Dia éveken keresztül gyakorlatilag nem járt iskolába, folyton csúfolták, senki sem ült mellé, nem voltak barátai. Mára diplomás gyógypedagógus-logopédus, fejlesztőpedagógusként dolgozik egy fogyatékos gyerekekkel foglalkozó intézményben, közben pro bono logopédiai órákat tart rászoruló családoknak. Október 7. az állami gondoskodásban élő gyerekek napja.
Hogy emlékszel arra a napra, amikor állami gondoskodásba kerültél?
Pomázon laktunk, öten vagyunk tesók, mindenki más apától, én vagyok a legidősebb. Reggel elmentem iskolába, még megbeszéltem a barátnőmmel, hogy délután 4-kor találkozunk. Soha többet nem láttam. A suliban mondták, hogy menjünk fel az igazgatóiba. Ott Csilla néni leültetett minket, kinyitotta az atlaszt, hogy itt van Pomáz, és rámutatott a térkép másik felére, hogy itt van Battonya, innen ide fogunk kerülni. Én nagyon örültem, a tesóim meg nagyon sírtak. Nem szerettem otthon lenni. Tudtam, ha kiemelnek minket a családból, végre járhatok suliba, lesz tiszta ruhám, lesz ennivaló.
Már nem mehettünk haza, el se tudtunk köszönni, pedig a nagypapámtól azért szerettem volna. Semmit nem hozhattam el otthonról, csak az iskolatáskám volt nálam, meg a ruha, ami rajtam volt. Nem voltak drága cuccaim, de azért jó lett volna valamit magammal hozni a régi életemből. 2005. szeptember 26-a este 7 óra volt, amikor megérkeztem a nevelőszülőmhöz. Ahogy beléptem a nappaliba, láttam szemben az órát a falon, pont hetet ütött. Kaliforniai paprikát ettünk, pirosat, meg vajaskenyeret. Este Magdi néni, a nevelőszülőm bejött a szobánkba és mondta, hogy számoljuk meg a sarkokat és kívánjunk valamit. Így aludtam el.
Előtte hogy éltetek?
Nagymama, nagypapa, anyu meg a tesóim laktunk együtt, három generáció. Mindig a mama látott el minket, ő tartotta kézben a dolgokat, anyukám képtelen volt rá. Személyiségzavara van, depressziós, alkoholista, pánikbeteg. Szegények voltunk, sokszor nem volt mit ennünk, de összességében jó volt addig, amíg mama élt. 7 éves koromban halt meg, onnantól egyre rosszabb lett minden. Anyukám mindig csak ivott, amikor bekerült a pszichiátriára, én jártam hozzá. Volt egy csomó öngyilkossági kísérlete. Egyszer altatom a gyerekeit és hallom, hogy kiabál, hogy „Dia, Dia”. Megyek ki a konyhába, fekszik a földön és kés lóg ki a hasából. Máskor meg gyógyszereket szedett be.
Hogy tudtál ilyen körülmények között tanulni?
Volt, hogy háromszáz valahány napból két napot voltam csak iskolában, mert nekem kellett vigyázni mindig a kisebb tesóimra. Én azt sem tudtam, hogy mi az, hogy házit írni. Koszosan, tetvesen mentünk iskolába, büdösek voltunk, nem volt soha semmilyen cuccunk. Ha elfogyott a pénzünk, anya elküldött minket kéregetni. Aztán egyik nap későn mentem haza suli után, mert a nagynénémnél voltam és anyukám azt mondta, menjek vissza oda, ahol addig voltam és bedobta az iskolatáskámat a patakba. Akkor a nagynénémhez költöztem egy hónapig. A suliban megtudták, hogy eljöttem otthonról, elmeséltem mindent. Szerintem ennek köszönhetően kerültünk állami gondoskodásba. Előtte többször járt nálunk a gyámügytől egy nő és nem értem, miért nem csinált addig semmit. Úgy tűnik, nagyon súlyos helyzetnek kell lennie ahhoz, hogy kiemeljék a gyereket a családból és nagyon szomorú, hogy ezt megvárják. Értem, hogy lehetőség szerint össze kell tartani a családot, de én rengeteget szenvedtem a 11 év alatt. Sajnálom, hogy ilyen későn emeltek ki minket.
Apukádat ismered?
Anyukám mindig elküldött hozzá, hogy kérjek tőle pénzt, néha adott egy ezrest. Egyszer az egyetemhez kellett egy papírt aláíratni vele, hogy megkapjam a többletpontot, de nem akarta. Azt mondta, nem vagyok a lánya és semmi köze hozzám, pedig volt egy DNS vizsgálat korábban, ami bebizonyította.
Vannak jó emlékeid otthonról?
Születésnapomra egyszer kaptam egy tárcát a nagynénémtől. Olyan 200 forintos mütyür volt, de annyira örültem neki, hogy nem akartam elaludni este, mert azt akartam, soha ne érjen véget az a nap. Amikor nagyon kicsi voltam, nagypapától sok mindent kaptam, volt torta a születésnapomon, átjöttek az emberek, felköszöntöttek. Akkor még volt karácsonyfánk is, epres cukorka volt rajta, mert az volt a kedvencünk. Amikor nagymamám meghalt, onnantól kezdve nem volt több karácsony. Emlékszem, egyszer nem volt pénzünk, és a fülbevalómat, amit csecsemőként kaptam tőlük, anyukám eladta és vett belőle tavaszi roládot, meg volt itthon friss kenyér illat a házban.
Voltak barátaid?
A suliban mindig csúfoltak. Ha az ebédlő előtt sorakoztunk és valaki hozzámért, akkor azt mondta, hogy „jajj”, gyorsan megérintett egy másik gyereket és „átadta” neki a tetvességet. Soha nem volt senki a párom és nem választottak be tesiórán semmilyen játékba. Nagyon-nagyon rossz volt. A mai napig kisebbségi érzésem van, csomót jártam pszichológushoz. Battonyán az SOS Gyermekfalvakban is ki voltam közösítve, de az más volt. Én voltam a legjobb tanuló a gyermekfaluban, akkor meg azért utáltak. Mindig csak bent ültem a szobámban és tanultam. Azért, mert szerettem olvasni. A gyerekfaluban ezért nem nagyon voltak barátaim, de nem zavart, elvoltam a könyveimmel.
Anyukád látogatott titeket?
A 12 év alatt háromszor találkoztunk. Volt olyan, hogy lejött részegen. A gyámügy kifizette neki előre az utazási költséget, ő meg elitta. Hozott egy csomó édességet és azt hitte, hogy attól jó lesz, de én undorodtam tőle.
Mi volt a legnehezebb neked abban, hogy állami gondoskodásban éltél?
Hogy nincsen anyám meg apám. Mert van az SOS, gondoskodnak rólam, nem csak azért segítenek, mert fizetést kapnak érte. De ez mégis más. Nincs olyan, hogy csak úgy vagyok és számítok és segítenek. Hogy nincs anyukám meg apukám, aki egyszerűen csak azért szeret, mert a gyereke vagyok, és nem kell semmit bizonyítanom ezért. Én tényleg úgy érzem, hogy nincsenek szüleim, hiszen őket csak letagadni lehet.
Szoktad mondani, hogy állami gondoskodásban nőttél fel?
Sosem csináltam, belőle titkot. Sőt szerintem ez egy plusz. Az idegen embereknek teljesen normális embernek tűnök. Azt a reakciót szoktam kapni, hogy hűha, nem is gondoltam volna rólad, olyan normális vagy.
Október 7-e az állami gondoskodásban élő gyerekek napja. A szerző az SOS Gyermekfalvak munkatársa.