Korábban a szexualitás volt a tabu, ma a halál és a szenvedés az

„Ha korábban a szexualitás volt a tabu, akkor ma a halál és a szenvedés az” – fogalmazott György Alfréd atya, kamilliánus szerzetes szerda este a szegedi KatHázban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen, amelyen a keresztény, az iszlám, a buddhista és a hindu vallás halálhoz és gyászhoz való viszonyát, illetve a szenvedésről alkotott értelmezését tárgyalták ki a különböző közösségek képviselői.

Az atya szerint jellemző, hogy gyakorlatilag félünk kimondani is a halál szót. Inkább „azt mondjuk, hogy elment, eltávozott, elaludt” – érzékeltette. A szenvedés fogalmával kapcsolatban szerinte gyakori pontatlanság, hogy Jézus a szenvedésével váltotta volna meg az emberiséget. De nem, mert azt a szeretetével tette, a szeretetének lett a következménye a szenvedés. „Az az ember, aki kötődik, aki szeret, az szenvedni fog. Gondoljunk csak egy édesanyára, aki a gyermeke születésétől így éli meg a szeretetét” – magyarázta György Alfréd azt a következtetést vonva le, hogy a szenvedés nem kell, hogy szükségszerűen rossz legyen.

Az atya bátorítandó cselekedetként beszélt arról, hogy ha az ember a saját szenvedésével kapcsolatban felmerült kérdéseivel Istenhez fordul, ez szerinte lényegében az élet értelmének keresése. Úgy látja, Isten nem mér ránk nagyobb keresztet, mint amit képesek vagyunk elbírni, az elviselhetetlen fájdalmat mi magunk okozzuk egymásnak, például azzal, ha egyedül hagyjuk egy társunkat egy nehézség közepette.

Választható szenvedés

Nem minden vallás buzdít hasonlóan a miértek keresésére. „Az ember nincs abban a pozícióban, hogy számonkérje Istent” – mondta Sulok Zoltán, a Magyarországi Muszlimok Egyházának vezetője. Az ő magyarázata szerint, bár hajlamosak vagyunk a negatív dolgokat próbatételként, a pozitívakat áldásként értelmezni, valójában minden, ami bennünket ér az életben, próbatétel, amely azt mutatja meg, hogyan cselekszünk, összességében véve hogyan éljük le az életünket. Nézete szerint az elénk gördülő nehézségeket mindig annak tudatában kell értékelnünk, hogy másnak még a mienkénél is nagyobb kihívások jutottak.

A hinduizmusból szemlélve a szenvedés már viszont abból fakad, hogy a testével azonosítja önmagát az ember, holott valójában spirituális létező. Szabó Szilvia hindu tanító szerint az egyén összezavarodik a fájdalom érzésétől, nem érti, hogy mi végre van ott, ahol ez érte őt. Szabó válasza erre, hogy ez a világ nem az egyes ember eredeti és kizárólagos tere, így a tulajdonságai sem lehetnek teljes összhangban az észlelt környezettel.

Elég közel áll ehhez az értelmezéshez a buddhizmus megközelítése is. „Nem véletlen, hiszen egy tőről fakadnak” – jegyezte meg Pressing Lajos buddhista tanító, felidézve a mondást, miszerint a fájdalom szükségszerű, a szenvedés viszont választható. Pressing szerint a kellemetlen érzéseket az ember felnagyítja, azokba belehergeli magát, a szenvedés ebből fakad. Buddha úgy vélte, a szenvedés alapja egy hamis tudat, egy téveszme, valamilyen félreértelmezés önmagunkkal kapcsolatban.

Ugyanez a gondolat kapcsolódik a halálfélelemhez is: az ember gyárt egy hamis ént, akit az élet rendszerén kívülállónak gondol, ezért vele kapcsolatban nem tudja elfogadni a rendet. A folyamatos változás az egyik fő motívum a buddhizmus eszmerendszerében, ez a felfogás a halálhoz való viszonyulásban is megjelenik. „Az elmúlás nem megsemmisülés, mert új keletkezéssel jár. A halállal, akárcsak az életben bármikor, megváltoznak a dolgok, így ezek nem ellentétei egymásnak” – mondta Pressing.

Három dolog kísér a sírhoz, abból kettő visszajön onnan

A buddhizmus az életben három tudatállapotot különböztet meg, ezek az ébrenlét, az alvás és a meditatív állapot. A halálban ugyancsak három fázist tart számon, ezek közül az első a haldoklás – ez az élettel is érintkezik, hiszen technikailag még él az egyén, de a közelgő halál hallucinációkat válthat ki. A második fázis a látomásoké, itt oszlanak el a korábban megélt illúziók és tapasztalások, ez tulajdonképpen egyfajta megvilágosodás. A harmadik állapot pedig a létesülés, amelyben korábbi szokásoktól hajtva keres új létformát az ember.

Szabó Szilvia viszont a születést nevezte meg a halál ellentéteként, a hindu felfogás szerint ez a két, pontszerű esemény váltakozik az élet folyamatosságának fonalán. „A halál a vizsga arról, hogyan éltünk, ezért az életre kell koncentrálnunk” – fogalmazott. A hindu hit szerint az embert, aki megvalósította önmagát, és választ talált a „Ki vagyok én?” kérdésre, a lelki világba viszik Visnu angyalai, ezzel kiszakad ebből a születés és halál váltakozását jelentő körforgásból.

Ha nem volt ilyen szerencsés az illető, úgy a halál ura, Jama színe elé kerül, aki ekkor az írnokával felolvastatja, mit tett életében az előtte álló egyén. Ez alapján hozza meg róla a döntést, hogy a pokolba, a mennybe vagy újfent a földi létbe jut-e. Ezek a „bolygók” mind az anyagi világhoz tartoznak, csak a lelki világ áll mindezen felül, az új születéssel újra bizonyíthat az ember, hogy eljuthasson utóbbiba.

Az iszlám úgy tartja, egyetlen örök életünk van, amely szakaszokra oszlik, az ezeket elválasztó kapukon pedig csak egy irányba lehet átmenni. A magzatállapot a legelső életszakasz, ennek során, a negyedik hónap végén kapja meg a magzat a lelkét. Az evilági élet ennél jóval tágasabb fejezete a létnek, ennek záró kapuja a halál, amelyen keresztül a köztes világba kerül az ember, ahol várakozik a feltámadásra, magyarázta Sulok Zoltán.

A feltámadás majd az ítéletnappal jön el, az egyén akkor fog szembesülni tetteinek súlyával, ám mivel vissza már nem mehet, fontos, hogy még életében felkészüljön a halálra. Sulok mindezt azzal érzékeltette, hogy az embert három dolog kíséri a sírhoz: a vagyona, a családja és a cselekedetei, ám előbbi kettő visszajön onnan, a halálon túl csak a legutolsó marad, amely meghatározza az illetőt. A halálra való felkészüléshez az is hozzátartozik itt, hogy az ember rendezze evilági dolgait, például az adósságait, ugyanis akár azért is pokolra kerülhet, mert akinek tartozott, az nem bocsátott meg neki.

Hasonló a keresztény felfogás is arról, hogy utólag hiába eszmél rá az egyén, hogy másképp kellett volna élnie. „Ha a prófétáknak nem hisznek, az nem megváltoztatható” – fogalmazott erről György Alfréd atya. A kereszténység a fogantatás pillanatától keletkezteti a lelket, és ugyanez a lélek üdvözülhet a halálkor. A földi létben elkövetett cselekedetekkel kapcsolatban a szerzetes emlékeztetett: Jézus a rászorulókkal azonosította magát – azt mondta, amit velük tesznek az emberek, azt ővele teszik.

Harmonikus körülmények a haldoklónak, közösségi támogatás a gyászolóknak

Szabó Szilvia elmondása szerint a hindu világban általános, hogy több generáció él együtt, ami azzal is jár, hogy a gyerekek is hozzászoknak a halál tényéhez. Emiatt az a hozzáállás jellemző, hogy saját magának okoz nehézséget az, aki az elmúlás folyamatát nem képes feldolgozni. A hinduk nem a halál utáni szertartásra helyezik a hangsúlyt, fontosabb, hogy a haldoklás közben nyújtsanak lelki támaszt az eltávozónak. A hamvasztóba már nem is kísérik el mind a halottat, csak a legidősebb fiúgyermek és egy pap. Arra is ügyelnek, hogy a lélek ideálisan távozhasson: a hit szerint az altesten keresztül szerencsétlen volna, ezért a halott nagylábujjait összekötözik a hamvasztás előtt.

A harmonikus, zavartalan körülmények a haldokló számára a buddhista gyakorlatban is fontos szerepet játszanak. Bevett dolog emlékeztetni az illetőt azokra a gyakorlatokra, amelyek életében is jelen voltak, hogy ezek segítsék őt a további útján. Pressing Lajos azt is megemlítette, hogy a buddhisták szerint a tudat még másfél napot tartózkodik a testben a halál beállta után, ezért ekkor is fontos még, hogy ne háborgassák a halottat. A tanító ezt hasonlatosnak véli a nyugati hagyományhoz is, amelyben a felravatalozott elhunytat szintén egy ideig ebben a formában hagyják.

György Alfréd atya szerint a legszebb dolog, ami a haldoklóval történhet, az az, ha bocsánatot ajándékoznak neki. A gyásszal kapcsolatban arra emlékeztetett: régen az volt az elvárás, hogy egy évig gyászolják a halottat, ennek megfelelő életet élve. A modern világban ez kiveszni látszik, az atya viszont úgy gondolja, szüksége van ennyi időre az embereknek a feldolgozáshoz. Említést tett az új vívmányként megjelent gyászfeldolgozó közösségekről is, amelyek nagy segítséget jelenthetnek az elhunyt hozzátartozóinak.

A közösségi törődés a gyászolókkal a muszlimok között is bevett szokás: Sulok Zoltán elmondása szerint például nem a halott családjától várják el, hogy halotti tort rendezzenek, sokkal inkább elfogadott, hogy főznek rájuk a nehéz időkben és ezzel segítenek nekik. Kifejezett gyászruha ugyanakkor ebben a kultúrában nem jellemző.

A halott elbúcsúztatását illetően egész sok iránymutatást fogalmaz meg az iszlám. Ezek közé tartozik egyebek mellett, hogy lehetőség szerint kerülni kell a boncolást, mert a test méltósággal ruháztatott fel, amibe nem szabad kárt tenni. Az elhunytat meg kell mosdatni, egy lepelbe kell tekerni majd el kell temetni, a sír pedig csak egy arasz magas lehet, ennél grandiózusabb indokolatlan volna, mivel annak látogatása csak az élőknek számít, az eltávozott békéjére nincs hatással.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.