A magyar–román ellentét egy konstrukció, ami remélhetőleg egyszer elmúlik

„A magyar–román ellentét egy konstrukció” – mondta Jérémy Floutier, a Szegedi Tudományegyetem és a Nantes-i Katolikus Egyetem oktatója a szegedi Grand Caféban, a Kétfarkú Kutya Népfőiskola kedd esti rendezvényén. Floutier a történelemtankönyveken keresztül mutatta be a két nép olykor viharos kapcsolatát.

„A tankönyv hajlamos a történelem leegyszerűsítésére és sarkítására. Éppen ezért félreértésekre ad okot, viszont remek kutatási keret a történésznek” – idézett Vasárus Gábor kutató, kutyapártos helyi képviselő a francia professzor doktorijából.

Amikor az elcsatolt területekről van szó, „Erdély a legfontosabb, mert különleges helyet foglal el a magyar köztudatban”, ugyanakkor fontos a románok számára is, kezdte előadását Floutier, aki előadásában Erdélyt tág értelemben használta, beleértve Partiumot és a Bánság keleti részét, tehát például Temesvárt és vidékét is.

Mi a különbség a székely és a magyar között?

A magyarok részéről több okból kiemelt jelentőségű a terület. „Mintha a legmagyarabb magyarok Erdélyben lennének” – mondta a történész, aki a székelyekkel való találkozása során azt tapasztalta, hogy ők egyfajta „homo hungaricus plusként” gondolnak magukra. „A székely olyan, mint a magyar, csak picit jobb” – válaszolták neki a kérdésre, hogy mi a különbség. „Ez nagyon sokat elárul a székelyekről és arról, hogyan látják magukat.”

Másrészt a magyarok nagyon büszkék arra, hogy van egy ezeréves államuk, ráadásul sok fontos történelmi esemény Erdélyhez köthető. Elég csak a fejedelemségre gondolni, vagy például arra, hogy az első magyar nyelvű színház Kolozsváron alakult meg, illetve mai tudásunk szerint Petőfi Sándor is a segesvári csatában esett el.

Erdély a román történelemszemléletben is fontos. Egyrészt kaput jelent a Nyugat felé, másrészt itt volt a római tartomány, Dacia fővárosa is, ami pedig a nemzettudatukban létező folytonosság miatt lényegi.

Floutier szerint „az ellentét a két nép között nem szükségszerű, nem visszafordíthatatlan és nem egyetemes igazság, hanem egy konstrukció”, ami remélhetőleg egyszer elmúlik. Hogy mikor, az az oktató szerint is jó kérdés. A történelem „szubjektív igazságok összessége”, és ugyanarról a dologról máshogy gondolkodnak különböző népek. Éppen ezért fontos a történész hozzáállása, amelyet szerinte ET, Sherlock Holmes és Gógyi felügyelő karakterjegyeiből kell felépíteni.

A földönkívüliről olyan értelemben vehetünk példát, hogy érdemes hátralépni egyet, így a környezetünk a lehető legkisebb hatást gyakorolja ránk. Sherlock Holmestól azt tanulhatjuk meg, hogy utána kell nézni mindennek, mert minden gyanús, Gógyi felügyelő pedig arra tanít, hogy sok eszköz van, és mindegyiket fel kell használni, ha meg akarjuk érteni mindkét narratívát.

A történelemfelfogásunkat befolyásolja az is, hogy tudni akarunk az őseinkről, büszkék akarunk lenni rájuk, azonban kevés forrással rendelkezünk róluk, és „a fantázia betölti ezt az űrt”.

Ki volt előbb, a román vagy a magyar?

A román–magyar ellentétet sokan az alapján próbálják feloldani, hogy „ki volt itt előbb”, ám a két nép erre vonatkozó narratívái eltérnek. Ráadásul a történelemre való emlékezés is politikai rendszertől függően változhat. Szerinte ezt jól szemlélteti egy orosz vicc, melyben kérdeznek valakit a jövőről, mire ő azt válaszolja, „azt sem tudjuk, hogy milyen múltunk lesz öt év múlva”.

A korábbi tankönyvekben például a dák–római származást hangsúlyozták a románok, majd a szlavizmus idején ezt elhagyták, mert „a Nyugat ekkor nem volt divatos”. A magyar kutatók publikációiban szinte mindig az a szemlélet jelenik meg, hogy a magyarok voltak Erdélyben előbb. Erre az 1945-től kezdődő időszak a kivétel, ekkor ugyanis a szocialista tömb országait „testvérekként” kezelték, így a román és a magyar könyvekből is eltűntek a másik népre ellenségként tekintő szólamok.

Ez a „testvériesség” idővel fellazult, Bukarest és Budapest között egyfajta hidegháború alakult ki Floutier szerint. Bár a kommunista ideológiával nem volt könnyű összeegyeztetni, a román és a magyar narratívákban is újra előkerültek a nemzeti szólamok. 1986-ban adta ki Köpeczi Béla Erdély története című háromkötetes művét, amelynek tartalmát Nicolae Ceaușescu, Románia kommunista vezetője tudatos történelemhamisításnak tekintette. Utasítására meg is született a válasz, 1987-ben egy bukaresti magyar újságban reagáltak a műre. „Elvileg barátok voltunk, testvérek. Az 50-es években ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, a 80-as években belefért” – mondta a történész.

Eltérő térfelfogás

Az eredetmítoszok mellett a térfelfogás is változó. A Kárpát-medencét például a románok Magyar-medencének nevezték. Magyarországon pedig 1958-ban bevezették a Duna-medence kifejezést, nehogy a túlságosan revizionistának tartott eredeti elnevezés sértse a testvériességet. Floutier szerint a magyar fejekből nagyon nehéz kitörölni a Kárpát-medencét, a Magyar Népmesék virágos kerete is ezt a területet ábrázolhatja – találkozott már olyan történésszel, aki szerint szándékos a hasonlóság.

Másrészt a természetes vizekre sem egyformán tekintenek a különböző népek. A németeknek például a Rajna egyesítő folyó, a franciáknak pedig határ.

„A magyarok szerint a folyók összekötnek, a hegyek elválasztanak, a románok szerint a hegyek összekötnek, a folyók elválasztanak.”

A két nép viszonyában Trianon a legkényesebb kérdés, de Erdélyről, mint elcsatolt területről is eltérőek a szemléletek. „Erdély Romániához került, de két külön eseményen keresztül” – emlékeztetett a történész. A románok úgy tartják, hogy ők érték el a területszerzést a gyulafehérvári nagygyűlés által, de valójában kevesebb szerepük volt a döntésben, „nyilvánvaló, hogy ha a győztesek nem mentek volna bele, másképpen alakult volna” – mondta Jérémy Floutier.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.