Proletárdiktatúrát, de okosan

Egy manapság igencsak szokatlan műfajú könyvet, egy virtigli párttörténetet, ráadásul a hazai kommunista párt történetét tartja a kezében az olvasó. Miért választotta a múltfeldolgozásnak ezt a viszonylag szűkebb szeletét, részben mellőzve a szélesebb köztörténeti utalásokat?

Nyilván sterilen nem lehet elválasztani egyetlen párt történetét sem attól a társadalmi, politikai közegtől, melyben az adott párt működik, akár több évtizeden keresztül is. Én viszont azért választottam ezt a megoldást, mivel az elmúlt időszakban általában olyan történeti munkák születtek, amelyek elsősorban a kommunisták és mások, értsd a kommunista párt és a politika más aktorai közötti viszonyt elemezték. Arról azonban 1989 után aránylag kevés szó esett, hogy ennek a pártnak mi volt a belső logikája, konfliktusai, irányzatai, milyen eszmék vezérelték őket, és az aktuális társadalmi kihívásokra ők miként reagáltak.

Magyarországon három alkalommal, 1919-ben, 1945–47-ben és 1957-ben történt kísérlet arra, hogy a kommunista eszmét hazai földön is meggyökereztessék. Ön ezeket adaptációs kísérletekként említi, alapvetően ezek sikerét, illetve sikertelenségét vizsgálja a könyv. Az eredeti marxi-lenini eszme milyen mértékben alapozta meg mindazt, ami végül bekövetkezett?

Marx az általa első megvalósult kommunista kísérletként kezelt francia Kommün tapasztalatait, valamint az egyesült német munkáspárt működését vizsgálva arra a kérdésre kereste a választ, hogy a kommunista pártoknak mit is kell tenniük a gyakorlatban ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek, és azt meg is tartsák. Az 1875-ben írt A gothai program kritikája című munkájában úgy vélte, hogy a tőkés és a kommunista társadalom között létezik egy átmeneti periódus, amikor is a hatalom megragadásához és gyakorlásához a proletariátus forradalmi diktatúrájára van szükség. A később oly rossz hangzású proletárdiktatúra fogalma tehát már ekkor megszületik.

Lenin pedig a régi orosz forradalmi hagyományokból kiindulva néhány gyakorlati teendőt felismerve jelentette ki már 1902-ben, hogy kell egy élcsapat vezette bolsevik típusú párt, amit egy kollektív agitátori szerepet betöltő sajtónak kell kiegészíteni, és e kettő elégségesnek tűnik ahhoz, hogy a hatalmat úgymond a munkásosztály meg tudja ragadni, és meg is tudja tartani. Azt lehet mondani tehát, hogy már a 19. század végén és a 20. század elején készen volt az az elméleti konstrukció, melyre a munkáspártok támaszkodni tudtak. A későbbi konfliktusok is innen eredeztethetők: az élet ugyanis mindig előrébb haladt, az elmélet és a gyakorlat közötti űrt pedig vagy áthidalták, és akik így cselekedtek, azokból formálódtak a reformista szociáldemokrata pártok, akik pedig ragaszkodtak a vegytiszta elmélethez, azok alkották később az intranzigens kommunista pártok gerincét.

„A háború és forradalom korszakában összeverődtek különböző szociális és ideológiai származású elemek egy pártban, a kommunista tömegpártban” – Kun Bélától idézi ezt a mondatot könyvében, aki a kommün tényleges vezetőjeként a Magyarországi Kommunisták Pártja 1918-as megalakulásáról elmélkedik. Az „összeverődés” mint a KMP létrejöttére használt kifejezés mennyire adja vissza azt a zűrzavart, esetlegességet, ami a pártszervezésnek ezt a kezdeti időszakát jellemezte?

Ha meg akarjuk érteni, hogy egyáltalán miért alakult ki Magyarországon kommunista mozgalom, és mik voltak azok a problémák, amiket a kezdetektől fogva magával hurcolt, akkor két fontos viszonyítási pontot érdemes megemlíteni. Az egyik az 1890 óta létező Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), a hazai szociáldemokrata mozgalom, amelynek a fő törekvése a választójog kiszélesítése révén a parlamentbe való bekerülés volt, aztán pedig a szociális és gazdasági reformok révén a munkásság életének fokozatos javítása volt.

A második viszonyítási pont, hogy az MSZDP-n belül már a kezdetektől fogva formálódott egy baloldali ellenzék, akik ezt kevésnek, megalkuvásnak tartották, tömegsztrájkokat, harcosabb kiállást szerettek volna. Ez utóbbi csoportot erősítették a Szovjet-Oroszországból hazatérő és ott már kommunista hitre tért mozgalmárok, Kun, Szamuely, és ide csapódtak a Galilei-kör balos értelmiségi fiataljai is. Zárójelben: a kettő metszéspontján találhatjuk Rákosi Mátyást, aki a háború előtt párszor megfordult a vitakör Anker közi helyiségében, és aki 1915-ben orosz hadifogságba esik.

A hazai munkásmozgalom alapkonfliktusa már ebben az időszakban, vagyis a születéskor megteremtődik, és gyakorlatilag soha nem is múlik el. Feladva az eredeti elveket reformok útján alkalmazkodjon-e az adott szociális, gazdasági valósághoz, és egy társadalmilag sikeres, ámde pragmatikus politikát folytasson, vagy az elvekhez ragaszkodva, a valósággal gyakran szembemenve, egy dogmatikus, a társadalom nagy többségének rokonszenvét, illetve támogatását el nem nyerő politikával kísérletezzen.

Úgy tűnik, hogy két szélső álláspont közötti egyensúly megteremtése is egy állandó kihívásnak tűnt a mozgalom 70 éves történetében. Bármennyire is furcsa, de a könyvben Kun Béla is egy olyan szereplőként tűnik fel, mint aki a már egyesült munkáspárt bal- és jobbszárnya között próbál kiegyenlítő szerepet játszani, hasonlóan Kádárhoz, aki ugyanezt teszi 1957-ben. Akkor ugyan a szereplőket másként hívták, szektás-revizionista szembenállásról beszéltek, de az alapkonfliktus hasonló lehetett, mint korábban. Mennyire egy korábbi állapot előre vetítése, vagy éppen egy későbbi állapot visszavetítése ez? Vagy tényleg ennyire egy állandó és permanens ellentmondás feszítette végig a hazai munkáspártok életét?

Itt inkább azt akartam érzékeltetni, hogy amikor 1918-ban létrejön a szociáldemokrata pártból és a kommunista pártból az egységes munkáspárt, a Magyarországi Szocialista Párt, vagyis az első MSZP, a párt pedig hatalomra kerül, akkor itt egy koalíciós kormányzásról beszélünk, amiben bizony sokféle irányzat létezett. Ez amúgy végigkísérte a párt egész életútját, gyakorlatilag 1989-ig. Ott voltak a szakszervezetekben edződött szocdemek, Peyer Károly, Peidl Gyula, aztán azok a szocdemek, akik vállalták a kommunistákkal való együttműködést, például Landler Jenő – ők a lassúbb átmenet hívei voltak, államosításban, hadseregszervezésben az ütemességnek nagyobb szerepet szántak volna. És ott voltak a radikális állásponton lévők, ilyen volt például a fiatal újságíróként debütáló Révai József is, akik pedig már ekkor egy tiszta, megalkuvásmentes proletárpolitikát szorgalmaznak.

Ebben a politikai libikókában ekkor még tényleg középen van Kun Béla. A pozíciója a későbbiekben persze változott, hiszen erősen balra tolódott, mint ahogy Kádár pozíciója is folyamatos változásban volt regnálása 30 éve alatt: középen is állt, volt, hogy a reformokat támogatta erőteljesebben, és volt, hogy a visszarendeződés képviselőinek pártját fogta.

És még egy dolog, ami már a Tanácsköztársaság idején megjelenik, majd később, az ötvenes években is felbukkan. Ez pedig a „szovjet mintától való eltérés” és annak számonkérése. Lenin már ekkoriban szóvá teszi a magyar államosítás túlhajtott gyakorlatát, a földosztás elmaradását, de Rákosi sem szűkölködött szovjet kritikában, hiába próbálta szolgai módon a szovjet utat követni. Egyfajta vissza-visszatérő mintázatot fedezhetünk fel ebben is?

A Tanácsköztársaság idején másfél évvel vagyunk a győzelmes bolsevik forradalom után, vagyis a szereplők mindegyike, azaz Kun és Lenin egyaránt úgy vélték: már elegendő tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy számot vessenek az elért „eredményekkel”. Lenin az idősebb testvér jogán kritizálta például a magyar parasztpolitikát, az államosítást, de Kun Béla is vette magának a bátorságot, és például helytelenítette a breszt-litovszki különbékét.

Kun úgy érezte, hogy joggal teheti meg ezt, hiszen, mint a Szovjetunió utáni másodikként létező kommunista ország vezetője, az ő súlya jóval nagyobb a nemzetközi kommunista mozgalomban, mint a többieké, többet engedhet meg magának. Rákosinál ez a kritika már egyirányú volt, csak a Szovjetunió felől érkezhetett ilyen. Nem úgy Tito esetében, hisz a Kominform határozattal, Jugoszláviának a táborból való kiközösítésével ennek egyfajta csúcsra járatása történt meg: a kommunista mozgalomban a negyvenes évek végén még csak egyetlen igazság létezhetett, és azt csak a Szovjetunió képviselhette.

A két világháború között találkozunk először azzal a jelenséggel, hogy a magyar kommunista mozgalom több központúvá válik: a bécsi és a moszkvai emigráció mellett új, autochton, a magyar viszonyokból sarjadó hazai mozgalmi csirák is kezdenek szárba szökkenni. Ez a fajta policentrizmus aztán végigkíséri a magyar kommunista mozgalom egész életét, hogy csak egy extrém példát mondjak: 1957-ben Rákosi Mátyás, Hegedűs András, Révai József ismét Moszkvába van, Nagy Imréék Romániában kaptak átmeneti menedéket, Nyugat-Európa számos nagyvárosában pedig fiatal „nagyimrista-kommunisták” szervezkednek. Az eszmei egység szempontjából ez a többközpontúság mivel járt?

A Tanácsköztársaság után kialakult földrajzi különállás idővel egy taktikai-stratégiai vita alapjait is megvetette. A vita a körül forgott, hogy a magyarországi aktuális politikai helyzetből, magyarul a Bethlen-konszolidáció sikerességéből, stabilitásából mi következik, azaz a kommunisták milyen politikát folytassanak. Kun Béla az idő előrehaladtával párhuzamosan egyre inkább azt képviselte, hogy mindegy milyenek az aktuális állapotok Magyarországon, alapvetően forradalmi helyzet van, és csak arra van szükség, hogy a kommunisták kimenjenek a nép közé agitálni, szervezzenek sztrájkokat, tömegtüntetéseket, a forradalom ki fog törni.

A Bécsben székelő irányzat – amit Landler Jenő és Lukács György képviselt – úgy vélte, hogy a Kun-féle vonal téves, a Bethlen-konszolidáció alapvetően sikeres, nincs olyan társadalmi elégedetlenség, amire építeni lehetne. Ők egy hosszabb, evolucionista modellt ajánlottak: a kommunisták épüljenek be a szocdem pártba, ott politizáljanak, induljon el egy lassú építkezés. Ez tehát a beszélgetésünk elején már említett reformista irány, és annak ismételt megjelenése. Lukács úgynevezett Blum-tézisei szintén erről szóltak, vagyis hogy egy átmeneti helyzet van, amikor szövetségeseket kell keresni, a munkások és parasztok demokratikus diktatúráját kell megvalósítani. Ez mai szemmel persze fából vaskarika, de abban az időszakban a későbbi népfrontpolitika előfutárának volt tekinthető. A magyar földön létrejövő legális mozgalmak ez utóbbi irány felé tájékozódtak. Ilyen volt például a törvényes keretek között 1925-ben megalakuló Magyarországi Szocialista Munkáspárt (az első MSZMP), aminek egy somogyi származású személy, a kaposvári biztosítótársaság munkatársa, Nagy Imre, az ’56-os forradalom miniszterelnöke is tagja volt.

Még egy dolog, ami a két világháború között megjelenik Magyarországon, és mélyáramlat-szerűen aztán újból és újból a felszínre bukkanva hatással lesz a mindenkori kommunistákra: ez a népi mozgalom. A későbbi, a kommunistákkal kialakított szimbiotikus viszonyuknak mik lehetnek a gyökerei?

Számos alkalommal azért sikerült valakinek a magyar kommunista mozgalomban felemelkednie, mert a potenciális vetélytársát letartóztatták, kivégezték, likvidálták, vagyis állandó káderhiánnyal küzdött a párt. A Március Front születése, vagyis a népi mozgalom szárba szökkenése a harmincas évek végére esik, amikorra a bécsi emigráció megszűnik, a szovjetunióbeli nagy tisztogatás pedig gyakorlatilag lefejezi a moszkvai magyar kommunistákat. A Szovjetunióból nem érkeznek direktívák, a hazai földön maradtak magukra maradtak.

Ebben a politikai vákuumhelyzetben kezdenek el dolgozni azok az elsősorban protestáns felekezeti és szellemi háttérrel rendelkező, eredendően ellenzéki beállítottságú értelmiségi fiatalok a debreceni egyetemen, akikből később formálódni kezd a Márciusi Front, és akik közül nagyon sokan a későbbi kommunista pártban kötnek ki. Donáth Ferencet, Losonczy Gézát vagy éppen Vásárhelyi Miklóst érdemes említeni. Ők ugyanakkor nemcsak az ötvenes években vállalnak szerepet a Magyar Dolgozók Pártjában (majd kerülnek Rákosi börtönébe), de ’56-ban Nagy Imre mellett is fontos szerepet játszanak, Donáth és Vásárhelyi pedig még a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének is szimbolikus alakjai.

Kádár János először 1943-ban lép színre, és mindjárt érdekes szerepben, ami szinte örökre ráég: a kommunista pártot néhányad magával feloszlatja, és megalakítja a Békepártot, hogy aztán soha többé ne tudja lemosni magáról a likvidátor címkét. És hogy mennyire ismétli magát a történelem a magyar kommunisták esetében: 1956-ban ő az, aki kimondja, hogy a Magyar Dolgozók Pártja nincs többé, és megalapítja a Magyar Szocialista Munkáspártot.

A Békepárt megalapításával azt akarták üzenni a háború vége előtt, hogy a kommunista elnevezés már nem egy jó hívószó, sokkal inkább egy megosztó tartalom, és ha valami antifasiszta összefogásban reménykednek, akkor azt ez alatt a cégér alatt nem lehet elérni. Egyébként ez a legsúlyosabb eretnekség, amit Kádárék elkövethettek, hiszen a moszkvai direkt utasításokat kikerülve, attól függetlenül döntve azt a képzetet kelthették, hogy a magyar politikusok képesek önállóan dönteni.

Az 1956-os névválasztás sem volt véletlen. Ahogy a beszélgetésünkben korábban említettük, a húszas évek közepén már kísérleteztek hasonló elnevezéssel egy legális kommunista párt megalakításával. Kádár és a nevet javasló Szántó Zoltán vélhetően azért nyúlt vissza ide, mert ezzel is a hazai gyökereket, a magyar valósághoz való alkalmazkodást kívánta hangsúlyozni.

Az 1945 és 1947 között induló második adaptációs kísérlet során mekkora esély volt arra, hogy Magyarországon egy önálló, Moszkva irányításától mentes kommunista politika valósuljon meg, amelyik a demokrácia játékszabályainak betartásával vesz rész a versengésben? Vagy már a kezdetektől csak egy szimpla politikai játszmának lehettünk tanúi, és a párt a szovjet intencióknak megfelelően végig csak és kizárólag a hatalomra tört?

Ennek a fejezetnek azt a címet adtam, hogy Proletárdiktatúrát, de okosan – értsd: taktikusan. Az alapvető feszültség ekkor abból adódott, hogy olyan emberek kerültek egyik pillanatról a másikra a magyar politika élvonalába, adott esetben miniszteri bársonyszékekbe, akik legális politikai tapasztalattal nem rendelkeztek. Ez a megállapítás egyként igaz azokra, akik Moszkvából tértek haza, és azokra is, akik idehaza, a politikai rendőrség állandó vegzálásától kísérve próbálták a pártot életben tartani.

A politikacsinálás mikéntjét tehát innen, ebből a közegből hozták, és bár tűnhet ez egyfajta pszichologizálásnak, de a koalíciós években a kommunista politikusok úgy tűnik, hogy magukon erőt véve, magukat visszafogva, természetes politikai hajlamaikat elrejtve voltak kénytelenek politizálni. Az önkorlátozásnak a nemzetközi politikában beállt fordulat vetett véget: 1947-ben megalakul a Kominform, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, innentől kezdve pedig már nem volt alternatíva: a nemzeti keretek között működő kommunista pártoknak be kellett állni a sorba, és a moszkvai direktíváknak megfelelően megkezdődött a kelet-európai országokban a kommunista pártok vezetésével a hatalom teljes kisajátítása. A demokratikus álarcot tehát le lehetett venni.

Aki pedig nem parírozott, azt kiátkozták. Ez történt a titói Jugoszláviával, és ennek lett a hazai leágazása a Rajk-per. Bár ez egy konstruált per volt, mégis sokakban élt az a képzet, hogy Rajk László egy nemzeti vagy inkább nemzetibb vonalat képviselt a moszkovita kommunistákhoz képest. Ennek mennyire volt valós alapja, vagy ez csupán egy városi legenda?

Inkább ez utóbbi. A kommunista alapeszme eredendően internacionalista, ugyanakkor mindig egy adott országban kell azt megvalósítani. Jugoszláviában önállóan, egy tömeges partizánmozgalom sikere után indult meg a kommunista rendszer kiépítése, ami kellő önbizalmat adott az ország vezetőinek is. A belső társadalmi támogatottság itt tehát megvolt, nem a szovjet szuronyokon jött a kommunizmus.

Magyarországon ilyenről nem beszélhettünk, idehaza mindössze két olyan példát tudunk említeni, amikor a kommunista párt valamifajta társadalmi hátországot tudott kiépíteni politikája mögé. Az egyik a földosztás volt, amit Nagy Imre vezényelt le, aki ezért ki is érdemelte a földosztó miniszter titulust. A másik a kommunisták által erősen szorgalmazott társadalmi mobilitás, a szegény sorsú fiatalok felemelésének segítése az oktatás, képzés útján, ennek pedig a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (Nékosz) adták az intézményi keretét. Ez a mozgalom egyértelműen egy önálló, nem Moszkva járszalagján működő kommunista irányt képviselt. És ez utóbbit Rajk patronálta erősen. Letartóztatását követően fel is oszlatták a szervezetet. Talán ez, és tragikus halála vonhatott utólag egyfajta ellenzéki aurát Rajk köré, de azt nem mondhatjuk, hogy önálló nemzeti vonalat vitt volna a párton belül.

A rendszer és a kommunista párt 1956-os totális összecsuklása után jött a harmadik, időben a leghosszabb adaptációs kísérlet. Ez 1957-ben indult és gyakorlatilag a ’89-es rendszerváltásig tartott. Miben különbözött leginkább Rákosi, Nagy Imre és Kádár politikája, mit gondolt az egyik, és mit a másik magáról a kommunista társadalomról?

Nagyon leegyszerűsítve Rákosi azt vallotta, hogy a politikai legitimációhoz elegendő a moszkvai központ támogatása. Nagy Imre kezdetben úgy vélte, hogy fontos a moszkvai támogatás, de ehhez a lakosság, a magyar nép felhatalmazását is meg kell szerezni. Amikor aztán 1955-ben már azzal szembesül, hogy a szovjetek ugyanazokkal a módszerekkel távolítják el a miniszterelnöki pozícióból, mint, ahogy 1953-ban odahelyezték, nos, akkor megbillen a mérleg, és a politikai pályafutásának a végére eljut arra az álláspontra, hogy a magyar nép támogatása a döntő.

Kádár azt tanulja meg, hogy mindkét tényező nagyon fontos, óvja mindkettőt, soha nem konfrontálódik nyíltan a szovjetekkel, de tisztában van azzal, hogy a tartós hatalomgyakorláshoz belső társadalmi elégedettség is kell. Kádárt az tette huzamosabb ideig is sikeressé, hogy mind a két politikai aspektusnak egyszerre kívánt megfelelni. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez nem más, mint a hatvanas évek első felében elkezdett életszínvonal-politika, amit aztán a rendszer végéig, több-kevesebb sikerrel folytatott is Kádár és az MSZMP. Ami a kádári korszak értelmezésében talán a legfontosabb, az a meglévő hatalmi struktúrák (ami a könyvben úgy szerepel, mint „a ház, aminek csak az alapjai álltak”) és a politikai praxis közötti eltérés. Ahogyan arra Rainer M. János, a korszak kiemelkedő kutatója rámutatott: Magyarországon a szovjet mintájú totalitárius rendszer a szó klasszikus értelmében a gyakorlatban csak nagyon rövid ideig, és akkor sem teljesen sikeresen érvényesítette eszközeit. Mint fogalmaz, rendszerszinten mégis annak kell tekintenünk, mert az eszköztár, az intézményrendszer végig a politikai vezetés rendelkezésére állt; más kérdés, hogy bizonyos belátások alapján a korszak túlnyomó részében nem élt vele.

Papp István: A magyar kommunisták 1918–1989
Jaffa Kiadó, 2024, 5499 Ft