Romsics Ignác: A pedagógusok helyzete nem most kezdett el romlani, de mostanra vált tragikussá

„Egy egyetemi tanár, az méltóságos úr volt a Horthy-korszakban, és ehhez megfelelő anyagi kondíciók is járultak”.

Ezt mondta Romsics Ignác történész, egyetemi tanár Veiszer Alinda műsorában, amelyet egy jelképes összegért itt tud megtekinteni. Romsics szerint az egyetemi és a középiskolai tanárok presztízse 1945-ig magas volt.

Példának hozta Szabó Dezső írót, középiskolai tanárt, aki alig várta év végén, hogy kiosszák a bizonyítványokat. Felült a vonatra, Párizsig meg sem állt, és csak az első oktatási napra jött vissza. Romsics szerint ez azt szemlélteti, hogy a középiskolai tanári fizetés akkor elég volt ahhoz, hogy rendesen meg lehessen élni belőle egész nyáron Párizsban.

1945 után viszont a pedagógusoknak nemcsak az anyagi juttatásaik, de a megbecsültségük is rohamosan csökkenni kezdett. Hozzátette, hogy az általános iskolai tanítók, tanárok szerinte mindig is a „nemzet napszámosai” voltak. Szerinte a pedagógusok helyzete nem most kezdett el romlani, de mostanra vált tragikussá.

Összehasonlítva nemzetközi példákkal: szerinte Finnország azért mutat ilyen jó eredményeket az oktatásügy terén, mert ott a pedagógusokat, a tanítást megbecsülik. Ez azért is jelentős eredmény, mert száz évvel ezelőtt még Magyarország mögött álltak az oktatási mutatókban. A hazai felmérések eredményei szerinte azért is olyan rosszak, mert a tanári pályának nincsen presztízse. Akik igazán tehetségesek, ugyan a diplomájukat megszerzik, de általában nem tanárként kezdenek el dolgozni.

Szerinte az, hogy az oktatásban benne van az ideológia, alapvetően jó dolog. Az iskolának a feladata az, hogy egy pozitív viszonyt alakítson ki a gyerek és a nemzet más csoportjai között.

„Ha egy fiatal gyereket arra tanítanak, hogy a Rákóczi kurucai, a Kossuth honvédei azok milyen ragyogó, bátor emberek voltak, ez szerintem helyes. Ezen keresztül lehet a gyerekek lelkét megragadni és hazaszeretetre nevelni.”

A baj akkor van szerinte, ha ez az ideológiai funkció elnyomja az ismeretátadást. A történelemoktatásba például szerinte nem kellene belevinni a politikát. Azt is elmondta, hogy az iskolának és a tömegkommunikációnak is feladata lenne, hogy önálló döntések meghozatalára képes felnőtteket neveljen, de ezt a funkciót egyik sem tudja betölteni.

Szerinte az állami oktatáspolitikának úgy kell kialakítania pozitív viszonyt a hazához, hogy az nem jelentheti azt, hogy megmondják a diákoknak: „József Attilát nagyon kell szeretni, Móriczot már egy kicsit kevésbé, Mikszáthot meg csak félig, de Márai meg Herczeg Ferenc már nem is létezik”.

„Most azt látom, hogy Wass Albert ugyanúgy jön mindenhonnan, mint az én gyerekkoromban a Váci Mihály meg a Garai Gábor, és közben meg árnyék vetül egy József Attilára vagy egy Adyra…”.

Szerinte a magyar irodalom teljességét kell tanítani a diákoknak, a lényeg, hogy megismerjék ezeket a szerzőket.

A beszélgetésben szóba került a Magyarságkutató Intézet is. Romsics felidézte, hogy 2019-ben őt hazaárulónak, zsidóbérencnek kiáltották ki, amiért bírálta az intézet működését. Szerinte az, ami a Magyarságkutató Intézetben zajlik, nem független Kásler Miklós, az Emmi miniszterének gondolataitól.

Veiszer Alinda erre úgy reagált:

– Én ezt azért tartom nagyon jelentősnek, mert a fejétől bűzlik a hal…
– Ezt én is akartam mondani, de visszafogtam magam.
– Hát nagyon fontos szerepe van egy minisztériumnak az alá tartozó stratégiai ággal kapcsolatban, ezek szerint itt ebben is van némi hiányosság.
– Maga sem annyira fiatal már, hogy ne emlékezzen arra (...), hogy ezelőtt 10-15 évvel a televízióban hónapokon keresztül zajlott egy olyan műsor, amiben Kásler Miklós magyarázta el, hogy hogyan kell látni a történelmet a Honfoglalás előtti időktől egészen napjainkig.
– Szerintem ez 2010 után volt (...)
– Igen, akkor 10 éve volt. (...) Az ott elhangzottak hat kötetben meg is jelentek azóta. Ha valaki ezt a hat kötetet végig tanulmányozza – mint ahogy én végig tanulmányoztam sajnos – akkor nem csodálkozik mindazon, amit most a Magyarságkutató Intézet csinál (...)

Az interjú második felében felmerült az a kérdés, hogy mennyire fontos az oktatásban a központosítás. Romsics Ignác erre felhozta az Eötvös-kollégium homlokzatán lévő jelmondatot, miszerint „szabadon szolgál a szellem, ha bilincseket raknak rá, akkor nem szolgál vagy ha szolgál az már nem szellem, hanem propaganda”. Szerinte nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a központosítás jó e vagy sem,

„de amikor odáig jutunk el, hogy mondjuk engem meghívnak Kiskunhalasra vagy Bácsalmásra egy előadást tartani, és az igazgatónak fel kell küldeni az engedélyezést Budapestre, hogy én ott előadást tarthassak, és Budapesten keresztül zajlik az egész, ez viszont így már nevetséges.”

Elmondta azt is, hogy mit csinálna központilag, ha ő lenne a kulturális miniszter. Szerinte két alapvető dolog szükséges ahhoz, hogy a magyar fiatalok versenyképesek legyenek itthon és a világban is: tudjanak jól angolul, és tanulják meg a számítógépet profin kezelni. Ezt úgy segítené elő, hogy ha egy angoltanár elmenne egy vidéki településre több évre tanítani, kaphatna ingyen egy házat vagy egy autót.

Az interjú vége felé szóba került egy másik fontos kihívása is az oktatásügynek. Veiszer Alinda arra volt kíváncsi, hogy mennyire képes az iskola a mobilitást megteremteni egy társadalomban. Vagyis, mennyire van esélye mondjuk egy vidéken, rossz anyagi körülmények között élő fiatalnak arra, hogy az iskola által biztosított tudás megszerzésével például egy fővárosi, jó egzisztenciájú életet kiépítsen magának.

A történész szerint a legnagyobb mobilitás a Rákosi- és a korai Kádár-korszakban volt. Ennek az volt az oka, hogy a régi elitet leváltották, és helyükbe gyorsan kellett egy új réteg. „Számos vidéki iskolában orosz hadifoglyok tanították az oroszt például” – mondta a történész. A Horthy-korszakban ugyanakkor nagyon alacsony volt a mobilitás esélye, egészen az 1930-as évekig. Ebben az időben az alsóbb rétegekből két kitörési lehetőség volt: a papi hivatás és a katonatiszti szolgálat.

A két világháború között a középiskola szerinte egy elit képző intézmény volt, kevés diákkal, megbecsült tanárokkal. Ehhez képest a Kádár-korszak középiskoláiban színvonalcsökkenés történt, viszont a korosztály 50-60 százaléka részesült oktatásban. Szerinte egyenes az összefüggés aközött, hogyha valami elkezd tömegesedni, akkor színvonalcsökkenés következik be. Hozzátette, hogy lényegében ugyanez történik a felsőoktatásban a rendszerváltás óta.

A beszélgetés végén Veiszer Alinda arra volt kíváncsi, hogy mi lesz Romsics szerint az oktatással 10-20 év múlva. Erre a történész viccesen megjegyezte, hogy neki már csak a temető. Szerinte erre a kérdésre a fiatalabb korosztálynak kell átgondolnia a választ.