Magyar kultúra: mintha megvennénk a legdrágább laptopot, de még mindig Windows 95-öt futtatnánk rajta

AA kultúra ma nagyobb mértékben járul hozzá Magyarország gazdaságához, mint a mezőgazdaság. Hogyan és mi alapján osztja az állam itt a támogatásokat, mennyire lesznek ebből színvonalas produkciók? Létezhet-e művészet piaci alapon, cégek finanszírozásával, és maguk a művészek mennyire képesek menedzselendő termékként is tekinteni az alkotásaikra? Mennyi esélyünk van arra, hogy a világban igazi hírneve legyen a magyar filmnek, íróknak, zenészeknek, képzőművészeknek?

A kultúra a soft power eszköze is, amiben egy rangsor szerint nem állunk jól Európában. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Magyarország jövő időben adásában Nyáry Krisztián irodalomtörténésszel, Balogh Máté Andrással, az Art is Business ügyvezetőjével, valamint Boros Tamással, az Egyensúly Intézet vezetőjével és Filippov Gáborral, az agytröszt kutatási igazgatójával. Ez a beszélgetés tartalmi kivonata.

Az elmúlt évtizedből is több olyan magyar művészt vagy alkotó közösséget lehet felsorolni, akik a világban is ismertté tették a magyar kultúrát. A legfrissebb ilyen természetesen az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László, de ott van a győri balett, a szegedi kortárs balett, az Oscar-díjas Saul fia és a Mindenki című film vagy a Testről és lélekről, ismert a világban több kortárs táncegyesület, a Recirquel, olyan független színházi alkotók, mint Bodó Viktor, Mundruczó Kornél vagy Pintér Béla, a komolyzene területén pedig a Magyar Fesztiválzenekar vagy a Concerto Budapest. A képzőművészetben Maurer Dóra, Szűcs Attila, Nemes Márton vagy Molnár Ani galerista is nemzetközi hírű.

Termék a kultúra?

A művészek nem szeretik terméknek nevezni az alkotásaikat, de amikor már a menedzselésről, a hosszú távú gondolkozásról van szó, akkor muszáj így tekintenünk arra a produktumra, amit ők létrehoznak, mondta a műsorban Balogh Máté András. Ez is egy termék, aminek megvan az életgörbéje, amit el kell tudni adni. Nyáry Krisztián szerint ezen a területen sem lehet figyelmen kívül hagyni a tudatos építkezést, a személyes kapcsolatokat és a piacismeretet. „Olyan szakembereknek kéne az intézmények élén állni vagy ott dolgozni, akik tényleg ismerik a piacot, és be tudják lőni, hogy mit szeretnének mondjuk a zenekarukkal, vagy éppen művészként a saját pályájukon hova akarnak eljutni. Ez a tudás nem minden esetben van meg.”

Az egyik legsikeresebb nemzetközi kulturális teljesítményünk a könyvpiacon látható, ahol egyébként a legkevesebb állami pénz és befolyás érvényesül, hívta fel a figyelmet Nyáry.

„Ha ilyen sporthasonlatokban gondolkodunk, akkor legkésőbb Kertész Imre Nobel-díja óta, tehát az elmúlt 25 évben mindig kijutottunk a vb-re, és kétszer megnyertük. Ilyen más művészeti ágakban ritkán van.”

Ennek köszönhetően külföldön elkezdtek jobban odafigyelni a magyar irodalomra, Visky Andrásra, Dragomán Györgyre, Tóth Krisztinára vagy az angolul, de magyar témákról is író David Szalayra.

A néző nem számít?

Mi alapján dől el, hogy ki kap támogatást az államtól a tervei megvalósításához? 2011–2018 között az előadóművészeti szervezetek a jegybevételeik alapján részesedhettek a cégek társasági adójából is. Ez nagy segítség volt a szektornak, de a rendszernek számos problémája volt, és több vadhajtása keletkezett, ezért 2018 óta az állam osztja el a forrásokat.

Nyáry Krisztián szerint a tao-rendszer legalább normatív volt, számokon alapult, például azon, hogy hány nézőt vonzott egy produkció. Azóta teljesen a politika szubjektív döntésére van bízva minden, és „ez biztos, hogy nagyon rossz”. Az jó hír, hogy sok állami támogatás érkezik a kultúrába, „de hogy ez mennyire aránytalanul van elosztva, az szerintem visszavezethető arra, hogy miért nem jönnek ki jelentősebb teljesítmények sem”. Nyáry szerint így „mégiscsak azt lehet mondani, hogy nem jól hasznosul, amit az állam költ”.

Gyakran mondják, hogy az állami támogatás elkényelmesíti az embert, nem kényszeríti innovációra, kreativitásra, a közönség megragadására, de Balogh Máté András szerint az államtól kapott pénzek – ne a Nemzeti Színházból induljunk ki! – épphogy a működésre, a bérek kifizetésére elegendőek. Innovációra nem marad energia és forrás, amivel popkulturálisan új nézőket tudnának vonzani. Balogh Máté András szerint az is kérdéses, hogy mennyire van meg a kulturális intézmények vezetőiben egyáltalán a menedzsmentszemlélet.

A tao megszüntetése és az állami támogatási rendszer átalakítása miatt több független művészeti kezdeményezés tönkrement, megszűnt, mások, például Pintér Béla és Társulata új utakat kerestek: megemelték a jegyárakat, támogatókat kerestek, és ma már az államtól valóban teljesen független módon működnek. Ugyanígy az állami filmtámogatási rendszeren kívül is több sikeres film született meg. Ezek az alkotók élvezhetik a művészeti szabadságot, senki nem szólhat bele abba, amit csinálnak, de közben állandó létbizonytalanságban élnek.

Nyáry Krisztián szerint ez a néhány példa nem alapoz meg egy új működési modellt. Hosszú távon ugyanis nem elvárható, hogy ennyire egyenlőtlen versenyfeltételek legyenek ugyanazért a nézőért.

„Nagyon szép, hogy lehet újra független filmeket készíteni piaci körülmények között, de ennek az az ára, hogy az emberek ingyen dolgoznak, vagy beviszik a saját otthon megtakarított pénzüket. Ezt nem lehet évekig csinálni.”

Közben Nyáry szerint kialakult egy „teljesen perverz, féloldalas rendszer”, amiben számolatlanul megy a pénz olyan filmekre, amiket ugyanolyan kevesen néznek meg, mint egy művészfilmet, csak éppen a végeredmény nem olyan minőségű. „Az biztos, hogy valami rendkívül nagy aránytalanság van, és ez a statisztikában úgy jelenik meg, hogy mennyi pénzt költünk a kultúra különböző területeire.”

Kitől tanulhatunk?

Ha azt szeretnánk látni, mit kellene jobban csinálni, akkor Nyáry szerint Magyarországot nem az Egyesült Államokkal kell összehasonlítani, hanem a hozzánk hasonló kis országokkal. A dán filmek vagy akár a Borgen című sorozat nemzetközileg jegyzett. Emögött a Dán Filmintézet áll, ami nagyon tudatosan keresi a tehetségeket, és teljesen politikamentes, politikától védett a döntéshozatal.

Írország felismerte, hogy a kultúra nem dísz, hanem nemzeti iparág, és elképesztő teljesítményeket tesz le nemzetközi színtéren.

Észtország megmutatta, hogy lehet nemzetközi kulturális brandinget csinálni egy filmfesztivállal, de érdemes nézni Romániát is az egyre erősebb kolozsvári filmfesztivállal, ami öt év alatt a szemünk láttára lett nemzetközi jelentőségű fesztivál.

Románia nagyon tudatosan fejleszti a román kulturális intézetek hálózatát Európában, ami példaszerűen működik, menedzseli a román képzőművészek, komolyzenészek, a tánc, a színház külföldi megjelenését. Ebből mi is tanulhatunk, nekünk is el kellene döntenünk, hogy a külföldi magyar intézetek kinek szólnak: a helyi diaszporának, a 56-os magyarok maradékának, vagy valóban a külföldi közönséget akarják megnyerni.

Mennyire járul hozzá a kultúra a gazdasághoz?

Magyarország gazdaságához a kultúra ma nagyobb mértékben járul hozzá, mint a mezőgazdaság: a kultúra a magyar GDP 4,6 százalékát adja – hangsúlyozta Boros Tamás, az Egyensúly Intézet igazgatója. Filippov Gábor kutatási igazgató ezt azzal egészítette ki, hogy a kultúrának közvetett gazdasági hatása is van: képes növelni egy ország tőkevonzó képességét, exportképességét. Statisztikai modellekkel kimutatták, hogy ha egy országban javul egy másik országról alkotott kulturális vélemény, akkor azzal arányosan százalékokban mérhetően javul az onnan érkező befektetések mértéke. Így a magyar kultúraiparnak már öt százaléknál is nagyobb a hozzájárulása a gazdasághoz.

Soft power alatt azt értjük, hogy egy ország a közvetlen gazdasági, illetve katonai nyomásgyakorlás mellett hogyan tudja érvényesíteni a saját szempontjait, saját akaratát a nemzetközi szintéren. Ennek része a kultúra is. A kérdés az, hogyan tudja egy ország a kultúra segítségével is nagyobbnak és erősebbnek mutatni magát a valóságosnál.

Ezt nagyon sok ország ügyesen használja ki. Dél-Korea például Magyarországnál több mint négyszer nagyobb ország, de a kulturális hatása, a befolyásolási képessége nem négyszer akkora, hanem ennek a sokszorosa. Ennek az ország gazdasági ereje mellett része a dél-koreai popzene, a dél-koreai filmek vagy Netflix-sorozatok, de az ország nemzetközi szinten egyre erősebb irodalma is. A kulturális „hódítás” körébe sorolhatók az indiai vagy az egyiptomi filmek és szappanoperák, a román művészfilmek, a skandináv krimik, a dán filmek diadalmenete, vagy korábbról a svéd könnyűzene, de a japán gasztronómia vagy a svájci óraipar és pontosság mítosza is Filippov Gábor szerint.

Ez az erő mérhető is. A Global Soft Power Indexet figyelve 193 ország közül a helyezésünk nem rossz, a 48. helyen állunk. A kulturális alindikátorban az európai uniós mezőnyt nézve viszont nem állunk jól: itt az alsó harmadban vagyunk, a régiónkból egyedül Szlovákiát előzzük meg.

Mire és hogyan megy el a közpénz?

Ha azt nézzük, hogy mindeközben GDP-arányosan Magyarország költi a legtöbbet kultúrára, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a hazai kulturális „termelést” nem rendezték megfelelő stratégiába, nem jött létre ebből egy magyar kulturális imidzs.

„Nagyon leegyszerűsítve azt látjuk, hogy a kultúrára költött források jelentős része az infrastruktúrára megy, vagy túlzottan nagy mértékben megy infrastruktúrára.

Tehát megvan a hardver, viszont közben elfelejtünk szoftverre költeni. Pedig a kultúra tipikusan az a szektor, ahol az emberi erőforrást kellene megfizetni” – mondta Boros Tamás.

Az Egyensúly Intézet szakértői szerint három fontos dologban kellene javítani a hazai kultúrafinanszírozás rendszerén.

• Legyen mérhető a kulturális teljesítmény, és ehhez rendeljék a finanszírozási forrásokat.
• Egycsatornás finanszírozási modellben osszák ki a támogatásokat, amelyeknek így a hasznosulása is nyomonkövethető.
• A művészek feladata az alkotás legyen, mellettük pedig professzionális kulturális menedzserek álljanak, akik segítik eljuttatni az alkotásokat a célközönséghez.

A hazai kultúratámogatási rendszer nagy részének most meglepő módon nem a túlcentralizáltság, hanem a szétaprózottság az egyik nagy problémája. Például egy néptáncegyüttesnek egy Kárpát-medencei előadókörútra hat vagy hét költségvetési szervtől kell összeszednie a pénzeket, említett egy példát Filippov Gábor. Miután nincsenek erről megfelelő adatok, így azt sem tudjuk nyomon követni, hogy ezek a pénzek hogyan hasznosulnak, hogyan térülnek meg.

A filmfinanszírozásban ezzel szemben a külföldön is elterjedt egycsatornás támogatási rendszer működik. A mostani magyar filmtermést nézve persze bőven lehet panaszkodni ennek a túlcentralizált rendszernek az eredménytelenségére is, de Boros Tamás szerint a probléma itt nem a modellből következik, hanem a rendszer túlpolitizáltságából. Andy Vajna vezetése alatt ez a megoldás a legnagyobb magyar filmsikereket tudta produkálni mind művészi, mind közönségsiker szempontjából.

A művész, a menedzser és a mecénás

Az Egyensúly Intézet szakértői szerint igenis lehetséges valamennyire objektív mérőszámokhoz kötni a támogatások odaítélését. Az egyik ilyen a közönség visszajelzése, a nézőszám, még ha ezt sok művész el is utasítja. Nyilván egy Tarr Béla-filmet nem lehet és nem is kell így mérni, mert az soha nem fog annyi embert megmozgatni, mint a Valami Amerika, de releváns szempont, hogy a közpénzből támogatott művészet jusson el az adófizető állampolgárokhoz.

A másik objektív szempontot a szakma ítélete, a nemzetközi fesztiválokon elért díjak jelenthetik. „Még hogy ha egy kezdetleges mérési rendszerrel állának elő, az is egy sokkal jobb helyzet lenne, mint a mostani, ahol a legtöbb esetben a támogatások kiosztásához még csak indoklás sem szükséges, nemhogy utólagos nyomonkövetés” – hangzott el.

„Szerintem egy mondatban összefoglalható a dolog, hogy mit várunk el a közpénzért cserébe: ideológiai igazodást, vagy pedig valamilyen fajta mérhető teljesítményt” – mondta Filippov.

Filippov Gábor szerint Magyarországon „botrányosan hiányzik” a kulturális menedzser mint szakma, még ha ezt sok egyetemen tanítják is. Be kell kerülnie a köztudatba annak, hogy a művész dolga az, hogy a művészettel foglalkozzon, a menedzsment részét pedig más csinálja. Ezt a duális rendszert nemcsak a kulturális intézmények vezetésében kell megvalósítani. Az agytröszt egyik javaslata szerint már a felsőoktatásban létre lehetne hozni olyan ösztöndíjprogramot, amelyben egy alkotóművész és egy kulturális menedzser együtt dolgozik.

Európában illúzió az amerikai modellben gondolkodni, ahol a kultúra nagy részét piaci alapon finanszírozzák. Magyarország történelmét végignézve a mecénási attitűdöt az egymás után következő rendszerek a XX. században szó szerint kiirtották. Magyarországon mindenki azt szokta meg, hogy a kultúrát az állam finanszírozza, és ebben néhány év alatt nem lehet gyökeres változást elérni. Nyilván lehet változtatni a támogatások arányán, de az Egyensúly Intézet szakértői szerint az állam abban is támogathatja a kultúrát, ha adókedvezményekkel segíti a piaci szereplők részvételét, vagy kulturális börzékkel ösztönzi a két fél egymásra találását.

És van még egy fontos, „szoft tényező” Boros Tamás szerint: nagyon nem mindegy, hogy az állam miben mutat példát, milyen üzenetet közvetít a vállalatok vezetőinek arról, hogy a politika mit vár el tőlük.

Ha azt látják, hogy stadionokra és sportlétesítményekre kell áldozniuk, akkor arra adnak pénzt, de ha a felső sugallat az, hogy ezeket az összegeket jobb a művészetekre fordítani, akkor oda irányítják őket. A vállalatoknak ez egész őszintén mindegy.

A teljes videót itt lehet megnézni: