Miért nem tudjuk, hogy kicsoda a titokzatos Henry?
Az, amit Szabó Bence arccal-névvel a kamerába mondott, egészen hajmeresztő történet. És amennyiben igaz, akkor ez a rendszerváltás óta vitathatatlanul a legnagyobb botrány, ami a titkosszolgálati szektort érinti. Mert ha Szabó Bence jól látta, és létezhet egy olyan titkosszolgálati egység, amely az ellenzék ellen dolgozik, akkor a legkevésbé sem retorikai túlzás azt állítani, hogy ez tényleg a híres amerikai Watergate-ügyhöz hasonló botrány. De akkor is így van, ha a szolgálaton belül nincs ilyen egység, „kívül” viszont van, és az szabadon működhet.
A Watergate-botrány az amerikai Richard Nixon elnök lemondásához vezető politikai bűnügy volt az 1970-es években, amely a Demokrata Párt székházába való betöréssel, majd az azt követő kormányzati eltussolási kísérletekkel és hatalmi visszaélésekkel rázta meg az amerikai demokráciát.
Ha a Watergate-ügyhöz mérhető a mostani történet, akkor nem arról van szó, hogy egy politikushoz közel álló ember elárulta őt, titokban hangfelvételeket készít – ilyen típusú akciókat „magánzók” is elkövethetnek, szoktak is, a politikában, a közéletben az elmúlt években gyakran kerültek elő titokban rögzített kép- és hangfelvételek. (Az más kérdés, hogy ha egy ilyen ügyben a sértett feljelentés tesz, mégsem halad az eljárás, akkor az fakadhat-e abból, hogy az elkövetők állami hátszelet kapnak.) A Watergate-hez képest még az izraeli Black Cube magánhírszerző cég magyar civilek elleni művelete is eltörpül, amikor az izraeliek a „Soros-ügynöknek” bélyegzett szervezeteket is támadtak. Akkor ugyanis „csak” tőrbe csalással, becsapdázással próbálkoztak, és nem állt mögöttük állami szerv.
A titkosszolgálatok világa sokszor misztikusnak tűnhet, pedig abban a szektorban is hús-vér emberek dolgoznak. Hivatalnokok, közszolgák, akiknek a tevékenysége jogszabályokhoz, törvényhez kötött. Ezek a szervezetek azért vannak, hogy Magyarország nemzetbiztonságát védjék, ezért is nevezik ezeket nemzetbiztonsági, és nem mondjuk állampártbiztonsági szolgálatoknak.
A mostani botrány a beléjük vetett társadalmi bizalmat küldi padlóra, ezáltal Magyarországnak okozhat súlyos nemzetbiztonsági kockázatot. De ha igazak a vádak, akkor ez legkevésbé sem a történettel előálló Szabó Bence vagy a történetnek utánajáró Direkt36 és úgy általában a nyilvánosság, hanem a politikai vezetés sara. Ahogy az sem a sajtó hibája, hogy sokan nem bíznak az állami szervezetekben. Az egész ország érdeke lenne tisztán látni abban, hogy mi és hogyan történt pontosan ebben az ügyben.
Az Alkotmányvédelmi Hivatal vezetőjének nyilvánosságra hozott leveléből arra lehet következtetni, hogy a szolgálat kémelhárítási, nem pedig politikai ügyként kezeli a történteket. Ugyanez derült ki Gulyás Gergely miniszter szavaiból is a kormányinfón. Gulyás szerint Szabó egy kémelhárítási műveletet hozott nyilvánosságra.
Ha el is fogadjuk ezeket az álláspontokat, a legfontosabb kérdések akkor is megválaszolatlanul maradtak: kicsoda az a titokzatos Henry, vagy a többi csoport, amely a jelek szerint igenis a Tisza Pártot akarta bedönteni? Hogyan lehetséges, hogy Henry olyan részletes, pontos információkkal rendelkezett arról, mi van a Tisza Pártban? Tényleg igaz, hogy a hatóságok nem akartak utánajárni, kicsoda Henry? És ha nem, akkor miért nem? Talán azért, mert „Henry” is egy volt közülük? Vagy kívül volt ugyan a szolgálatokon, de védeni kellett? És ha esetleg volt is törekvés Henry beazonosítására, ez miért nem járt sikerrel? Vagy be akarták azonosítani, törekedtek is rá, de ezt nem kötötték a rendőrök orrára? Vagy Magyar Péteréknek van igazuk, akik szerint az informatikusaikra azért szálltak rá, mert azok fel akarták tárni a párt rendszerére telepített kémszoftvert?
Ezekre és még egy sor más kérdésre egyelőre nincsen érdemi válasz, miközben nehezen hihető, hogy egy láthatóan becsületes nyomozó csak úgy feláldozná a rendőri karrierjét pusztán politikai okokból. Most már nincs miért titkolózni, mert bármi is állt a művelet hátterében, maga a művelet dekonspirálódott.
A tisztánlátás esélyét rontja az is, hogy az elmúlt években a kormány sokat tett azért, hogy a tényeket már simán le lehet tagadni, ez belefér a politikai kommunikációba. A pirosra is azt lehet mondani, hogy fekete. Már az sem okoz meglepetést, ha egy olyan országban, ahol a politikai elit napi szinten operál a tények tagadásával, az emberek azt sem hiszik el, ami esetleg igaz. Lehet, hogy tényleg egy kémelhárítási műveletet tört meg a „tudatlan”, de az AH-ra gyanakvó Szabó? Ha igen, hogyan fordulhatott ez elő? Miért gyermekpornográfia miatt indult nyomozás, ha az NNI-t kémkedés miatt is rá lehetett volna küldeni arra, aki egy idegen állam titkosszolgálatával áll kapcsolatban? Bárhogy is forgatjuk ezt a sztorit, bárhonnan is nézzük, logikusan nem nagyon lehet más következtetésre jutni, mint amire az egykori rendőrnyomozó jutott a saját szemszögéből, amivel elmondása szerint a kollégái is egyetértettek.
A titkosszolgálatok világában, ahol sok esetben fedősztorik, dezinformációk és egyéb játszmák teszik átláthatatlanná a történéseket, nem sokat segít, ha a kormány egy kémelhárítási műveletre hivatkozva söpör le az asztalról egy ilyen esetet. Még akkor sem, ha esetleg igaza van. Vagy részben van igaza. A nem tudás viszont veszélyes, mert konteóknak ad terepet, ami egy polarizált társadalomban egyenesen elvezet a zsoltibácsizásig. Ez a sztori azonban jóval több egy konteónál, mert bizonyítékokon alapul.
Kormányzati politikusok gyakran érvelnek azzal háttérbeszélgetések során, hogy a politikai cselekvés és a politikai kommunikáció két külön dolog. „Ne azt nézzék, mit mondok, hanem azt, mit cselekszek” – mondta Orbán Viktor annak idején amerikai diplomatáknak. Mostanra már ez a kettő, a cselekvés és a kommunikáció végletesen összemosódott.
Már tényleg nem lehet tudni, hogy Orbán Viktor kampányeszközként használja az ukránellenes szólamait, vagy tényleg azt gondolja, hogy a háborúban nem az oroszoké, hanem az ukránoké a felelősség. Ahol mindenki, aki mást gondol, idegen ügynök. Ahol a miniszterelnök egy teljes pártról állítja azt nyilvánosan, hogy az ukrán titkosszolgálattal dolgozik össze, úgy állítva be, mintha a pártvezetés csupa hazaárulóból állna. Ez már az a szint, ahol a politikai kommunikáció és a nemzetbiztonság kérdése nem választható szét. Pedig össze se kellett volna érnie.
Egy olyan helyzetben, ahol a hatóságokba vetett bizalom megrendült, csak egy valóban független, tényfeltáró vizsgálat adhatna kielégítő választ arra, mi is történt, és ha egy ilyen vizsgálatban a feltételezett áldozat, a Tisza Párt is helyet kapna. Csak így lenne esély arra, hogy a gyanúba kevert szervek – legyen az a rendőrség vagy az elhárítás – tisztázni tudnák magukat a vádak alól.
Ha pedig a tágabb képet nézzük, akkor sem túl szép az, amit látunk. A titkosszolgálatok civil kontrollja a rendszerváltás óta gyenge lábakon áll, pedig lett volna rá igény, hogy erősebb legyen. A rendszerváltás előtt az ország biztonsága egyet jelentett a kommunista diktatúra biztonságával, ebbe pedig a politikai rendőrségként működő, az ellenzéki szerveződések ellen dolgozó, azokat bomlasztó tevékenység is belefért. Ezt szolgálta a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége. Emellett működött külön kémelhárítás és hírszerzés, de a rendszerváltás után csak a III/III. Csoportfőnökséget, azaz a politikai rendőrséget számolták fel teljesen, a többit nem.
A titkosszolgák lobbizásán túl azért is alakulhatott így a rendszerváltás utáni átmenet, mert az akkori döntéshozók úgy látták: ha 1990 előtt Magyarország a szovjet birodalom csatlósaként nem is volt szabad állam, és a szovjet befolyási zónába való tartozás a kémelhárítást és a hírszerzés prioritásait is meghatározta, a rendszerváltás után is szükség van ezekre a szervezetekre, súlyos hiba lenne ezeket szétverni. Az, hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, megítélés kérdése, de árulkodó, hogy a szolgálatok iránti bizalom sosem erősödött meg annyira, mint a fejlett demokráciákban. A politikai polarizáció pedig csak még inkább rontott a helyzeten.
A rendszerváltás idején meghozott kompromisszumba azonban az is beletartozott, hogy a titkosszolgálat – legyen az katonai vagy polgári – nem avatkozik be a belpolitikába, pláne nem dolgozik rá az ellenzékre. Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy titkosszolgálati művelet ne érintkezne a politikával, hiszen sok esetben vékony a határvonal például a szélsőjobboldali (vagy szélsőbaloldali), akár félkatonai, és emiatt a nemzetbiztonsági szervek által jogosan figyelt szervezetek és a szélsőjobboldali pártok között. És igenis kerülhetnek egyes politikusok is külföldi befolyás alá, előfordulhat, hogy egy idegen állam hírszerzése megkörnyékezi őket.
Ám még ezen esetekben is pontosan meg lehet húzni a határvonalat, hogy mikor indokolt, és mikor nem az a titkosszolgálat elhárító munkája. Jogszerűen csak azokra lehet „rádolgoznia” a szolgálatoknak, akik Magyarország alkotmányos értékeinek és demokratikus jogállami intézményeinek biztonságára jelentenek veszélyt. Nem az a kérdés, hogy a célszemély politikus, üzletember, újságíró vagy pék, hanem az: a tevékenysége jelent-e kockázatot, veszélyt a magyar államra? A szolgálatoknak nem a Fideszt, nem Orbán Viktort, hanem a magyar államot, annak demokratikus berendezkedését kell védeniük. Ennek még akkor is így kellene lennie, ha sokan már azt is kérdőre vonják, hogy Magyarországon egyáltalán működnek-e még „demokratikus jogállami intézmények”.
A rendszerváltás óta a titkosszolgálatok körül előfordultak már kisebb-nagyobb botrányok, ez nálunk nyugatabbra sincs másképpen. A Gyurcsány-kormány alatt például magukat bolgárnak kiadó orosz hírszerzők végeztek poligráfos vizsgálatot a magyar elhárításnál. A romagyilkosságok felderítése után derült ki, hogy az egyik elkövető a katonai titkosszolgálat ügynöke volt. De említhetnénk az UD Zrt. ügyét is, amiben szintén bőven akadt politikai szál.
Ám olyan vád, ami most éri a titkosszolgálatot, miszerint a legerősebb és a választáson a legtöbb közvélemény-kutatás szerint győzelemre esélyes ellenzéki párt ellen tevékenykedtek, eddig még soha nem merült fel egyik szolgálattal szemben sem. Lehetett hallani, de akár tudni is pártok körül szerveződő ilyen-olyan biztonsági cégekről, extitkosszolgákról, akik olyan képességek birtokában lehetnek, amelyeket több-kevesebb sikerrel alkalmaznak is. De a kettő nem ugyanaz.
A mostani botrányt súlyosbítja, hogy olyan időszakban történik, amikor a kormány belpolitikai szintre emel nemzetközi témákat, egy háborúban lévő országgal játszmázik, pénzszállító autót foglal le, idegen titkosszolgálati ármánykodásról kommunikál.
Egy bizonyos pontig érthető, hogy ma már minden politika lett, és minden a kampányról szól, de a mostani történetet lehetetlen lesz feloldani kizárólag politikai kommunikációs eszközökkel, narratívaépítéssel, azon lamentálva, tudatlanul és tippre, hitre alapozva, hogy akkor ez most a magyar Watergate vagy egy kémelhárítási műveletbe való belegázolás-e. Mert azok az események, amelyek most zajlanak, a választás után is kísérteni fognak, hatással lesznek az ország és a titkosszolgálatok megítélésére, függetlenül attól, hogyan hívják majd a miniszterelnököt.
