A fotók, amik nélkül nem mozdult volna meg a világ ’56 után
Az amerikai polgárháború alatt készült az első olyan fénykép elesett katonákról, ami nyomtatásba is került. Ez volt az első alkalom, amikor egy távoli tragédiát messzire elvitt a papír a hátán. Onnan már nem volt megállás, a világháborúkat a hadseregek sajtótisztjeinek leírásán túl fotókról is megismerhette a közönség. A fotó kiszökött a műteremből, művészetből a legfontosabb dokumentáló erővé lett.
Nem csoda tehát, hogy 1956-ban már számos külföldi fotóriporter dolgozott Budapesten. Közöttük osztrákok is, az Osztrák Nemzeti Könyvtár Állami termében október 14-én nyílt kiállítást az ő képeikből válogatták. A számos, eddig még kiadatlan kép a könyvtár gyűjteményéből származik és a forradalmat, illetve a körülbelül 200 ezer magyar menekült Ausztriába érkezését dolgozza fel.
1956-ban a második világháború utáni legnagyobb humanitárius próbatétellel szembesült Ausztria. A végeláthatatlan embertömeg nyújtotta feladatok bármely más országot is próbára tettek volna. Ötvenhat ezért Ausztriában ugyanúgy a kollektív emlékezet része, a huszadik század meghatározó eseménye lett, mint nálunk. A kiállításon látható képek tovább mesélik azt a történetet, amit a Magyarországon készült fotókról már ismerünk. Az utcákon vonuló békés tömeg, a tereken heverő holttestek, majd a barikádok és a szovjet tankok képei a sajátjaink akkor is, ha egy külföldi fotózta.
A határ túloldalán egy másik dráma kezdődik
Szabad nép. November negyedike után az itthon maradók nem maradtak szabadok, akik elmentek, nem voltak már nép. A nyelvükön és sorsközösségükön kívül az arcokon látható megkönnyebbülés teszi hasonlóvá őket. Ugyanakkor ez a megkönnyebbülés meg is különbözteti ezeket a képeket más krízisek sajtófotóitól. Kisgyerekes családokról a vonat mellett, vagy azok ablakaiban készülhetett volna kép egy kitelepítéskor is. A csomagokkal küszködő férfi és gyerekét cipelő nő akár tűzvész, földrengés elől is menekülhetne, az arcukon reménytelenséggel. Noha a teljes bizonytalanságot választották, mégis, a csikorgó téli éjszakán szántóföldön siető fiatalokról is sugárzik a megkönnyebbülés.
A kommunista rezsim és a szovjet megszállás elől menekülők fogadása, elhelyezése és ellátása meghaladta volna Ausztria lehetőségeit és erejét. A világ minden részébe eljutó fényképek ezért kulcsszerepet játszottak abban, hogy láthatóvá tették a tömeget, a tömeg szükségeit. A fotók nélkül nem mozdult volna meg a világ, nem indultak volna meg a segélyek. A kép a nyelvi korlátokat is áthidalja, empátiát ébreszt egy szó elhangzása nélkül.
A kiállítás megmutatja azt a különleges nézőpontot is, hogy az osztrákok hogy viszonyultak a helyzethez. Nyilván jobban áll egy képnek az emberség és a szolidaritás, de tetten érhető a közöny, talán az elutasítás is. Pillanatba merevedett emlékek egy történelmi fordulópontról, amelynek jelentősége messze túlmutat az 1956-os közvetlen eseményeken. Ötvenhat mutatta meg a világnak azt, hogy milyen, amikor tízezrekről kell egyszerre gondoskodni.
Az emberség hídja című kiállítás 2027. január 10-ig látható Bécsben.
