Ez egy ilyen hivatás, nem csak a tanárságról szól, annál sokkal több: szolgálat, szerelem

A Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola és Gimnázium a hagyományos értelemben úgy működik, mint bármelyik másik iskola: van fenntartója, a KK Észak-Budapesti Tankerületi Központja, van tantestülete, a gyerekek délelőttönként tanulnak, kapnak házi feladatot és osztályzatot. Mégsem hagyományos iskoláról van szó: az itt tanító tanárok 13 budapesti kórházban éves szinten több mint 2000 orvosi kezelést igénylő gyereket tanítanak. Foglalkoznak például ortopédián fekvő, frissen műtött gyerekekkel, hosszú hónapokat kórházban töltő daganatos betegekkel, vagy a pszichiátrián és az intenzív osztályon fekvő tinédzserekkel. Olyanokkal, akik túl fiatalon szembesültek a felnőtteknek is megterhelő, fájdalmas és néha reménytelen helyzetekkel.

Ezeknek a gyerekeknek a tanulás valami egészen mást jelent, mint egészséges társaiknak: kapaszkodót a külvilág felé, néhány órát, amikor ők is úgy érezhetik, a kortársaik „normális” hétköznapjait élik.

„Nagyon szeretnek tanulni, sokszor a súlyos állapotú gyerekeknek a tanulás olyan menedéket jelent, amivel ki lehet őket szabadítani a betegségtudatból”

– mondta Réfi Oszkó Ildikó, magyar-történelem szakos tanár, aki évek óta dolgozik az Iskolaszanatóriumban.

Az év utolsó oktatási napján, egy szerdai napon látogattunk el a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetbe, ahol egy délelőttre mi is beleláthattunk az Iskolaszanatórium munkájába. A minket fogadó pedagógusok először még félve nyilatkoztak és képet sem akartak magukról, mondván, nem ők a fontosak, majd úgyis az osztályokon történik a lényeg. De aztán, ahogy elkezdtek mesélni a munkájukról és a hivatásukról, egyre inkább feloldódtak, és lelkesen avattak be minket a hétköznapjaikba.

A beszélgetés végére az volt az érzésünk, ide valóban szenvedéllyel, örömmel járnak be dolgozni, még akkor is, ha a sikerek mögött néha szívszorító történetek állnak. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a pedagógusképzés és a hagyományos közoktatás nem készítette fel őket teljeskörűen arra, amit az Iskolaszanatórium jelent: hogyan kell alkalmazkodni a beteg gyerekek aktuális állapotához, hogyan kell együttműködni a nővérekkel, orvosokkal, és hogyan kell tudni folyton újratervezni, elviselni a lelki megterhelést, és közben mégis azt csinálni, amihez a leginkább értenek: tanítani.

Itt is folyik a tanulás, csak néha felpumpál a vérnyomásmérő

Munkájuk lényegét a tanári szobájuk falát díszítő képpel szemléltették számunkra: a képen a kórház látható – egy olyan kisfiú szemszögéből, aki két és fél évig volt a lakója és egyúttal az Iskolaszanatórium növendéke. A nehéz kezelések ellenére neki a kórház a szivárványt, a barátokat és a vidámságot jelentette, amihez nagyban hozzájárult a pedagógusok munkája. „Gondoljunk bele, hogyan lehet, hogy egy gyerek, aki ennyi nehézséget átélt, mégis így tekint a kórházra. Ez mutatja a munkánk lényegét, az a feladatunk, hogy rakjunk ebbe a nagyon nehéz időszakba annyi varázslatot, amennyit csak tudunk” – mondta Főzy Sára tanítónő, aki művészetterápiás foglalkozásokat is tart. „Van olyan, amikor tényleg elfogynak a szavak, és olyankor a művészetterápia nagyon hatásos” – tette hozzá. A rajzot azért is tették ki a tanáriba, hogy akárhányszor ránéznek, emlékeztesse őket a küldetésükre, és erőt tudjanak meríteni belőle.

A rajzot készítő kisfiú végül felépült, elment a Bátor Táborba, ahol találkozott a kórházban lévő iskolatársával. A gyerekek onnan hívták fel Herrmann Lídiát – vagy ahogy ők mondják, Lídia nénit – nyelvszakos tanárt, tanítónőt. Elmondták neki, hogy most végre egy szobában lehetnek, és azóta is emlegetik, milyen jó volt, amikor a szorzótáblát vették. Herrmann Lídia azt mondta:

mivel a hematológián lévő gyerekeknek sokszor kihullik a hajuk, nem szívesen tartják a kapcsolatot a régi osztálytársaikkal, itt a kórházban kötnek új barátságokat.

Az Iskolaszanatóriumban egy gyereket több tanár is taníthat, mindenki a saját szaktantárgyát oktatja. Egy óra körülbelül 30-40 perces, de ez mindig függ a gyerek aktuális állapotától, az esetleges kezelésektől. Itt nem ritka, hogy a tanórát meg kell szakítani, mert elviszik a gyereket vérvételre, vagy éppen a vérnyomásmérő pumpál fel. A gyerekek orvosi ellátása természetesen mindig elsőbbséget élvez, így ezekhez kell igazítani a tanulásukat is. A pedagógusok szerint a nővérek és az orvosok is annyira fontosnak tartják a munkájukat, hogy sokszor ők kérnek bocsánatot, ha meg kell szakítani az órát. Bérés Ildikó, magyar-történelem szakos tanár azt mondta: „Mi jövünk zavarba, amikor az orvosok elnézést kérnek tőlünk, hogy el kell vinniük a gyereket vizsgálatra. De olyan is van, hogy azt mondják, ja, tanul a gyerek, akkor majd visszajövök később, úgyis itt vagyok.”

Az itt tanító tanárok mindig felveszik a kapcsolatot az „anyaiskolával”, ahol a tanárok elmondják, hol tart a gyerek, miket vesznek éppen, de a tanároknak gyakran kell improvizálniuk: például azért, mert a gyerek kemoterápiát kapott és éppen fizikailag és mentálisan sincs jó állapotban. Ilyenkor marad a meseolvasás, beszélgetés, játékos feladatok. Hoffer István igazgató hozzátette: a szaktudás is nagyon fontos. „Nem viszünk magunkkal az osztályra semmit, csak egy laptopot, esetleg egy-két munkafüzetet, nincs időnk elfutni a tanáriba könyvekért. Itt nem gyakori, hogy előző este megírjuk az óravázlatot, és azt tanítjuk meg a gyereknek. Folyamatos újratervezésre van szükség.”

A tanulást és a számonkérést itt is komolyan veszik: érdemjegyet adnak a gyerekek munkájára, az „anyaiskolákban” dolgozó tanárok pedig örülnek, hogy a gyerek addig sem marad le a tanulásban. „A gyerekeket tényleg érdemben értékeljük, hogy amikor visszamennek, ne érezzék azt, elvesztették a kieső időt. A cél, hogy a gyerekek életszeretetét meg tudjuk őrizni, hogy higgyenek abban, van gyógyulás” – mondta Réfi Oszkó Ildikó magyar-történelem szakos tanár. „A gyerekeknek nagyon motiváló az, ha olyan dolgozatot írnak meg, amit az osztálytársai is megírtak” – mondta Herrmann Lídia. Bérés Ildikó magyar-történelem szakos tanár meg szokta kérdezni azt is a gyerekektől, mi az, amit nem sikerült megérteniük az iskolában, és akkor azt gyakorolják.

„Én annyira boldog vagyok, amikor visszajönnek kontrollra, és oda rohannak, hogy Ildi néni, úgy megdicsértek, ötöst kaptam.”

Az onko-hematológia osztályon minden gyereknek külön szobája van. Báthori Katalin, matematika-fizika-informatika szakos tanár például mindig leül a betegágy mellé, és egy iPaden közösen oldják meg a feladatokat, amiket utána PDF-ben küld el a diákoknak. Ha többen vannak egykorúak az osztályon, akkor bemegy az egyik kórterembe és online csatlakoznak be a többiek. Olyan is van, hogy egy gyerek éppen néhány napot otthon tölt egy kemoterápiás kezelés után, olyankor ő online csatlakozik be az órára. Volt olyan, hogy egyszerre hét nyolcadikos volt a hematológián, akkor egy kis osztályként működtek.

Alsóban egy pedagógus tanítja a gyerekeket, másfél-két órát foglalkozik velük, közben mindig szüneteket tartanak. „Van, hogy annyira belelkesednek, hogy már mi figyelmeztetjük őket, hogy mozogj egy kicsit, kelj fel, pihenj” – mondta Főzy Sára tanítónő.

A gyermekpszichiátrián drámapedagógiai foglalkozásokat tartanak, például adott irodalmi anyaghoz kapcsolódóan játszanak el egy irodalmi művet. Az intenzív osztályon fekvő gyerekek gyakran hosszabb távon mélyaltatásban, lélegeztetőgépen vannak. Főzy Sára szerint ennek ellenére ezekkel a gyerekekkel is érdemes kontaktusban maradni, beszélni hozzájuk. Ennek jelentőségéről elmesélt egy példát: „Volt egy kisfiú, akivel soha nem találkoztam, mélyaltatásban ismertem meg, de rendszeresen olvastam neki mesét. Aztán tavaszi szünet után megint mentem az intenzívre, de a kisfiú már nem volt ott, áthelyezték osztályra. Utánamentem, a fiú már ébren volt, nem ismert meg, mivel sohasem látott, de amikor hozzászóltam, a hangomat megismerte, és egyből hozta a mesekönyvet, odaadta a kezembe, hogy olvassak.”

Van, hogy a tanítványok elvesztésével is meg kell birkózni

Szerda reggel egy kis eligazítás után először az ortopédiára mentünk, ahol a gyerekek megkapták Ildi nénitől a feladatot, amit a gyógytornájuk után közösen ellenőriztek le. Ez után következett a toxikológia, ahol Hanna már várta Ildi nénit, akivel Toldi Miklósról tanultak. Közben a vérnyomásmérő pumpált, addig abbahagyták az olvasást, utána folytatták. Ezután átmentünk a hematológiára, ahova alapos kézmosás után, szájmaszkban léphettünk be. A 11. osztályos Zoli már hónapok óta itt van az osztályon, december végén fog csontvelőt kapni. Matekórára értünk oda, ahol a logaritmust tanulták. Báthori Katalin tanárnő azt mondta: Zoli nagyon tehetséges matekból. A fiú gyakran tanul együtt egy másik lánnyal, aki szintén 11. osztályos. Van olyan, hogy éppen ő van rosszul, máskor éppen a lány, de tudják egymást segíteni és motiválni.

Egy másik szobában lila és rózsaszín játékok között, Lilo és Stitch plüss figurák ölelésében lakik a harmadik osztályos Szofi, visszahúzódó, sajátos nevelési igényű kislány. Szofinál augusztus 14-én diagnosztizáltak daganatot, szeptember 5-én kapta meg az első kemoterápiáját. Bár aznap hazamehetett néhány napra, ottjártunkkor éppen nem volt annyira jó kedve, mert pénteken kapta a legutóbbi, 48 órás kemoterápiáját és ez megviselte. Így bár Lídia néni hozott neki karácsonyi tematikájú feladatokat, őt most inkább az alkotás kötötte le.

Szofi színes nyakláncot viselt, amit a kórházban kapott, édesanyja mesélte el a történetét: ez a bátorság nyaklánca, a rajta lévő gyöngyszemek mind egy-egy kezelést jelentenek. Vannak, amik a kemoterápiát, a nagyobb szeműek a képalkotó vizsgálatokat, mások az injekciókat szimbolizálják. „Sajnos sokat gyűjtöttünk az elmúlt hónapokban” – tette hozzá Szofi édesanyja.

Az itt tanítóknak lelkileg talán éppen az onko-hematológiai osztályon a legnehezebb tanítani. A daganatos betegeknél sokszor nem lehet tudni, mi lesz a betegség lefolyása. A statisztikák szerint az itt fekvő gyerekek több mint 90 százaléka meggyógyul, de a gyász is a közös munka része. Az itt tanító tanároknak a gyerekek elvesztésével is meg kell birkózniuk, ehhez kapnak az iskolától támogatást, van lehetőség gyászfeldolgozó továbbképzésre menni.

„Ezt a gyászt közösen hordozzuk, egymást kezét fogva tanítunk a gyerekekért, együtt gondolunk a súlyos állapotú esetekre, ha elvesztünk egy gyereket, a családot még kicsit támogatjuk a gyászában” – mondta Réfi Oszkó Ildikó, aki szerint bármennyire is nehéz egy eset, ha utána bemennek egy másik gyerek kórtermébe, oda ragyogó, kedves arccal lépnek be. „Még a zsigereimben sem lehet benne a szomorúság, a gyerekek olyan hiperérzékenyek, hogy mindent megéreznek” – tette hozzá a magyar-történelem tanár.

Paksi Katalin, biológia-földrajz szakos tanár elmesélt egy szomorú esetet. Az onko-hematológián tanított egy gyereket, az egyik órájuk éppen online volt, mert a gyerek kapott pár nap otthoni kimenőt. Az órarend szerint meg is tartották a tanórát. „Röviden, 15 percet tudtunk dolgozni, együtt lenni, majd másnap is hívtam online, de a gyerek helyett az édesanyja jelentkezett be. Azt mondta, éjszaka bementek a kórházba, és elment a kisfia.” Előző nap mégis fontos volt a fiúnak a tanulás annyira, hogy tartsa magát az órarendhez és tanuljon.

„Sírtam, és azt mondtam az anyukának, elnézést kérek, hogy ezzel töltötte a gyerek az idejét.”

A pedagógusok egy olyan anyával is tartják a kapcsolatot, akinek a kisfia hét éve halt meg, előtte két évig minden nap tanultak a gyerekkel, voltak a temetésén is. Most az anyuka talált a kórházban egy árva kisfiút, akiről elkezdett gondoskodni és örökbe szeretné fogadni.

„Olyan élettapasztalatot kapunk, hogy a civil helyzetekben edzetté válunk, bírjuk a stresszt, megőrizzük a humorérzékünket, nem ezzel a szomorúsággal éljük a mindennapjainkat, a reményből merítünk erőt. Ez egy ilyen hivatás, nem csak a tanárságról szól, annál sokkal több: szolgálat, szerelem” – mondta Réfi Oszkó Ildikó, aki hozzátette:

ez a munka egy kicsit anyaság, nagymamaság is, meg barátság, ha a gyerek megtiszteli őket a bizalmával.

Az iskola, ahol minden álláshely be van töltve

Az Iskolaszanatóriumban tanító pedagógusok korábban mind hosszú éveket dolgoztak a közoktatásban, ahogy Hoffer István igazgató mondta – „egészséges” iskolákban. Van, akit a személyes tapasztalatok, például családban lévő beteg gyerek, mást a véletlen vagy a hivatástudat vonzott erre a pályára.

Hoffer István 25 évet tanított közoktatásban, majd igazgatóhelyettes volt egy nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozó iskolában és utána került a Heim Pál kórházba pedagógusként. Tíz év igazgatóhelyettesség után három éve vezeti a 88 éves intézményt. „Aki ide megérkezik, nagy valószínűséggel innen fog elmenni nyugdíjba, minden álláshely be van töltve” – tette hozzá az igazgató.

Herrmann Lídiáék családjában volt egy beteg kisfiú, aki nagyon sokáig volt intenzív osztályon. Ő a kórházban látott bele az Iskolaszanatórium munkájába. „Az volt az álmom, hogy jó lenne egy ilyen helyen tanítani, most úgy érzem, hogy az álmom megvalósult, hogy itt lehetek.” Bérés Ildikó ennél nemesebb feladatot nem is tudna elképzelni magának tanárként. Korábban ő is hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozott, de ezt a munkát még inkább a hivatásának érzi.

„Eszembe sem jutott, hogy én idejöjjek, feldobott az internet egy álláshirdetést, hogy kórházba keresnek tanárt, valamikor orvos szerettem volna lenni, belém hasított, hogy ez lehet az utam” – mondta Réfi Oszkó Ildikó, aki azonnal beleszeretett az új munkájába. Éppen ballagós osztálya volt, még lezárta a tanévet és szeptemberben kezdett az Iskolaszanatóriumnál. „Ide jöttem és azt éreztem, nekem ezt kell csinálnom, erre vágytam egész életemben, ide én úgy jövök, hogy boldog vagyok, hogy ezt a sok élményt megosztjuk egymással, mindenki a beteg gyerekekért él.”