ezért Bencét a párja az első perctől kezdve tudatosan bevonta mindenbe, hogy semmilyen tevékenység ne legyen számára idegen. „Mindent csináltam a kisfiunk körül én is, amit ő, kivéve persze a szoptatást. Velem is el tudott aludni, és ez magától értetődő volt” – meséli. Csak ekkor szembesült vele, hogy sok családban él az a hit, amely szerint ez nem természetes, és hogy sokan úgy gondolják, bizonyos dolgokat csak az anya tud elvégezni. Bence ezt a jelenséget is az eltávolodással magyarázza. „Csak azért lesz elsődleges az anya, mert vele csiszolódik össze, de ez ugyanúgy létrejöhet az apukával is, ha vele is sok időt tölt. Nekem rutinszerű kapcsolatom volt a fiammal csecsemőkorától kezdve: ez persze nem azt jelenti, hogy csereszabatos lettem volna az édesanyjával, de ugyanolyan jól elvoltam vele, mint ő” – magyarázza az édesapa.

Amikor a gyerek másfél éves kora körül elkezdtek gondolkozni a bölcsődén, akkor az édesanyja kapott egy jó állásajánlatot, ahol tekintetbe vették, hogy kisgyereke van, és fokozatosan vezették be a munkába. Ekkor merült fel, hogy az apukája marad vele a bölcsődei beszoktatásig hátralévő időben. „Nagyon büszke vagyok a munkahelyemre, ahol mikor felvetettem, hogy fél évig otthon maradnék, elsőre nagyon megdöbbentek, és pár napig gondolkoztak is rajta, de aztán belementek. A gyedes időszak alatt bedolgoztam ugyan, de direkt szabályoztam, hogy ne zavarjon be a közös életünkbe, és ha bejött valami kisebb tennivaló, előre lefixáltam, hogy csak másnapra vállalom” – mondja Bence.

Fontosnak tartja kiemelni, hogy nem tartja magát teljes értékű gyedapukának, mert ebben az időszakban nem főzött, a társa legtöbbször előre készített nekik ebédet. Ez szerinte óriási könnyebbség volt. „Az első két hétben egy füzetben kaptam egy konkrét útmutatót, leírtuk, hogy hánykor mi fog történni. Ebből persze olykor az lett, hogyha a párom ránk telefonált, kiderült, hogy délután háromkor jutottunk el az ebédig, de ezen csak mosolygott” – emlékezett vissza Bence.

A gyedes hónapok után az ismerősök között amolyan kultusz alakult ki körülötte, elismerő megjegyzéseket kapott. De voltak olyan ismerősök is, akik megrökönyödtek ezen, nagyon újhullámosnak gondolták. Azt is mondták neki: nem biztos, hogy jó, ha egy családban megkavarják a szerepeket, a dolgok rendje nem véletlenül van úgy, ahogy, és szerintük ez valamiféle káoszhoz vezethet.

Volt, aki attól féltette, hogy a házimunkától elnőiesedik. „Én ilyesmitől egyáltalán nem tartottam” – teszi hozzá az apa.

Visszatekintve ezekre a hónapokra úgy érzi, ez kifejezetten egészséges, kiegyensúlyozott és feltöltő időszaka volt az életének. Ehhez szerinte hozzájárult az is, hogy a legjobb időszakot kapta meg a gyerekből, másfél évesen kezdett el kommunikálni, viccessé, szórakoztatóvá vált. „Nekem a kisfiam egy jó társaság is, nem csak a gyerekem. Örülök, hogy volt rá lehetőségem, hogy ezt kihasználjam.”

Kimondott döntés legyen, hogy ki marad otthon

Szél Dávid, az Apapara című blog és könyvek szerzője már jó pár éve írt apaságról, szülőségről, amikor úgy döntöttek, hogy a második gyerekük kilenc hónapos korától ő lesz gyeden. Arról kérdeztem, hogyan élte meg ezt az időszakot úgy, hogy a szülőségben megjelenő egyenlőség régóta szakmai érdeklődésének is a középpontjában állt. Ő úgy érzi, ez nem szakmai, hanem érzelmi döntés volt a részükről, az első gyereknél még nem is merült fel, volt ennek egy evolúciója. Szerinte a családokban általában nincs egy kimondott döntés azzal kapcsolatban, hogy ki marad a gyerekkel otthon és meddig, viszont erős a társadalmi kód, hogy minél tovább tartson ez az időszak. Ők mindkét gyereknél szerettek volna ennek egy végpontot, nekik ez volt működőképes rendszer. Szerinte az anyuka teljesen felcserélhető az apukával, és attól még, hogy a társadalom ezt nem így látja, meg lehet hozni azt az egyéni döntést, hogy ki legyen otthon és azt is, hogy mennyi időre.

Már a gyerekek születése előtt úgy gondolta, hogy a szoptatáson és a szülésen kívül nincsenek nemhez kötött dolgok. Sőt, úgy érzi, azon, hogy feminista, emancipált férfi lett, már a párkapcsolatai sokat alakítottak. Szerinte ez jóval a gyerekek előtt dől el, például azon a ponton, amikor egy randizó pár megbeszéli, hogy megosztják a mozizás költségeit, és nem kell mindig a fiúnak fizetnie.

„Az egyenlőségben hittem mindig, sosem gondoltam azt, hogy valamit azért kell csinálnia a barátnőmnek, mert nő, vagy nekem, mert férfi vagyok, inkább habitus/kedv/ügyesség mentén dőljön el.”

Számára az volt nagyon jó érzés, amikor egyszer csak elkezdte átlátni a rendszert, és megértette, hogy miről szól egy sírás, mivel nyugtathatja meg a gyereket. „Amikor észleled, hogy álmos a gyerek, és el tudod altatni belátható időn belül, vagy meg tudod etetni egy tál étellel, azok óriási sikerek, csodálatos dolog.” Ugyanakkor egy kisbabával töltött nap mindig teremt helyzeteket, amikre képtelenség felkészülni, de valahogy mégis megoldja az ember, ha rájön, hogy a két kezébe kéne egy babakocsinak, két bevásárlószatyornak meg egy babának beleférnie, és mindezt feljuttatni a harmadik emeletre.

A pszichológus szerint nem az a lényeg, hogy ezt a tudást aztán a munka világában is hasznosíthassa a férfi, ez nem jó társadalmi program. „Azért legyél otthon a gyerekkel, mert te is felelős vagy érte, közösen csináltátok, neked is fontos ő, nem ott van meg a vállalás, hogy bejuttattad a spermiumot.” Szerinte nem kell az apaságot reklámokkal és könyvekkel szexivé tenni, hanem el kell hinni, hogy ő egy felnőtt ember, aki ezt a gyereket akarta. „Ha egy taknyos gyerek orrát ki kell szívni, akkor senki nem lesz szexi” – teszi hozzá. Ugyanígy problémás szerinte az is, hogy adókedvezménnyel szeretnék a gyerekvállalásra motiválni az apukákat.

Az egyenlőség ugyanakkor olyasmi, ami két emberen múlik, az apának is lépnie kell, az anyának viszont hagynia kell az apát szabadon emancipálódni, és belátni: nem azok a nüanszok fontosak, hogy kívülre adtuk rá a gyerekre a rövid ujjút, vagy belülre. Mítoszokkal élünk: az évezredek alatt sokszor változott az, hogy mit jelent az anyaság vagy milyen a tökéletes családról alkotott kép, bár ilyen szerinte nincs. A lényeg, hogy mindent kontextusában kell szemlélni, minden megoldás lehet jó és működőképes, ha az egy kimunkált döntés, amiben mindenkinek az érzéseit, szorongásait figyelembe veszik.