Valószínűleg Magyarország minden nagyobb tájegységén találni városokat, amik a múltban nem kedvelték egymást, és ennek akár még ma is létezik valamilyen – jó esetben csak a viccelődés szintjén megmaradt – továbbélése. Híres például Gyula és Békéscsaba ellentéte, a jászberényiek sokáig fújtak a szolnokiakra, a nagykanizsaiak pedig egy időben lenézően „csinált városnak” nevezték Zalaegerszeget. De talán mindegyiknél sokrétűbb Győr és Sopron ellentéte, ami több száz évre nyúlik vissza. A ring egyik sarkában a büszke soproniak állnak, a másik sarokban a „laposiaknak” csúfolt győriek, akiket az államvezetés egy időben előnyben részesített a soproniakkal szemben.
Szabad, öntudatos város
Hogy a soproniak nagyképűek, szintén nem új keletű dolog; könnyen megesik, hogy egy soproni születésű ember mindenkit nagyon sajnál, aki nem az ország legjobb városában nőhet fel. Epigenetikusok számára érdekes kutatási terület lehetne a tősgyökeres soproniak büszkesége, aminek gyökereit a 13. században kell keresni. Ekkor, 1277-ben lett Sopron szabad királyi város, ráadásul az egyik legmeghatározóbb. Ez a rangot megtartotta, újra és újra kiérdemelte az évszázadok során, miközben a helyi németség részvételével fontos kereskedelmi és kulturális központtá vált. Ehhez képest Győr sokáig csak vallási központ volt, a különféle háborúkból jóval többet kapott, mint Sopron és csak 1743-ban lett szabad királyi város.
Ezek az évszázadok nem múltak el nyomtalanul, az öntudatos soproni polgár jól ismert és némileg kivételes helyzetben levő ember volt sokáig Magyarországon. Az ebből sarjadt harcos lokálpatriotizmus legendás, a soproniak nagy része imádja a városát, amit kívülálló könnyen és néha okkal értékelhet gőgnek vagy rátartiságnak.
Az első törésvonalak a 19. században jelentkeztek Győr és Sopron között. „Sopronból indult a második vasútvonal Magyarországon, 1847-ben itt adták át a Bécsújhelyig tartó vonalat. Amikor aztán a Bécs és a Budapest közötti forgalmat már Győr kötötte össze, a soproniak gyanakodva néztek a győriekre” – mondja Taschner Tamás soproni helytörténész és idegenvezető.
Ugyanakkor Sopron volt Győr vármegye törvénykezési központja, a 19. század második felére pedig a kulturális fellegvár szerepet erősítette, hogy jelentős iskolaváros lett. Akkorra azonban Győr is lendületbe jött: a kiegyezés után gyorsan kezdett fejlődni az ipara, ehhez ugyanis jó adottságai voltak a város gazdag vízkészlete miatt, és kétségtelenül előnyös helyzetet jelentett az is, hogy közelebb volt Budapesthez, mint Sopron. Természetes volt ez a fejlődés, de együtt járt azzal, hogy Sopron jelentősége csökkent, ami a soproniak egy részének nem tetszett.
Érthető a sértettség, amit az első világháború utáni években éltek meg a soproniak, rögtön azután, hogy az 1921-es népszavazáson Magyarország mellett tettek hitet. „Ez a város a magyarságnak egy igazán katasztrofális, nehéz helyzetében – kitartott. Kitörölhetetlen nyomot hagyott ezzel a nemzeti tudatban” – írta később a népszavazásról Illyés Gyula. „A soproniak vártak volna valamit cserébe, de nacionalista és patrióta szólamokon kívül semmit nem kaptak – mondja Fiziker Róbert főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltárának igazgatója.
– A két világháború között a soproniak úgy érezték, magukra hagyták őket és hogy az államvezetés rendeletekkel csökkenti a város értékét – fogalmaz Fiziker. – 1925-ben az akkori választójogi reform elvette a várostól a nemzetgyűlési voksolásokon a titkos szavazás lehetőségét és nyílt szavazást vezetett be, miután 1922-ben a soproniak egy nem kormánypárti szocdemet választottak meg képviselőnek. 1928-ban újabb pofon volt az egyetemfejlesztési projekt. Klebelsberg Kunó elképzelése volt a különböző felekezeti jogakadémiák és az óvári gazdászképzés Sopronba hozása, de felsőbb körökben ezt megfúrták.„
Teljes győrület
A helyzet a második világháború után mérgesedett el igazán. A németek kitelepítése önmagában olyan tragédia volt, amit Sopron és környéke nem tudott igazán kiheverni, a helyi németség semmilyen méltányosságot nem kapott azért, hogy egy emberöltővel korábban Magyarországra szavazott. Aztán jött az 1950-ben bevezetett új megyerendszer, amiben a soproniak nagy része végképp úgy érezte, elárulták őket, és haragjukat sokszor Győrre irányították.
„A soproniak önképe, az öntudatos helyi polgár már jó ideje ütközött a hatalom elvárásaival és ez az ötvenes években jutott csúcspontra – mondja Fiziker. – 1945 után a hazaszeretet, a lokálpatriotizmus már nem hangzott olyan jól, emellett Sopron a kispolgárság, a reakció otthona volt, sőt az utolsó jelentős város, ahol a menekülő Szálasi megfordult. Ráadásul ott volt a határszélen, kelet és nyugat határán egy kis csücsökbe bezárva. Ezzel szemben Győr munkásváros volt, ahol nagy ipari fejlesztésekre volt szükség. A kommunista vezetés így tudatosan bezárta, visszafejlesztette Sopront, és szinte minden fejlesztési pénzt Győrbe küldött. Ez tisztán politikai döntés volt.”
Sopron a dualizmus óta törvényhatósági jogú város volt, gyakorlatilag vármegyei jogosítványokkal, formálhatta a város életét akár a központi akarattal szemben is. Az új megyerendszerben ezt is elveszítette, ráadásul megszűnt megyeszékhely lenni. Pedig a korábbi Sopron, Győr és Moson vármegyékből kialakult Győr-Sopron megyébe Sopron több területet vitt, mint Győr, amit a nyugati határnál úgy éltek meg, hogy „egy nagy megyét lenyelt egy kicsi”. Sopron elveszítette minden privilégiumát és sima vidéki várossá degradálódott, ami fölött Győr basáskodott.
Az átalakítást nehezen érthető döntések kísérték, például a pártállami vezetés a háború után sokáig nem engedett újraindítani egy patinás helyi folyóiratot, a Soproni Szemlét. Gyakran emlegetett példa az is, hogy évtizedekkel később a soproni idegenforgalmi hivatal, a Ciklámen Tourist központját is Győrbe tették át, ahol sok minden nő, de a gyönyörű hegyvidéki virág, a ciklámen pont nem. Az ilyen túlmozgások miatt született meg a soproni szólás, miszerint „ha a győriek tehették volna, a Tűztornyot is elvitték volna”.
A nehéz helyzetekben Sopron újra és újra feltalálta magát. A két világháború között textilipari fejlesztésekkel erősítette regionális szerepét, az ötvenes évek után pedig a műemlékvédelem és az idegenforgalom jelentette a kiutat. És persze a kultúra, mert a város minden körülmények között megmaradt kulturális központnak. Ahogy egy, a két várost alaposan ismerő történész-levéltárostól származó bonmot tartja: „Lehet, hogy mindig Győrben volt a püspök, de Sopronban voltak az Esterházyak.”
„Miközben a kommunista vezetés tudatosan elnyomta a várost, a belváros még romokban állt – ne felejtsük el, hogy Sopronban jelentős bombázás is volt – mondja Fiziker Róbert. – A városvezetés ekkor elkezdte kongatni a vészharangot és igyekezett maga mellé állítani a műemlékvédő szakmai elitet. Már 1951–1952-ben alakult egy műemlékvédelmi albizottság a városi tanácsban. Aztán egy 1957-es ankéton a hatalom képviselői is megjelentek a városban, és akkor szembesülniük kellett azzal, hogy ha nem lesz Sopronban pénz fejlesztésekre, akkor hamarosan már nem lesz mit mutatni a városban.” A szocialista vezetés lassan befogadta ezt, megnyílt néhány korábban elzárt pénzcsap és elkezdett magára találni a soproni kulturális elit.
Alkohollal összefüggő rendezvények
A hetvenes évektől enyhült az alárendeltség, amibe Győr, illetve az állam kényszerítette Sopront. A szocializmus akkoriban valamit már mutatni akart a Nyugatnak, Sopron pedig mégis csak egy nyugati kapu volt. A város a hetvenes évek elején európai műemlékvédelmi aranyérmet nyert, 1963-tól pedig új lendületet vett a Soproni Ünnepi Hetek rendezvénysorozata. 1971-ben a város címerébe is visszajöhetett a Sopron hűségére utaló „civitas fidelissima” felirat, persze csak egy ötágú vörös csillaggal kísérve. És ekkortájt jelentek meg azok a helyi figurák – például Sarkady Sándor és Kerék Imre költők, Környei Attila történész vagy Domokos Ottó néprajzkutató –, akik nem csak politikai szándékok szerint képviselték hatékonyan a város érdekeit.
„A szocializmus utolsó két évtizedében a Győr-központúság lassan eltűnt – mondja Fiziker Róbert. – A pártvezetés akkor már rendszeresen Sopronba vitt kétoldalú osztrák–magyar találkozókat. Sőt, a megyei pártoktatási igazgatóság is Sopronban volt, az osztrák kommunisták oda mentek pártoktatásra és megnézni a létező szocializmust. Mivel az ilyen rendezvények állandó kísérője volt a jó soproni bor, egy jelentés meg is jegyezte, hogy »a politikai és egyéb (alkohollal összefüggő) rendezvények aránya kedvezőtlenül eltolódott«.”
A rendszerváltás után formálisan is megszűnt az alárendeltség, 1990-ben Sopron újra megyei jogú város lett. A helyi SZDSZ ezt olyan akcióval ünnepelte meg, ami jól mutatja, hogy a megelőző évtizedekben milyen nehezen múló sérelmek alakultak ki: a párt aktivistái teleplakátolták Sopront „Good Bye Győr” feliratú plakátokkal. Az ötlet a páneurópai piknik egyik szervezője, az azóta elhunyt Szentkirályi Zsolt fejéből pattant ki, aki a Fidesznek is sokat segített. „Annak idején Sopronban két-három aktív fideszes volt, Szentkirályi amolyan közös ember volt, aki SZDSZ-es létére a helyi Fidesz létrejöttében is segédkezett” – emlékezik vissza Kóczán Zoltán, a soproni SZDSZ egykori alapító tagja. Kóczán egy fotót is küldött egy megmaradt plakátról, amin a Fidesz logója is emlékeztet arra a korai időszakra, amikor a két párt még jóban volt.
Az akció kivitelezésébe azonban hiba csúszott: az első plakátokra, amiket maga Szentkirályi készített, a „Good By Győr” szöveg került, amit úgy is lehet érteni, hogy Sopron „Győr által jó”. Valószínűleg az elkövetők nem tudtak elég jól angolul, ami persze érthető, hiszen a nyolcvanas években még kötelező orosztanulás volt az iskolákban. A hibára hamar felhívták az érintettek figyelmét, akik gyorsan plusz „E” betűket ragasztottak a plakátokra, a későbbi kötegeket aztán már helyesen nyomták. Így az akció felemásan sikerült és semmiképpen nem erősítette azt a képet, hogy a soproniak a kulturáltság letéteményesei. Kóczán egyébként elmondása szerint Győrben volt diák még a szocializmusban, és azt tapasztalta, hogy a győriek nem élték meg olyan mélyen az ellentétet, mint a soproniak, vagy akár nem is tudtak róla.
Ma már szerencsére nincs közigazgatásai oka annak, hogy a győriek és a soproniak utálják egymást, de nem múlt el egyik pillanatról a másikra, hogy sokáig a soproniak szocializációjának része volt az, hogy ők különbek a „laposiaknál”. Az ős-Index fórumában 2000-ben valaki indított egy Tényleg nagy az arcuk a soproniaknak? című topicot, ahol pár hozzászólás után már el is hangzott a „Győri vagyok és ezért soha nem fogom szeretni Sopront” mondat. De ma már nem ez a jellemző, a soproniak legfeljebb a városba tömegével betelepülő és a kulturális életet átformáló kelet-magyarországiak vagy az utóbbi időben az ingázók elől határokat lezáró osztrákok miatt morgolódnak.
„Sérelmek ma is vannak, például az érzet, hogy a város talán nem kapott annyit a rendszerváltás környékén, mint kaphatott volna. Akkortájt ígéret volt arra, hogy egyfajta szabad kereskedelmi terület lesz itt – mondja Fiziker Róbert. – De egy városi uszodát azért kaptunk, le van macskakövezve a Várkerület, és a helyi lokálpatriotizmust is sok minden átszűrte már a rendszerváltás óta. Győr már nem olyan izgalmas és már nem is ellenség. Mi például most a megyeegyesítés 75. évfordulójáról együtt fogunk megemlékezni a győri levéltárral.”
(Köszönet Nagy Mártának a cikkhez nyújtott segítségért.)
