György Péter a Transtelexről: Sokkal többen beszélnek Erdélyről, mint ahányan valóban tudják, hogy mi is történik ott

Az a tény, hogy a Transindexből Transtelex lett, lehetőséget kínál arra, hogy a mifelénk jobbára hírből, hallomásból, és nem a szokássá lett, rendszeres olvasás által ismert online újság bekerülhessen az ismert fórumok közé. Az erdélyi magyar újságból magyarországi lett, és ez – Virginás Andrea: Az erdélyi prérin, Médiatájkép című kötetének címét, alcímét használva – egy új médiatérben helyezi el a lapot.

Az új médiatér lehetővé teszi, hogy a Telex és a Transtelex szoros együttműködése, jelentős mértékben írja újra a kulturális határokat, megváltoztassa az ismert és ismeretlen közti határokat, azaz Erdély végre az elképzelt történelmére hivatkozó országnak ne virtuális része, hanem a kortárs magyar kultúra immanens része legyen. Egy olyan szemle, amelyben magától értetődően kapnak helyet, játszanak fontos szerepet az olyan szerzők is, mint például Vallasek Júlia docens, aki a kolozsvári BBTE Politika, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán tanít, és jeles irodalomkritikus. Az Elváltozott világ, Az erdélyi magyar irodalom 1940- 44 között című kötete igen fontos mindazok számára, akik jobban szeretné(n)k érteni és értelmezni az 1920 utáni ’erdélyiség’, jelentéseit, így tehát többek között az 1928-ban indult Erdélyi Helikonhoz, Kós Károlyhoz, Kuncz Aladárhoz kapcsolódó transzilvanizmus történetét is.

A mi számunkra, akik itt nőttünk fel, számos erdélyi kulturális evidencia, több jeles író, politikus jobbára ismeretlen, és ez olyan folyamatos tájékozódási zavart okoz, melynek következtében az erdélyi tapasztalatok nehezen illeszthetőek össze. Nem sokat mond nekünk például Szabédi László neve, és így naplófeljegyzései, önéletrajzi, válogatott levelezése sem, és nehezen fordíthatjuk le magunknak a kommunizmushoz való viszonyát, az egyetemi helyzetét. A Bolyai egyetem beolvasztása után, 1959. április 18-án Szamosfalván a vonat elé vetette magát, és szörnyethalt.

Amint ugyancsak nehezen tudjuk követni a nagyszerű kritikust és esszéírót, K. Jakab Antalt, aki 2007-ben, 64 évesen hunyt el. Beckettről írott esszéjében, a Szavak a kimondhatatlanról-ban írja: „Nem kérdeztek meg bennünket a létezés felől, ezért minden válaszunk egyformán értelmetlen. Nem vagyunk képesek önmagunkban vetni meg a létezés alapját, ezért számunkra minden fölcserélhető: minden azonos a végső megalapozatlanságban.” (A névmás éjszakája, 98. o., ill. Utunk. 1969. okt. 31.) Akármint is: ez a radikalizmus és türelmes beismerés 1969-ben mifelénk nem volt ismert, nem volt elfogadott, csak kivételes esetekben, mint például Pilinszky vagy Petri költészetében. Van abban valami jóvátehetetlen, ahogy K. Jakab Antal a mai napig sem része a magyar irodalmi kánonnak, melynek kritikusai, teoretikusai nyilván ismerték írásait. Ha nem tévedek, K. Jakab nem volt a Holmi szerzője. A névmás éjszakája egyik kritikusa, az akkor még Kolozsváron élt Tamás Gáspár Miklós volt, aki az Alföldben írt róla méltatást. (1973/9.) És újra és újra nagyszerű írók, kutatók, történészek tűnnek fel, akiknek szerény ismertsége helyett világosabb, ha az ismeretlenségükről beszélünk, akkor is, ha ez tényleg fájdalmas. Kornis Ottónak, a Vészkorszak egyik túlélőjének 1945-ben megjelent, Füst című kötetét a Minerva kulturális egyesület adta ki újra, 2019-ben Kolozsváron. Ezt a kiadást Tibori Szabó Zoltán rendezte sajtó alá, és ő írta a 45 oldalas, végtelenül alapos, pontos és megrázó utószót is, amelyet nem követett megfelelő elismerés, amint a kötetet magát sem méltatták megfelelően történészek, irodalmárok.

És mintha ez a – tudom, különös – lista nem csak az írókra, a tudósokra vonatkozna. Ott vannak a festészet és szobrászat jeles mesterei. Nagy Albertet nem sokan ismerik mifelénk, a szocialista realizmust kiforgató nagyszerű festőnek 2021 júliusában Kolozsváron volt retrospektív kiállítása a Művészeti Múzeumban, és a Quadro Galéria szervezésében követte azt augusztusban egy elemző tárlat. És nem tudom, mikor lesz még egyszer ilyen lehetőség, amelyet most a kortárs magyar múzeumok és galériák hagytak elveszni. (A kolozsvári kiállításhoz mintegy fél tucat romániai intézmény járult hozzá képeivel.) És akkor ott van még sok más festő és szobrász között Baász Imre, Nagy Imre, Plugor Sándor, Vetro Artúr, akiket igencsak illene „felfedeznünk”, de mintha mégsem tennénk, holott igazán nagyszerű művészettörténészek nyújtanának segítő kezet, így például a több mint ötven kötetet író Murádin Jenő vagy Bordács Beáta, a szentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ új igazgatója.

Akármint is, úgy tűnik, hogy a kulturális Erdély távolabb van, mint amilyen messze a város maga. Sokkal többen beszélnek Erdélyről, mint ahányan valóban tudnák, hogy mi is történik ott. Értem azt is, hogy a mai magyaroknak Erdély saját nemzeti álmainkba illeszkedő fantomja fontosabb, mint a valóság bármely része. De azt azért nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Erdélyt a jobboldal funkcionális fantomként kihasználja, és az a posztliberális mai ellenzéknek pedig teljesen közömbös, kivéve a 2004-es népszavazás emlékét, Gyurcsány Ferenc valóban indokolhatatlan lépését, amelyet ma akkor is szégyenletesnek tarthatunk, ha már tizennyolc éve volt.

A Transtelex persze nem oldhat meg mindent, de mégis: lehetőséget teremt egy reális párbeszédre, mégis elképzelhető, hogy Erdély feltűnjön végre sokunk mindennapi életében is.

Tamás Gábor énekes, Kolozsvár szülötte énekli a Donát úton nyílnak már az orgonák című slágert, melyet egykor Kovács Erzsi énekelt itthon. Nem tudom, mint is vagyunk a személyes élmények átadhatóságával. Jó pár éve egy kora tavaszi alkonyati estén mentem a Donát úton, és akkor hirtelen megértettem, hogy azon az úton vagyok, amelynek otthonosságáról szóló dalt már sokszor hallgattam, egyszerűen azért, hogy jobban értsem, hol is vagyok. És akkor és ott félreérthetetlen volt: megannyi könyv, múzeum, temetőben való séta, előadások hallgatása, olyakor tartása után, a giccsesnek ítélt dal helyén járni: arra a nyilván hamis érzésre vezetett, mintha egy kicsit tényleg ismerős lett volna Kolozsvár. Semmi más nem volt ez, csak iróniamentes öngúny.

Tamás Gábor sokszor énekelt Budapesten, és egyszer, mikor az egyetem közelében volt, késő délután, csak átmentem, és meghallgattam, mint is van egy ilyen koncert. És amikor ehhez a dalhoz ért, a közönség nagy része felállt, és meghatva együtt énekeltek vele. Ez az egész persze nem sokat számít. De el nem hallgathatom, hogy megtörtént.