Milyen felnőtté válik a gyerek, akire túl korán túl nagy felelősség hárul?

„Egy fényképalbum lapozgatásakor ismertem fel, hogy én is parentifikált vagyok” – osztja meg a hallgatósággal Bibók Bea saját történetét. „A képen egy szőlőskertben sétálunk édesanyámmal, egyforma piros–kék kockás pelerinben. Az volt benne a különös, hogy olyan messze voltunk egymástól, hogy teljesen kinyújtott karral fogjuk egymás kezét” – illusztrálja az Ellopott gyermekkor szerzője a szülő–gyerek közötti távolságot.

Bibók Bea párterapeuta és szexuálpszichológus pénteken beszélgetett Szegeden a parentifikációról, azaz amikor egy gyereknek szinte szülőként kell viselkednie, szülői feladatokat kell ellátnia családjában.

A pszichológus szakterülete a családi, a párkapcsolati és a szexuális problémák – tapasztalataiból könyveket ír.

„Számos kliensem van, akik parentifikáltak. Az ilyen emberek általában teremtő erejűek, motiváltak. Nem azért dolgoznak, hogy minél több pénzt keressenek, hanem azért, mert belülről hajtja őket a tenni akarás” – magyarázta a pszichológus. „Észre sem veszik, hogy baj van, egészen addig, amíg egyszer csak bármiféle jelzés nélkül teljesen kimerülnek” – tette hozzá, felhívva a figyelmet a kiégés veszélyére.

A parentifikációnak két fő típusa van: a fizikai és a lelki parentifikáció. „Ismerek olyan férfit, akinek az édesapját komoly baleset érte, így amputálni kellett a lábait. Onnantól kezdve a kamasz fiúnak kellett átvenni a házban a férfi feladatait. Ő ment vásárolni, végezte a fizikai munkát a kertben és a házban egyaránt. Ez nem a gyerek ideális fejlődésének a módja, sokkal nagyobb felelősséget kellett vállalnia, mint ami egy serdülő fiútól elvárható.”

A lelki parentifikáció akkor fordul elő, amikor a szülők a gyereküket érzelmi támogató szerepbe taszítják. Egyes szülők például tanácsot kérnek saját romantikus kapcsolataikban vagy a családban közvetítővé, béketeremtővé teszik a gyerekeket. De megjelenhet a parentifikáció lelki fajtája olyankor is, amikor az egyik szülő gyerekszerepben van jelen a családban, mely gyakori az alkoholista szülők esetében – ilyenkor a gyerek az, akinek túl hamar kell felnőnie.

Ezekben a túl korán felnőtté vált emberekben van egy belső meggyőződés, hogy mindent tökéletesen kell csinálni azért, hogy másokat boldoggá tegyenek. „A parentifikáltak nem tudnak örülni, ezért mások öröméhez kapcsolódnak. A körülöttük élőknek igyekeznek folyamatosan örömet szerezni, megtalálni a tökéletes ajándékot. Azt viszont el nem tudják képzelni, hogy ők maguk minek örülnének, és ez tragikus” – fejti ki a szerző.

De milyennek kell lennie egy szülőnek ahhoz, hogy a gyereke egészséges, korának megfelelő életet tudjon élni? Bibók Bea szerint a jó szülő „foglalkozik magával, a saját jólétével, rendelkezik egy érzelmi megtartó erővel, és nem a gyerekkel akarja kielégíteni a saját igényeit. Ha a gyerek határt húz, akkor pedig nem omlik össze.”

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.