Az önképpel van a baj – Miért tanulunk a mai napig hülyeségeket a mohácsi csatáról?

„Mind a mai napig, ha megnézzük a politikát, nagyon sokan azt mondják: »Na, már megint vitatkoznak, és ez rossz. Lám-lám, Mohács előtt is ez volt, és bukás lett belőle.« De ez egy antik toposz. Már az ókori történetíróknál jelentkezik, hogy ha egységesek vagyunk, akkor győzünk, ha nem, akkor veszítünk. Ez a leghosszabb távú, keserű következménye Mohácsnak” – mondta Varga Szabolcs történész, az ELTE Humántudományi Kutatóközpont Történettudományi Kutatóintézetének főmunkatársa a Telex stúdiójában, a mohácsi csatáról szóló beszélgetésünkön:

C. Tóth Norbert, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport vezetője hasonlóan vélekedett, szerinte is fals értelmezése a Jagelló-korszaknak az, hogy a nemesek pártoskodása, a széthúzás és a gyenge királyi hatalom okozta volna az ország vesztét. „Van egy olyan fura nézet, hogy ha valaki vitatkozik valakivel, akkor az már széthúzás. Voltak viták, persze, voltak biztosan parttalan viták is, de ennek az az oka, hogy olyan helyzet elé került az ország, amit nem lehetett megoldani. De ma, mi sem tudnánk megoldani a mai eszünkkel. Nem az önsorsrontásról vitatkoztak, hanem a megoldást keresték.”

A történészek szerint az akkori magyar elitnek legkésőbb Nándorfehérvár 1521-es eleste után, de inkább még hamarabb nyilvánvalóvá vált, hogy soha korábban nem tapasztalt veszéllyel állnak szemben, mert az ország déli határain néhány évtized alatt megsokszorozta erejét az Oszmán Birodalom. Ez már éppen abból is látszik, hogy 1521-ben el tudták foglalni a magyar végvárrendszer kulcsának számító Nándorfehérvárt, míg 1456-ban Hunyadi János és a védők még vissza tudták verni az ostromot.

„Az Oszmán Birodalom nem ugyanaz 1456-ban, mint 1521-ben. 1456-ban még ellenséges területen kell átkelniük”, 1521-ben viszont már az övék szinte az egész Balkán – mondta Varga. „Szulejmán 1521-ben 60 ezer katonát hozott ide, volt idejük teljesen körbevenni a várat. 1456-ban ez nem sikerült, és akkor valószínűleg nem is próbálkoztak ekkora sereggel.”

A beszélgetésben a történészekkel a mohácsi csatával és a korszakkal kapcsolatos, mélyen rögződött hazai tévhiteken mentünk végig, így került szóba Szapolyai János erdélyi vajda is, akiről még a 20. században is makacsul tartotta magát a meggyőződés, hogy direkt nem ért oda ötezer fős seregével a mohácsi csatamezőre. A történészek azonban azt mondják, ez egészen biztosan nem igaz. Az, hogy ma mégis sok történelemkönyvben is ilyesmi szerepel, alapvetően Habsburg propaganda eredménye lehet, a nyugati uralkodóház ugyanis mindent megtett Szapolyai lejáratására, miután a vajdát II. Lajos mohácsi halála után királlyá választották.

„Ha Szapolyai Jánost nem választják meg 1526 novemberében magyar királynak, a kutyát nem érdekelné, hogy nem ért oda. Frangepán Kristóf sem ért oda, sőt, róla valószínűleg azt sem tudják a nézők, hogy kicsoda, pedig ugyanazt csinálta, amit Szapolyai: megüzente, ne kezdjenek csatát nélküle, aztán nem tudott odaérni” – mondta C. Tóth Norbert. Varga Szabolcs hozzátette: „Akinek ott kellett lennie Mohácson, az ott volt. Elkésett, nem ért oda, cserben hagyta, ezek utólagos toposzok. Egyszerűen nem hisszük el, hogy ha a Magyar Királyság erős, az ennyi katonát jelent. Azt gondoljuk, hogy ha mi erősek vagyunk és egészségesek, akkor nincs az, aki velünk szemben sikerrel helytálljon. Az önképpel van a baj.”

Mohácson 27-28 ezres keresztény had nézett szembe körülbelül 80 ezer török katonával. Ez elképesztő aszimmetria, de azokban az években ugyanilyen körülmények között egyik európai uralkodó sem tudott volna ennél nagyobb és ütőképesebb hadsereget kiállítani. A francia, az angol vagy a spanyol király sem.

A történészek szerint Szapolyait egészen biztosan nem választották volna királlyá, ha direkt maradt volna távol a mohácsi csatától, ez egyszerűen nem fért volna bele a korszak vitézségről alkotott képébe. Ráadásul Szapolyai ötezer katonája előtt is nehezen tudta volna titokban tartani, ha szánt szándékkal nem siettek volna a csatába.

„Mintha fejben még mindig meg szeretnénk nyerni ezt a csatát. Miért nem így történt, hol voltak a Gripenek, a folyami naszádok… Egészen érdekes elképzelések vannak” – mondta Varga Szabolcs azokról a felvetésekről, hogy esetleg más stratégiával, akár időszakos visszavonulással több esélye lett volna a magyar hadseregnek. „Nem azért mentek oda, hogy kikapjanak. A legjobbat akarták maguknak, nem akartak kikapni, túl akartak élni.”

A történészek szerint az aratás miatt a védekező hadsereget nem is lehetett volna hamarabb összegyűjteni, és ez a had nem is tudott Mohácsnál délebbre jutni. Ezért sem tudták hatékonyan megvédeni a Nándorfehérvár szerepét átvevő Péterváradot. Tény, hogy augusztus 29. után egy-két héttel, szeptember elején gyűlhetett volna össze a legtöbb katona a keresztény táborban, de akkor sem lettek volna többen 35 ezer főnél, tehát a törökök akkor is több mint kétszeres túlerőben lettek volna, ha Szapolyai János, Frangepán Kristóf és minden hadba hívható ember odaér.

C. Tóth Norbert és Varga Szabolcs szerint az sem megalapozott vélekedés, hogy a nyugati-európai hatalmak nem segítettek eleget a magyaroknak. Velence és a pápai állam például rengeteg pénzt küldött azokban az években, és Mohácsnál is egy nemzetközi hadsereg gyűlt össze, bár ilyen szempontból a Jagellók birodalma is egy nemzetközi birodalom volt. „Ennyi erővel 30 ezer aztékot is elvárhattunk volna” – válaszolta Varga Szabolcs a felvetésre, miért nem érkezett például francia segítség. „Ma is vannak konfliktusok a világban, akkor miért nincs ott mindenki? Miért várjuk el egy 1520-as években játszódó európai konfliktusnál, hogy mindenki tűkön üljön a kanapén a középkori tévé előtt, és rágja a körmét, hogy élet-halál harcát vívja épp a Magyar Királyság? Mi sem vettünk részt a reconquistában.”

Sőt, a történészek hozzátették: valójában nemhogy a reconquistában, azaz az Ibériai-félsziget keresztény visszahódításában nem vett részt a Magyar Királyság, de a balkáni népeknek sem segített sokat a török elleni harcban. „Mátyás is előbb végignézte, hogy a szultán legyalulja Boszniát, aztán ment csak oda” – mondta C. Tóth Norbert, Varga Szabolcs pedig hozzátette: a magyar történelemre is jellemző „két pogány közötti gondolat tőlünk délre is működik, csak ott mi vagyunk az egyik rossz arc”.

C. Tóth szerint mindezt figyelembe véve a mohácsi csata üzenete az, hogy „a vesztes csatákat is meg kell vívni, és hogy a Magyar Királyság kiállt a csatamezőre, és a kor szuperhatalmát megpróbálta megállítani – nem sikerült, ez benne volt –, ez minden tiszteletet megérdemel”. Emellett a mohácsi kiállás járult hozzá ahhoz is, hogy bár az ország három részre szakadt, Nyugat-Európa felé a magyarok erkölcsi tőkéje megmaradt, és a török hódoltsági területekre kerülő népesség sem asszimilálódott. A magyarok nem tagozódtak be a török birodalomba úgy, ahogy a boszniaiak vagy a szerbek betagozódtak.

Varga Szabolcs hozzátette, hogy az 1526-os események még csak nem is a legrosszabb forgatókönyv megvalósulását jelentették, hiszen Nagy Szulejmán abban az évben azért jött, hogy legyalulja Magyarországot, és ez határozottan nem sikerült neki, sem akkor, sem azután soha.