Miért választok folyton alul a párkapcsolataimban?

Megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan erő visz minket rendre ugyanolyan kapcsolatokba, vagy akár többször ugyanabba, mondta dr. Szabó-Bartha Anett klinikai szakpszichológus, pár- és családterapeuta a Nyitott Akadémia szegedi eseményén, amelyen a párválasztás és a kapcsolatok rejtett mozgatórugóiról beszélt.

A Károli Gáspár Református Egyetem tanára a jelenség kulturális példázataként Moldova György Az igazi asszony című novelláját említette, amelyben egy férfi az első házasságáról mesél egy kikapós nővel, akitől az egész falu óva intette, és aki aztán annak rendje és módja szerint el is hagyta. Mégis, a férj, aki a történetet már egy boldog házasságban élve idézi fel, azt mondja, alighanem ma is ugyanúgy megtenné a lépést a könnyűvérű asszony felé. „Már jártunk itt, tudjuk, hogy nem kéne belelépni, mégis megtesszük” – foglalta össze Szabó-Bartha a helyzetet, rámutatva, hogy ez egyenes út az önmagunkhoz intézett kérdéshez:

miért van az, hogy már megint ugyanazokkal a problémákkal küzdünk?

„Kapcsolati hálóba születünk” – fogalmazott a terapeuta, aki szerint az életet tanulva a kapcsolataink működését tanuljuk, és ez a megismerési folyamat magában foglalja azt, hogy mit kell tennünk, hogy mit kapunk cserébe és hogy mindezek közepette mennyire tartósak is ezek a kapcsolatok.

A gyerekkorra visszavezethető kapcsolati minták szemléltetésére a pszichológus egy nő történetét említette. Az illetőnek nagyon korán önállósodnia kellett, az anyja ugyanis képtelen volt a család ügyeinek intézésére. Később találkozott valakivel, aki mellett végre felszabadultnak érezhette magát, ám idővel ugyanazt észlelte, mint egykor otthon: rá maradnak a feladatok, miközben a párja, aki pedig ahhoz szokott, hogy megoldják helyette a dolgokat, mindenből kivonja magát.

Szabó-Bartha azt is hozzáfűzte a történethez, hogy a nő később megismert egy rossz kapcsolatban élő férfit, aki mégsem szállt ki abból. A hölgy teljes értetlenséggel állt a helyzet előtt, holott ugyanabban a cipőben járt. Látható, hogy miközben független megfigyelőként nyilvánvalónak tűnt számára, hogy a helyes út ilyen körülmények között a szakítás lenne, addig saját kapcsolati berögződéseinek torzításában ez szóba sem jöhetett.

Hogyan választunk párt?

„A minket kísérő sémák jelennek meg a párválasztásban is, a megszokott, ismerős dolgokat preferáljuk, ezekben már el tudunk igazodni, tudjuk, hogyan viselkedjünk bennük” – magyarázta a terapeuta. Szerinte nehezen térünk le erről a járt útról, és ha mégis bekerülünk egy olyan kapcsolatba, amely igazán újat hoz számunkra, gyakran elkezdjük azt a saját képünkre formálni. Ez egyfelől önszabotázs, hiszen elvágjuk magunkat valamitől, ami esetleg boldoggá tenne, másrészt pedig magának a kapcsolatnak a rombolása is, elvégre így nem hagyunk teret a partnerünknek kibontakozni, érvényesíteni a saját igényeit.

Számos kapcsolódás nem szül elégedettséget, ellenben inkább ráerősít a korábbi negatív tapasztalatokra a felekben, akik ebben a helyzetben nem tudnak fejlődni vagy továbblépni. Miért ragadnak mégis benne a kapcsolatban?

„Mert a sémák hátterében ott van rengeteg érzelem, hiedelem”

– adta meg a választ. A párok félnek, hogy egyedül maradnak, vagy még rosszabb társat találnak, „úgy vannak vele, ezt a rosszat legalább ismerem”.

Nem csak a párválasztásban, egy kapcsolatban való bennmaradásban is felfedezhetők a múltbéli mintázatok. Szabó-Bartha példaként egy férfiról mesélt, aki annak ellenére sem akart elválni, hogy feleségével már teljesen megromlott a viszonya. Kiderült, rettegése mögött családi háttértörténete állt, ugyanis közeli felmenői között a férfiakra rendre szörnyű életút várt a szakításaikat követően. „A sémáink hatására nem látunk mást, csak azt, hogy ezt itt most folytatni, csinálni kell” – mondta az ilyen esetekről a terapeuta.

Különösen nehéz kilépni egy kapcsolatból akkor, ha az illető sosem élt egyedül. Ilyenkor gyakran nem vallja be magának a változtatás szükségességét, problémáival, panaszaival pedig inkább környezete felé fordul. Ez a csatorna azonban nem fenntartható a feszültség levezetésére, a hallgatóság ugyanis megoldási javaslatokat tesz, és ha ezekre mindig érkezik egy kifogás – elvégre az egyén továbbra sem hajlandó valós változtatásra –, akkor rövidesen elege lesz ebből a szerepből.

Mi történik akkor, ha nem fenyeget az egyedüllét, mert van egy, az aktuális társunknál jobb alternatíva? Miért lehet az, hogy mégsem lépünk át egy új kapcsolatba? „Mert a sémáink az ismerős utat preferálják” – válaszolta meg Szabó-Bartha. Hozzátette, a járatlan úttól való félelem fenntartja a reményt, hogy a fennálló helyzet jobbra fordulhat.

„Miért mindig ilyen elérhetetlen alakokba botlok?”

A terapeuta szerint a látatlanban idealizált új kapcsolat irányába sokszor azért nem teszünk lépést, mert félünk, ha valóra válna, kiderülne, hogy az is egy földi, emberi kapcsolat, tele hibákkal, nehézségekkel. Ez a gondolat egyúttal megrengeti bennünk annak a legjobb énünknek a képét, akit elképzelünk a tökéletes kapcsolathoz; rávilágít, hogy ott is sebezhetővé kellene válnunk. Ez a védtelen énünk a legalkalmasabb rá, hogy kapcsolódjanak hozzá, sokszor mégsem fér bele az ideálunkba, hogy így lássuk magunkat.

A pszichológus szerint a plátói természetű kapcsolat sajátos biztonsággal bír, gyakorlatilag egy fantáziabuborék. „Biztonságban vagyunk benne, mert mi irányítjuk”

– fogalmazott. De rögtön hozzátette, ebbe a buborékba bekopogtat a valóság: valamilyen úton ráébredünk, hogy a másik fél nem tökéletes. Esetleg még partnert is talál magának, ebben az esetben pedig „úgy érezzük, megcsal, hiába csak a fejünkben létezett a kapcsolat”.

Szabó-Bartha úgy véli, a szeretői és a „barátság extrákkal” viszonyok is erről szólnak: ki akarjuk szedni magunknak a kapcsolatok jó részét, és távol tartani azt, ami rossz. A valóság ilyen irányú torzítását azonban nem látja fenntarthatónak a szakember, elmondása szerint „hosszabb távon mindenhol szembejönnek a sémáink”.

Mindig rosszul választok

„Valahol elhelyezzük magunkat egy skálán, és alapesetben egy hasonlónak ítélt illetőt választunk” – magyarázta Szabó-Bartha a párválasztás egy újabb perspektíváját. Sokan érzik azonban úgy, hogy mindig rosszul választják meg a társukat, és a terapeuta szerint gyakori jelenség, hogy az illető rossz választása mindig ugyanabba az irányba húz a képzeletbeli skálán, vagyis beszélhetünk alul- és felülválasztásról.

Szabó-Bartha szerint alulválasztás esetén érzünk valami pozitívat a kapcsolatban, emiatt folytatjuk. Ennek hatására a másik fél egyre jobban nyomul, és bár érzékeljük ezt, meggyőzzük magunkat, hogy ez tényleg jó, eleinte akár még meg is kapjuk, amire vágyunk. A kapcsolat bukása akkor jön el, amikor ezeket az érzéseket ugyanilyen intenzitással viszonozni kellene, de rájövünk, hogy erre nem vagyunk képesek.

Felülválasztásnál a másik félnek olyan tulajdonságai vannak, amilyenekre mi magunk is vágyunk. „Azt gondoljuk, ha kötődünk hozzájuk, majd mi is rendelkezni fogunk ezekkel a dolgokkal. Többnek érezzük magunkat azáltal, hogy egy ilyen partnerhez kapcsolódunk” – magyarázta a pszichológus, aki szerint ily módon jobban szeretjük magunkat.

A felülválasztás bizonytalanságát a saját magunk iránti bizonytalanságunk jelenti

– rövidesen feltesszük magunknak a kérdést, vajon tényleg elég jók vagyunk-e, meglehet-e bennünk az, ami megvan abban, akit idealizálunk.

Megmentők és áldozatok

Szabó-Bartha elmondása szerint egy újabb gyakori kérdés a következő: „Miért van az, hogy minden kapcsolatomban megmentővé válok?” Ennél a jelenségnél azt érzi az illető, hogy bár a másik félnek korábban másokkal balszerencséje volt, majd ő képes lesz az életét rendbe hozni. A pszichológus a felfogást a Gyalog-galopp mocsárba épített várával állította párhuzamba: ahogy a filmklasszikus várurának kitartását sem törték le az elsüllyedt erődök, úgy a magát megmentőként aposztrofáló egyén is hisz benne, hogy ő elhozza a változást partnere számára.

„Van, aki a megmentő szerepéből szerez identitást, mert hozzászokott, hogy a környezete ezt értékeli” – folytatta Szabó-Bartha, hozzátéve, hogy olyanok is akadnak, akik korábban mindig másoknak voltak kiszolgáltatva, és az a céljuk, hogy ne így éljenek, de közben észrevétlenül maguktól teszik függővé társaikat.

A szakember kritikus pontként emelte ki azt a helyzetet, amikor a pár úgy tudatosítja, hogy dolgozniuk kell a kapcsolaton, hogy az már terápiás szituációba fordul át. Ekkor teljesen eltorzulhatnak a kapcsolaton belüli szerepek, ami Szabó-Bartha szerint legerősebben a szexre nyomja rá a bélyegét, ahol a legjobban kristályosodik ki minden feszültség, pozíció és dominancia. „A terapeutánkkal általában nem szexelünk” – összegezte.

Egy idő után a megmentő részéről könnyen kialakul az a megélés, hogy azáltal, hogy neki kényszerűen meg kell mentenie a társát, ő maga áldozat a kapcsolatban. Bár a kapcsolati áldozat szerepköre jelen van a köztudatban,

Szabó-Bartha szerint több tévhit is kapcsolódik hozzá. Ilyen például az a vélekedés, hogy az áldozat gyenge.

Ennek cáfolatára a pszichológus az Egykoron harcosok voltak című filmet említette, amelyben a bántalmazó férj teljesen összeomlik, amikor a felesége elhagyja. A végkifejlet rávilágít arra, hogy a férfi addig az áldozatából merített erőt, nélküle azonban ő bizonyult gyengének.

Egy újabb sajátos kapcsolatminta a se veled, se nélküled típusú viszony. Szabó-Bartha elmondása szerint van, aki úgy nő fel, hogy a kapcsolatokról azt tanulja meg, hogy azok sérülést okozhatnak neki. Ez vezethet oda, hogy

amikor közel kerül valakihez az ember, inkább visszalép kettőt, aminek hatására a másik fél próbál közelíteni, de a tartózkodástól ő is meghátrál.

Azt keresi, ami neki hiányzott

„A szeretet valakinek olyan, mintha egy lyukas fazekat akarna megtölteni: semmi nem elég, mindig több kell belőle” – fogalmazott, majd más szeretetfelfogásokról is mesélt. Egy alkalommal egy férfi azt mondta neki, mindig akkor érzi jól magát a feleségével, ha veszekednek. Erre az elsőre bizarr együttállásra is az illető múltjában rejlett a válasz: bipoláris zavarban szenvedő anyjától felváltva kapott verbális bántalmazást és szeretetet, ekképpen az az értelmezés alakult ki benne, hogy nincs szeretet bántás nélkül.

A terapeuta ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy az az érv, hogy valaki nem tud a párja nélkül élni, a valóságban sokszor azt fedi, hogy egyedül nem tudna élni. „Ez nem szeretet, hanem függőség” – hangsúlyozta. Olyanok is vannak, akik a szeretetért feláldozzák az identitásukat és kaméleon módjára próbálnak olyanná válni, akit a másik fél szeretni tud.

Szabó-Bartha szerint végső soron mindenki abban keresi a biztonságát, ami addig hiányzott az életéből. Ez a lelki kapcsolódás különböző formái mellett lehet akár az anyagi biztonság is.

„Bármit megteszünk, hogy biztonságban érezzük magunkat”

– mondta a pszichológus, kitérve arra, hogy sokaknál a távolság az, ami ezt az érzetet nagyban befolyásolja. Míg egyesek úgy érzik, hogy messziről nem tudják irányítás alatt tartani a kapcsolatot, addig mások számára a túlzott közelség az, ami ijesztő, mert ott bántódásuk eshet.

„Nagyon sok szinten kellene dolgoznunk, hogy a múltbeli csomagjaink megváltozzanak” – foglalta össze Szabó-Bartha Anett. Elsőként tudatosítanunk kellene, mi az, amiben bennragadtunk, majd el kellene fogadnunk azt a tényt, hogy járatlan utakon írhatjuk át a rossz tapasztalatokat. Végül viselkedésünkben kellene megfelelnünk az új helyzeteknek, ha elértük azokat.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.