Tisztán emlékszem arra a júliusi reggelre. Ott álltam a ház előtt, a Duna partján, mint valami modern Sziszüphosz, és teljes erővel veselkedtem neki a stég nyolcvankilós bejáróhídjának, hogy azt megmozgatva valahogy beljebb tuszkoljam a többtonnás vízi monstrumot. Előző nap délután már egyszer beljebb toltam pár métert, és abban bíztam, hogy ha kicsit apad is a Duna az éjszaka, másnap reggel még lesz a stég alatt annyi víz, hogy továbbtolhatom. Ám a vasszerkezet fittyet hányt az erőfeszítéseimre. Olyan megfellebbezhetetlen daccal torpant meg a sekély vízben, mint egy túlsúlyos kutya, amely úgy döntött, egy centit sem sétál tovább. A szomszéd – látván a gigászi küzdelmet – a segítségemre sietett. Motorcsónakjával nekilátott mesterséges hullámokat korbácsolni, az úszómű azonban meg sem moccant, a nehéz vas fölényes győzelmet aratott a naiv emberi elme felett. Ezt a csatát elveszítettem.
A Duna-part közvetlen közelében, egy olyan szigeten élve, amelyet nem köt össze híd a szárazfölddel, az úszómű alapvető szükséglet. A célja, hogy az átkeléshez szükséges csónakba ki- és beszálljunk. Márpedig naponta többször át kell kelni. Ügyeket kell intézni, találkozókra kell menni, be kell vásárolni. Akkor, amikor a stégünk megadta magát, még csak 150 centi volt a budapesti vízállás. Akkor még mellé tudtam állni csónakkal, de már úgy éreztem magam, mint A cápa című filmben a tudós, aki próbálja figyelmeztetni az embereket, hogy ebből nagy baj lesz.
Szigetlakóként tudtam, hogy ha július közepén a szokásosnál is alacsonyabb a vízállás, tombol az aszály, a meteorológiai előrejelzés pedig nem mutat jelentősebb csapadékot a Duna vízgyűjtőjén, akkor az alacsonyabb vízszint még alacsonyabb lesz. Így is történt, július végére beállt a rekord, hogy aztán napról napra megdöntse magát, Paksot is magával sodorva, energiaválságot okozva. Amikor rekordalacsony lett a víz, a stég már partra vetett halként hevert a mederben.
Most egy-egy csónakba történő beszállás előtt a partra húzott járművet teljes erővel meg kell tolni, hogy elég víz legyen alatta. Ám minél alacsonyabb a vízszint, annál tovább kell gyalogolni a Dunában a bokáig érő vízben, magunk előtt tolva a csónakot, hogy néhány méter megtétele után nevetségesen béna mozdulatokkal valahogy felmásszunk a viszonylag magas oldalfalán, és sáros-vizes lábbal beessünk a belsejébe. Majd amikor hazamegyünk, ugyanezt tesszük, csak fordítva. Leginkább Mr. Beanre hasonlíthatok, amikor induláskor betessékelem a családot a csónakba, hogy legalább csak én szívjak a vízben gyaloglással, de a család súlya alatt a jármű megfeneklik, és szállhatnak ki, hogy aztán együtt toljuk be és ugrándozzunk bele.
Ez az az időszak, amikor a lakásban néha fel-felbukkan egy-egy dunai kagyló vagy apró kavics, ami kiszálláskor a lábunkra tapadt és behurcoltuk.
Az alacsony vízállás a ház előtti mederben mindig tartogat meglepetéseket. Pár napja az egyik fiammal a csónakból kiszállva pár szövetszálba léptünk bele. Amikor elkezdtük kiszedni, egy komplett és meglehetősen büdös, a Duna által alaposan szétszaggatott perzsa szőnyeg tűnt fel az iszap mélyéről, amit nagy nehezen kivonszoltunk a szárazföldre. Leginkább egy víziszörnyre hasonlít, és annyira ijesztően néz ki, hogy a parton henyélő vadkacsákat is elriasztotta, más funkciója nincs. Autógumi, telefon, sörösüvegek, sportcipő – csak néhány példa arra, miket lehet ilyenkor a víz alján, a mederben találni.
A hajóforgalom durván visszaesett. A nagy hajók, amelyek hullámai eddig rendre tönkreverték az úszóműveket vagy az arra kikötött kisebb hajók csigáit, most eltűntek a folyóról. De a hobbihajósok száma is elenyésző. Sokan az alacsony vízállás miatt le sem tudják sólyázni a hajóikat a vízre, mások pedig azért maradnak távol a Dunától, mert attól tartanak, hogy az alacsony víz miatt nem biztonságos a hajózás, fennakadhatnak vagy a kishajó csigája sérülhet az alacsony vízben.
Tévhit, hogy a természet közelében, egy dunai szigeten élő embert nem éri stressz. Csak itt a stresszt úgy hívják: vízállás. „A Hydroinfóval kelek és fekszem mindennap, már csak a stég (elnézést, az úszómű) állítása miatt is ismernem kell a jelenlegi és a várható vízállást. Akkor is, ha éppen alig van víz a folyóban, és akkor is, ha árad” – írtam a 2024-es árvíz idején. Ám hiába nézem mindennap azt az átkozott vízállásjelentést, ha az időzítés a legfontosabb. Pár centin itt nagyon sok múlik. Árvíz idején az, hogy a lábakra épült ingatlanba bemegy-e a víz. Alacsony vízálláskor pedig az, hogy ha túl későn próbálja állítani az ember, lehet, hogy már késő, és az úszómű megfeneklik. Nem kérdés, hogy az árvíz ezerszer bosszantóbb és az alacsony vízállással ellentétben tényleg semmi pozitív nincsen benne.
Most úgy tűnhet, hogy váratlanul érte az embereket az aszály, a Duna alacsony vízállása és az ebből is következő energiaválság, pedig bőven voltak előzményei – és ezt a Duna partján érezzük a leginkább.
Nem akarom elsütni a régen minden jobb volt dumát, de néhány évtizede sokkal kiszámíthatóbb volt a Duna, ahogy az időjárás is. A kettő persze összefügg. Ha télen általában elég hóvízkészlet gyűlt össze a folyó vízgyűjtő területén, számítani lehetett a tavaszi áradásra, ami idén például elmaradt. 2025–2026 telén hiába szakadt a hó Magyarországon, a Duna vízgyűjtőjénél a sokéves minimum alatt volt a hóvízkészlet.
Évtizedekkel korábban ritkán volt igazán alacsony a vízszint, és rekordárvizek sem keserítették Európát. Aztán az ezredforduló környékén valami megváltozott: a 2002-es, a 2006-os, a 2013-as, legutóbb pedig a 2024-es árvíz is elég sok gondot okozott.
De a szélsőséges időjárás nemcsak árvizekkel jár, hanem alacsony vízállásokkal is. Olyannyira, hogy 2013 és 2023 között nem is volt komolyan vehető árvíz a Duna magyarországi szakaszán, bezzeg rekordalacsony vízállás igen, mégpedig 2018 őszén.
Az egy dolog, hogy évek óta aszály van, de a Duna 2018 nyarán–őszén, és 2022 nyarán is adott finom jelzéseket. 2018 augusztusában a budapesti szakaszon 61 centi volt a negatív rekord, és a maximum is csak 165 centi, ami egyébként alacsonynak számít. Akkor nem volt hőkupola, csak kánikula, de a nyár végén több ponton így is 30 fok feletti vízhőmérsékleteket mértek a Dunában, a paksi atomerőmű hűtővizének kifolyócsatornája alatt. Már akkor is szóltak arról a hírek, hogy az alacsony vízállás és a folyó hőmérséklete veszélyezteti Paks normális működését.
Nem ad okot az optimizmusra, hogy 2018 augusztusában is hasonló, de rosszabb volt a helyzet, és az év őszén állt be a negatív rekord, a Hydroinfo archívuma szerint a budapesti szakaszon ez 39 centit jelentett. Azaz a nyári, viszonylag alacsony vízállás ősszel még alacsonyabb lett, szeptemberben is csak 80 centi volt az átlag. Nem szeretnék vészmadárkodni, de ha a 2018-as évhez hasonló lesz az idei, akkor könnyen lehet, hogy a mostani energiaválság is elhúzódhat, vagy ha javul is a helyzet, akkor ősszel jöhet egy újabb forduló.
Ám hiába volt intő példa 2018 nyara, valahogy úgy lett összedrótozva az agyunk, hogy a lényeges dolgok nem, csak a hülyeségek tapadnak meg benne. Olyannyira, hogy azok az álhírek és kamuk is szépen elkezdtek terjedni most, amit ártérben lakva már évek óta rendszeresen hallgathatok az önjelölt vagy bennfenteskedő „szakértőktől”. Árvíz idején például az a mondás, hogy az osztrákok/németek zúdítják ránk a vizet, pedig visszafoghatnák. Most pedig az, hogy az osztrákok/németek visszafogják. Szándékosan. Szóval ennyi év tapasztalatából bátran kijelenthetem, hogy a Duna mellett élve érzi a legjobban a magyar ember azt, amikor a világ összeesküdött ellene és mindenki a vesztét akarja. Von der Leyennel az élen.
Pedig felesleges külföldi ármánykodást és békaembereket sejteni a jelenség mögött akkor, amikor a szélsőséges időjárás korát éljük, és ezt itt, a Dunán egyre gyakrabban a saját bőrünkön érezzük.
2024. szeptember 10-én például 122 centire csökkent a vízállás a budapesti szakaszon, de egy héttel rá már nyakunkon volt az árvíz, ami szeptember 21-én 829 centin tetőzött. Mindebből csak egyetlen tanulság van. Az, hogy már bármi, de tényleg bármi elképzelhető. Így akár az is, hogy most már rendszeresen készülnünk kell hasonló, a paksi erőmű működését is befolyásoló rekordalacsony vízállásokra, vagy akár olyan áradásra is, ami a 2013-as, a budapesti szakaszon 891 centit elérő vízállást is jócskán meghaladja.
