Irénke ezernyi ásványt gyűjtött össze otthonába, most iskolákban tanít a kőzetekről

Üvegvitrin mögött megcsillanó ásványok és a mindig mosolygós Oláh Károlyné Irénke fogadja a kőzetek iránt érdeklődőket Szeged-Kiskundorozsma egyik családi házában. A kertes ház fedett teraszára belépve tárul fel az évtizedek alatt felhalmozott kollekció egy része, amelyből a gyűjtő állandó magánkiállítást hozott létre. A gyűjtemény megtekintése ingyenes, Irénke ezért is csalódott, amiért csak kevesen látogatnak el hozzá. Ő örömmel mesél ásványairól minden érdeklődőnek, és a környékbeli iskolákban is szívesen bemutatja a köveket, hogy a gyerekek megismerhessék a természet e szegletét közelebbről.

„Először nem is gondoltam az ásványokra, a természet miatt kezdtem el túrákra járni Ausztriában. Aztán jöttem rá, hogy az is fantasztikus érzés, mikor nagy bakancsba beöltözve sikerül ásványokat találni, és azóta abba sem akarom hagyni” – mesélte Irénke. Az évtizedek alatt több mint 4 ezer ásványt sikerült föllelnie – ezek egy részét saját kezűleg kutatta, néhányat pedig társaival cserélgetve szerzett. Mára már bővíteni kellett a házat, hogy elférjenek a különféle kristályok a sötétített helyiségekben.

„Tulajdonképpen attól különleges az én gyűjteményem, hogy nemcsak az ásványok vannak az eredeti állapotukban, hanem gyűjtöm az ékszereket is” – magyarázza Irénke belépve az egyik szobába. Itt a vitrinekben egy-egy ásvány útja követhető végig, az eredeti nyers formájától, egészen az elkészült ékszerig. „Itt van például a tigrisszem. Látjuk az eredetit, amilyen formában megtalálták, aztán itt a csiszolás után, és a következő lépés már a csiszolt kőből készült ékszer. Nem egyszerű folyamat, mire megtalálják, elviszik, megfaragják, megcsinálják ezeket.” Ezzel igyekszik bemutatni, hogy az ásványékszerek bizony megérik az árukat.

A nő különleges ásványgyűjteménye nem csupán otthona dísze: a helyi iskolákban is bemutatja őket, ahol a gyerekek álmélkodva figyelik a különleges példányokat. „Azért járok az iskolákba, mert én későn kezdtem el gyűjteni. Sokat gondolok rá, hogy istenem, ha korábban kezdtem volna, milyen jó is lenne! Bízom benne, hogy át tudom adni a természet szeretetét a gyerekeknek már kiskorukban.”

Előadásain Irénke mesél a kövek eredetéről, a kristályok titkairól, a hozzájuk kötődő történetekről, így például arról is, hogy a csillogó pirit miért „a bolondok aranya” néven vált híressé. „Amikor először a kezükbe adom a piritet, sokan aranynak hiszik, és elnevetik magukat, amikor megtudják, hogy nem az. De ez is az érdeklődés része, hogy mindent meg akarnak érinteni, meg akarnak ismerni. Ha viszont legközelebb látják, rögtön tudják, hogy ez bizony a bolondok aranya” – meséli büszkén.

A hölgy számára az ásványgyűjtés hobbinak indult, de ahogy az évek során egyre többet foglalkozott vele, rájött, hogy ennél jóval többet ad: a természet iránti tiszteletet közvetíti.

Reméli, hogy ezt az érzést sikerül megosztani a gyerekekkel és maradandó értékrendet alakít ki bennük. „Mostanában már nem sok gyerek foglalkozik a természet kincseivel, mindenki csak a kütyükkel van elfoglalva. Pedig ezek a kövek is szépek, sőt, az élővilág részei” – mondja, és lelkesen mutatja az egyik cseppkődarabot, amit kifejezetten az iskolába járó gyerekek számára tart. Ez a darab azért különleges, mert máskülönben a cseppkőhöz nem szabad hozzáérni, hiszen az rendkívül sérülékeny, és az érintés megállíthatja növekedésüket. Az emberi bőrön lévő olajok és szennyeződések károsíthatják a felszínüket, valamint elszíneződéseket okozhatnak, ami visszafordíthatatlan folyamat.

A bemutatókra maga Irénke hozza-viszi a teli dobozokat, gyakran a férje segítségével, aki az évek során szintén megkedvelte felesége különös kedvtelését. A férjnek is megvan a maga hobbija, ő vadász, ez pedig a kiállítás egyik szobájában is tetten érhető az ásványok fölé aggatott trófeákat látva.

A lakásban három, egymásból nyíló szoba rejti a gyűjteményt. A vitrines helyiségeken átsétálva Irénke megmutatja azokat a darabokat is, amiket a diákoknak tartott előadásokra visz. Az iskolai órák interaktívak és játékosak. Az ásványok körbeadásakor mindenki megérintheti a különféle köveket, és kipróbálhatják, milyen érzés a természeti kincsek érintése.

Mindez nem csupán egy kiállítás: Irénke személyes varázsa és lelkesedése az, ami igazán különlegessé teszi a találkozásokat. „Az egyik iskolában már kilenc éve minden évben visszahívnak, mert a gyerekek élvezik az óráimat.”

A különleges gyűjteményhez szorosan kapcsolódnak a vendégkönyvek is, amelyekben az iskolai bemutatókon részt vevő gyerekek és tanárok üzeneteket, köszönetnyilvánításokat és rajzokat hagynak. „Olyan jó ezeket olvasgatni, sok aranyos dolgot beleírnak, gazdagítják ezt a könyvet” – mondja, miközben egy kislány ametisztről – a kvarc egy lilás, ibolyaszínű árnyalatáról – készült rajzát tartja a kezében.

Szavaiból és történeteiből tisztán érezhető a természet iránti szeretete, melyet igyekszik átadni a következő nemzedéknek is. De ez a küldetés ma már nehezebb, mint korábban. „Egyre kevesebb iskola hív meg minket” – mondja kissé csalódottan, miközben régi alkalmakra emlékezik vissza, amikor még sűrűbben járhatott az osztályokba.

„A koronavírus volt a töréspont, akkor a látogatásoknak abba kellett maradniuk, és sok helyre azóta sem sikerült újra visszahívniuk.” Irénke most is bárhol és bármikor szívesen mesélne az ásványokról, mert úgy gondolja, a tudás átadása a fontos.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.