Elek István: Az 1980-as évek médiavilága szabadabb volt, mint a mostani

„Ha nincs normális, pártokban megnyilatkozó kifejeződése a társadalom hangjának, az alul lévőknek, akkor az értelmiségnek a felelőssége tudatában kell átvennie ezt a funkciót.”

Ezt Elek István közíró, politikus mondta Veiszer Alinda műsorában, amelyet egy jelképes összegért itt tud megtekinteni.

Elek István 1974-től a Debreceni Egyetem magyar–történelem szakán tanult, azt mondta, hogy ekkor alakult ki érzékenysége a közélet iránt. Rendszerkritikus magatartása miatt a rendszerben gondolkodó édesapjával komoly harcai voltak.

Irodalomkritikusként kezdte a pályáját, közéleti tevékenysége fontos mozzanata volt szerinte, mikor Csengey Dénes íróval együtt kiharcolták, hogy az egyetemükön legyen egy fali vitrin, amihez csak nekik volt kulcsuk, és ők bármilyen tartalmat kitehettek oda. Elek azt mondta, hogy az „önálló kritikus gondolkodás létjogáért” tették ezt. Közírói szerepre készült, ahogy ő fogalmazott: „az irodalmon keresztül jutottam el a direkt politikai közírói szerephez”. Beszélt arról, hogy Bibó István személye milyen meghatározó volt az életében.

1979-80 körül nem voltak még nagyobb politikai ambíciói, inkább elemzői szerepbe szánta magát. A Fiatal Írók József Attila Körében beválasztották azok közé, akik reformokat kezdtek el csinálni. Ekkor is már érezte, hogy párhuzamosan volt jelen a politikai ambíciója a közírói munkájával. 1985-ben a monori első értelmiségi találkozón szociológusokkal, szamizdatos értelmiségiekkel együtt a legfiatalabbként vett részt az eseményen.

A rendszerváltás után mégis teljesen más irányba ment, mint a társai. Amikor Veiszer Alinda ennek magyarázatára volt kíváncsi, azt mondta, hogy egy egész adás sem lenne elég ezt kifejteni:

„az én felfogásom szerint az egész 30 éves kisiklástörténetünknek itt van a gyökere”.

Szerinte a 2010 utáni végletes leromlása, fölszámolása a liberális demokráciának érthetetlen lenne az 1980-as évek végétől jellemző két meghatározó értelmiségi tábor viszonyának megértése nélkül: míg korábban népi–urbánus, majd szociálliberális–nemzeti, most jobboldali–baloldali tábornak hívják. Szerinte fokozatosan ment előre annak a politikai kultúrának a megsemmisítése, ami evidenciának tekinti, hogy a demokrácián belül egymást toleráló szereplők küzdenek. Kiegészítve azzal, hogy szerinte ez a küzdelem soha nem juthat el odáig, hogy a másik fél legitimitását megkérdőjelezze.

„Én ennek a jobbközép iránynak a legszélén vagyok, azon a szélén, ami érintkezik a balközéppel.”

A rendszerváltás után 1990–94 között a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselője volt. Erről az időszakról azt mondta: ahogyan Csurka István és a többiek beszéltek Kis Jánosékról, az SZDSZ alapítóiról, abban olyan összeesküvés-mániák voltak, amiket ő nem tartott igazolhatónak. Ez is volt az oka annak, hogy őt is kizárták a pártból, mert ellentétbe került Csurkával, az MDF egyik alapítójával. Szerinte a nyelvhasználat, a retorika politikai jelentőségű üzenet, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni.

Az első Orbán-kormány idején a miniszterelnök tanácsadója volt, erről az időszakról később megfogalmazott kritikákat. Ezek a kritikák arról szóltak, hogy milyen változtatásokra lenne szüksége a Fidesznek, hogy biztosan folytathassa a kormányzást. Itt olyan témákat említ, mint a korrupciós ügyek kezelése, a konfliktusgerjesztés mérséklése. Ezeket azonban nem fogalmazhatta meg aktív politikai tanácsadóként.

Erről azt mondta:

„Ez egy tudatos önkorlátozás, a politikus korlátozza az értelmiségi közírót.”

Szerinte ez az önkorlátozás megérte neki, mert ha nem megy olyan közel a politikához, nem szerzi meg azokat a tapasztalatokat, amiket később tudott hasznosítani. Az akkori médiaviszonyokról azt gondolta, hogy tudatosan vállalnia kellett volna az új kormánynak, hogy a médiaegyensúly irányába tesz lépéseket. Ezzel belátja azt, hogy a közös demokratikus értékrend elérése érdekében tenni kell valamit, mert magától nem megy végbe ez a folyamat.

Veiszer Alinda erre úgy reagált:

– Ez egy folyamatosan és sok területen visszatérő kérdés, hogy akarhatjuk-e a demokráciát biztosítani antidemokratikus lépésekkel, vagy a demokráciának önmagát kell biztosítania?

– De ez nem antidemokratikus. Ez ahhoz vezet vissza, hogy sikerült-e nekünk a Kádár-korszakkal szemben egy olyan szakítást, egy olyan váltást elérnünk, ami egy normális, kiegyensúlyozott, demokratikus működéshez szükséges. A mi vitáink a baloldali-liberális pártokkal a 90-es évek elejétől pont erről szólnak: ők úgy tekintették, hogy ez megtörtént a választással, létrejött ez az új keretrendszer, és akkor innentől megy szépen a maga kerekein a rendszer tovább. Mi pedig egyre többen mindenféle tekintetben a gazdasági elittel, a tudományos-művészeti elittel, a sajtóvilággal kapcsolatban azt érzékeltük, (…) hogy itt vannak megalvadt struktúrák a Kádár-rendszerből átjött társadalomban. Ennek a megalvadtstruktúra-rendszernek a megmozdítása nélkül nem lesz kiegyensúlyozott, normális demokrácia.

Szerinte a mai független sajtónál az a kérdés, hajlandó-e tudomásul venni, hogy egy önkényuralmi rendszer ellen küzd megint. Ha ezt nem veszi észre, szerinte nincs élettere jelenleg.

2002–2004 között a Heti Válasz főszerkesztője volt, erről az időszakról azt mondta, hogy ha normálisan alakulnak a dolgok, akkor a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormánynak is kellett volna adnia nekik támogatást. Szerinte szükség lett volna arra, hogy ha a nagy állami vállalatok nem adnak hirdetési pénzeket a jobbközép sajtónak, akkor az állam beleszóljon ebbe.

„Olyan egyoldalú, olyan aránytalan volt a médiavilág, és ez a Kádár-korszak öröksége volt. Ezt az örökséget kellett volna a rendszerváltás időszakában közmegegyezéssel felszámolni.”

Veiszer Alinda arra volt kíváncsi, hogy a piac visszaigazolta-e azóta ezt a törekvést. Elek István szerint minden ambíciójukat leírta a kereskedelmi televíziózás, a rádiózás, az internet betörése. Szerinte ebben a világban a piac diktál, és a piacnak diktáló gazdasági érdekkörök.

Visszagondolva a pályafutására, Elek István azt mondta, hogy azért tesz magának szemrehányást, mert nem küzdött jobban a saját szellemi értékrendje érvényesítéséért. Például az MDF-en belül nem tudta politikai alternatívává fogalmazni azt a szellemi irányt, amiben hitt. A Fidesz-korszakáról azt mondta, hogy tisztában volt egy idő után a korlátaival, és belátta, hogy más módon tud hatni. Például azzal, hogy létrehozott a jobbközép oldalnak egy hetilapot, a Heti Választ.

Elek István 2009-ben a Lehet Más a Politika (LMP) alapítója volt. Erről az időszakról a politikus azt mondta, hogy

„én gyakorlatilag középen voltam abban a vitában, amit 2013-ban a párbeszédesek és a maradék LMP-sek között láthattunk”.

Azt mondta, hogy az utolsó pillanatig próbálta rávenni a feleket, hogy közös alternatívát teremtsenek a „kíméletlenül gyilkoló” két világ között. Amikor egyedül maradt középen, úgy gondolta, hogy visszavonul, saját gazdasága lett. Ebből rángatta ki a Mindenki Magyarországa Mozgalom, és az a felkérés, hogy az egyesült ellenzék köztársaságielnök-jelöltje legyen.

„Most ott tartunk gyakorlatilag, hogy az 1980-as évek végén szabadabb médiavilágban kezdtem el pártot szervezni, mint amilyen médiavilágban most az ellenzéknek működnie kell.”

A terveiről azt mondta, hogy ha a mostani kormány nyer, „egy kézzel” ugyan, de folytatni fogja a harcos közírói-politikai tevékenységét.