60 centi víz az alsó szinten, élet áram nélkül, összetolt bútorok között – emberek árvíz közben és után

Ahová bejöhet a víz, ott csak azokat a dolgokat kell tartani, amik gyorsan mozdíthatók és nem feltétlenül szükségesek a mindennapi élethez – a budakalászi Duna-parton, az ártérben élő Attila foglalta így össze az árvíz legfontosabb tanulságát. Attila kérte, hogy csak a keresztnevét írjuk le. Neki ez volt az első árvize. Családjával két éve költöztek a Duna-parti házba, amit szerencsére úgy alakítottak ki, hogy az alsó részen csak egy garázs van. A helyzetüket azonban nehezítette, hogy az építkezés még tart, így túl sok mindent tároltak az alsó szinten. Három napig tartott, amíg mindent felpakoltak a felső szintre.

„Fogalmam sem volt, hogy ekkora a víz ereje. A téli gumis állványt és a kerekeket például a szomszédoktól szedtem össze” – mesélte Attila. Azt is megtanulta az árvízben, hogy hiába pakolt úgy, hogy valamiféle rendszer legyen benne, mire levonult az ár, már nem tudta, milyen rendszer szerint is szortírozta a holmikat, mit hova tett.

A családból ő az egyedüli, aki az árvíz idejére maradt, bár nem a házban, hanem a gáton túl, a Lupa Beach mellett egy barátjától kölcsönbe kapott lakóautóban húzta meg magát, míg a többi családtag vidékre ment. Az ürömi vállalkozása miatt sem tudott volna elmenni, de azért is a közelben akart maradni, hogy rálátása legyen, mi zajlik az ártérben. „Itt mindenki melles csizmát hordott. Amikor jön a víz, a mellcsizma nagyon hasznos, de óvatosan kell benne lépkedni, nem veszélytelen, mert ha belefolyik a víz, akkor nagyon gyorsan lehúzhatja az embert” – mondta.

Miután levonul az ár, és a partról eltűnik a víz, csak az iszap marad, de az stabilan.

„Két napja intenzíven takarítunk. A maradék iszap kilapátolása kész őrület! Amikor azt hiszed, megszabadultál az iszaptól, újra felbukkan. A kukát például nagy nyomású mosóval átmostam, megtöröltem szépen, de még másnap is ugyanolyan iszapos maradt” – fakadt ki Attila. A fertőtlenítést mindenki más módszerrel oldja meg, ő hipós oldattal permetezte be a korábban vízzel elárasztott területet, de van, aki a klórmészre esküszik.

Az se könnyítette meg az ártérben élők dolgát, hogy az árvíz idején az Elmű lekapcsolta az áramot. Így sokan csak generátorral tudtak nagy nyomású mosót használni, és arról sem volt senkinek biztos információja, hogy mikor kapcsolják vissza az áramot. Végül kedd délelőtt a szolgáltató visszakapcsolta. Attila egyébként azt tapasztalta, hogy az ártérben élők mindenben kölcsönösen segítették egymást. Szivattyút, páraelszívót, aggregátort adtak kölcsön egymásnak az emberek. A kölcsönös segítség és szolidaritás ellenére Attila azt mondta, az árvíz fizikailag és idegileg is kimerítette.

Nála láthatóan jobban viselte az árvizet a szintén Budakalász Duna-parti részén élő Malárik Attila és felesége. Ők még akkor is a házukban maradtak, amikor az alsó szinten már 60 centi víz állt. Másokkal ellentétben nem használtak áramfejlesztőt, hanem sötétedés után fejlámpákkal és egyéb elemes lámpákkal világították be az egyébként az alsó szintről felpakolt bútorok miatt eléggé zsúfolttá vált lakrészt, ahol nagyjából 12 négyzetméternyi területük maradt. A telefonokat, laptopokat és egyéb elektronikai kütyüket Malárik Attila a munkahelyén töltötte fel, illetve powerbankot használt.

A vizet kannákban hordták haza, lavórban fürödtek, úgy éltek, mint annak idején a nagyszülei, a dédszülei.

Amikor bevásárolni vagy munkába mentek, akkor a gátig kenuval közlekedtek, de ebben Malárik Attila gyakorlott, civilként ugyanis a gyerekeknek vízi túrákat szervező Vizenjárók Egyesület vezetője. Az egyesület kenujait még az árhullám érkezése előtt egymás mellé kötötte, azokba is tudott pakolni különféle holmikat, és szerencsére egyik kenu sem borult fel. Ő és a felesége is megküzdött a telkükön felgyülemlett iszappal, nekik az ár levonulása után egy teljes napba telt az iszap kivezetése, vasárnap reggeltől estig dolgoztak.

Malárik Attila a Duna-parton élő budakalásziakat összefogó Dunakalász Egyesület vezetője is. A civil szervezet az árvíz ideje alatt afféle koordináló, szervező erőként segítette a helyieket, hozta-vitte például az információt a lakosság, az önkormányzat és a hatóságok között. Malárik szerint az árvíz idején a helyiek, a szomszédok számíthattak egymásra, a szolidaritás volt a jellemző, még ha ez néha „ideges türelmetlenséggel” párosult is. Ő úgy tapasztalta, hogy az előző árvizek, így például a téli idején minden a budakalászi önkormányzatra hárult, a mostani nagy árvízben megoszlottak a feladatok, aminek pozitív hatása lett.

Malárik szerint a mostani árvízben az önkormányzat is kitett magáért. „A városvezetéssel való együttműködésünk olyan szinten fejlődött, hogy tisztességes lett a munkakapcsolat a polgármesterrel, Forián-Szabó Gergellyel” – mondta. Szerinte sokat számított az is, hogy

a vízügy minden védelmi szakaszra delegált vízügyi vezetőt, a katasztrófavédelem nem szólt bele a vízügyi szakmai munkába, hanem hatóságként járt el, így mindenki azt tette, amihez ért, beleértve az önkormányzatot is.

A Dunakalász Egyesület a közösségi oldalán folyamatosan tájékoztatta a helyieket a fejleményekről és a tudnivalókról, hogy minden érintett kellő időben megfelelő információhoz jusson. Az egyesület tagjai emellett – akárcsak a lupai önkéntes tűzoltók – részt vettek a gát őrzésében is, hogy katasztrófaturisták ne, csak az ott élők mehessenek be az árvíz miatt elzárt területre.

A budakalászi oldallal szemben lévő Lupa-szigeten is voltak néhányan, akik az árvízzel dacolva maradtak az ingatlanjaikban az árhullám idején. Közéjük tartozott a szigeten hosszú ideje élő Szemkeő Gábor és felesége is, nekik ez már a hatodik árvizük volt. Az ő házuk – sok más szigeti ingatlanhoz hasonlóan – magas lábakon áll. „A 2013-as rekordárvízkor bejött a víz a lakrészbe, nem sokat, tíz centit. Szerencsénkre akkor még nem voltunk teljesen beköltözve, a Duna pedig pont megállt a konyhaszekrény alján” – emlékezett vissza. Most nem érte el a lakrészt a víz, ez nagyjából 50 centin múlt.

Ez az árvíz azért is jött rosszkor, mert a szigetet beborító tavaly téli és az idei nyári árvíz után Gábor épp akkor fejezte be a lepakolást, amikor kiderült, hogy jön egy újabb árvíz, ráadásul a korábbiaknál nagyobb. „Van egy kis műhelyem, a szerszámokat pedánsan, méret szerint elraktam, erre kiderült, hogy kezdődhet a pakolás újra” – idézte fel az árvízre való felkészülés időszakát. Mivel több ingatlanja is van a szigeten, a felpakolás összesen 7 napjába telt úgy, hogy segítői is voltak. Tanulva az eddigiekből, egyelőre nem is pakol vissza, megvárja, lesz-e esetleg téli árvíz.

„Most megértő, liberálisabb volt a szabályozás, mert megengedték a hatóságok, hogy a szigeten maradjunk” – mondta Gábor.

A 2013-as árvíz idején erre nem volt lehetőség. Az áramot Gáborék is generátorról oldották meg, a házban működő keringtető szivattyút is azzal működtették, így biztosítottak maguknak meleg vizet. És áramfejlesztővel működtették az internetet.

Az árvíz idején leginkább fa uszadékokat hozott a Duna, de szerinte megdöbbentően sok volt a szemét, a műanyag flakonok, ajtók, ablakok, hordók, cipők, szigetelőanyagok. „Mindent hozott a víz, amit az emberek széthagytak” – osztotta meg a tapasztalatait Gábor. A sziget északi spiccéhez közel a rengeteg uszadék egy úszóművet tönkretett, a szomszéd korlátjára akadt fenn, a hídja befordult. Végül a lupai önkéntes tűzoltók majdnem egy teljes napig dolgoztak azon, hogy az uszadékokat leszedjék a sérült stégről. Az önkéntes lupai tűzoltók, köztük Gábor is, az árvízi védekezésben is aktívan részt vett. Az árvíz idején például a lezárt területek őrzésébe is beszálltak, hogy illetéktelenek, köztük a katasztrófaturisták, ne jussanak be.

Katasztrófaturistákból egyébként nem volt hiány, ahogy felelőtlen evezősökből sem.

Gábor azon bosszankodott, hogy az árvíz idején kajakosokat is látni lehetett a vízen, mentőmellény nélkül. Mindezt úgy, hogy egyébként hajózási tilalom volt érvényben. Szerinte bármilyen ügyes is valaki a vízen, mentőmellény nélkül őrültség 6 méternél magasabb vízálláskor a Dunán lenni.

„Először hólapát, aztán gumis lehúzó, majd slag” – Gábor szerint ezekkel az eszközökkel lehet felvenni a harcot az iszap ellen, de ő is osztja azt a véleményt, hogy az iszapot borzasztó nehéz eltávolítani, mert újra és újra felbukkan. Szerinte a fertőtlenítés is fontos, ő a falakat először legalább hipós vízzel lemossa, aztán átfesti mésszel, de úgy, hogy a mészhez klórmeszet is kever. Árvíz után házanként legalább egy napjába telik, mire kitakarítanak.