Reform helyett az egyetemek politikai megszállása zajlott le a szemünk előtt

2021. november 04. – 00:21

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Az egyetemi autonómia és az akadémiai szabadság más országokban is korlátokba ütközik, a Magyarországon lezajlott egyetemi modellváltással növekedett a politikai befolyás veszélye és kevesebb lett a védelmet jelentő garancia – állapította meg az Eötvös Csoport és a Társadalmi Reflexió Intézet online előadásán Polónyi István oktatáskutató és Rónay Zoltán oktatásjogász, neveléstudós. Polónyi szerint lehet, hogy az egyetemek alapítványi fenntartásba vételével jobban menedzselt felsőoktatási intézményeket akartak létrehozni, de ehelyett kormánypárti politikusokat, polgármestereket, országgyűlési képviselőt, kormányközeli üzletembereket, egyházi méltóságot ültettek az egyetemi kuratóriumokba.

A középkori egyetemek még valódi akadémiai szabadsággal rendelkeztek: önálló törvénykezésük volt, maguk választották meg tisztségviselőiket, saját pecsétjük volt, de azért ők sem létezhettek teljesen önállóan. Az egyetemek működése felett az egyház és az állam is ellenőrzést gyakorolt. A hallgatók ugyan szabadon tanulhattak, a professzorok külső ellenőrzés nélkül taníthattak, de ezért tőlük is elvárták a lojalitást. Az akadémiai szabadság, a tudományos munka és a gondolkodás sem volt teljesen szabad: Luther Mártont is kirúgták teológiai nézetei miatt a wittenbergi egyetemről – mondta előadása első részében Polónyi István oktatáskutató az Eötvös Csoport és a Társadalmi Reflexió Intézet Felsőoktatási autonómia című online rendezvényén.

Humboldt újat hozott az autonómia terén: elhatárolta az állam és az egyetem, az egyetem és a társadalom, az egyetem és az egyház kölcsönviszonyát. Elutasította a külső befolyást az oktatásba, de elfogadta, hogy az oktatók kinevezésébe beleszólhat a porosz állam. A középkori egyetemek szabad eszméjét leginkább az angol egyetemek őrizték meg. Ezeknek ugyan a 20. századtól már az állam is adott támogatást, de ezeket a forrásokat még az akadémiai testületek oszthatták el.

A világban ma sikeres amerikai egyetemeket a hallgatókért és a kutatási pénzekért folyó verseny jellemzi. Itt sincs közvetlen állami beavatkozás, mégis jelentős befolyással van az egyetemek és az oktatók tevékenységére, hogy a tandíj mellett érkeznek megrendelések és célzott források a kormányzattól és a gazdasági szereplőktől. Ezeknél az egyetemeknél jóval hangsúlyosabb szerepe van az irányításban a menedzsmentnek, az akadémiai közösség szerepe szerény, mondta Polónyi professzor.

Az államok egyre több beleszólást akarnak

A század második felében a kormányzatok egyre inkább meghatározták a fejlesztések irányát, a képzések szakmai struktúráját és az oktatás tartalmi elemeit. A kontinentális Európában tovább erősödött az állami kontroll, a központi tervezés, de az USA-ban is növekedett az állami, szövetségi szintű szerepvállalás. Az államok egyre inkább közjószágként kezdték el kezelni a közpénzeken is működtetett egyetemeket, egyre inkább vártak el a támogatásokért cserébe teljesítményt, és ezzel együtt beleszólást az egyetemek ügyeibe.

Az intézmények autonómiája a finanszírozás és az irányítás átalakulásával egyre szűkült. Ugyan a rektorok még mindig professzorok, de hatáskörük jelentősen szűkült. Az intézmények irányításában a tudományos munkát végzőkből álló szenátus helyett egyre nagyobb szerepet kapnak az üzleti/politikai világból érkező megbízottak, delegáltak és a belőlük álló tanácsok, bizottságok. A kutatási pénzeket már nem a tekintélyes tudósok osztják el, azok pályázati forrásként érkeznek az államtól vagy a magángazdaság szereplőitől.

A kíváncsiság által vezérelt kutatások helyére a pályázatok, a megrendelések, a projektfinanszírozás lépett.

A tudomány művelőitől egyre inkább a hasznosságot, az eredmények rövid távú gazdasági, társadalmi hasznosulást várják el. Régen a tudományos eredmények nyilvánosak, mindenki számára szabadon hozzáférhetőek voltak. Ma a vállalatoktól érkező megbízások miatt sok egyetemi kutatási eredmény üzleti titoknak minősül. Ezeket a folyamatokat és szempontokat érhetjük tetten az utóbbi években Magyarországon lezajlott egyetemi modellváltások mögött is.

A két előadó: Rónay Zoltán és Polónyi István – Fotó: Telex
A két előadó: Rónay Zoltán és Polónyi István – Fotó: Telex

Mérni kell a teljesítményt

Eredményes tudományos élet azonban továbbra nem működhet szabadság, állandó kritikai hozzáállás, pártatlanság, szigorú tudományos sztenderdek, hitelesség nélkül – hangsúlyozta Polónyi. Ehhez pedig továbbra is bizonyos fokú autonómiára van szükség, amelyet védeni és ápolni kell. A legnagyobb kérdés az, hogyan teremthető meg az egyensúly az önállóság és az elszámoltathatóság között. Mégsem lehetséges ugyanis, hogy a kutatók az állam vagy a vállalatok pénzén azt csináljanak, amit akarnak. Ehhez megbízható teljesítménymérésre van szükség.


Polónyi szerint Magyarországon az egyetemek alapítványi átszervezésénél az a kérdés, mennyire sikerül megteremteni az autonómiát, és optimálisan összehangolni az oktatói, kutatói autonómiát az elszámoltathatósággal és a teljesítményellenőrzéssel. A magyar egyetemi szférával egyébként gyakran kritikus és a hazai akadémia kutatóintézeti hálózat átalakítását sem ördögtől valónak tartó Polónyi szerint

a magyar felsőoktatásban egyszerre van jelen a teljesítményt korlátozó forráshiány, a kegyelteknél pedig a járadékvadászat és forrásbőség.

Az egyik narratíva szerint ezért nem is kellettek volna változások, csak több pénzre lett volna szükség, a másik szerint viszont intézményi átalakítással kell(ett) felkavarni az állóvizet. Végül ez utóbbi történt: 2018-ban még 22 állami egyetem volt, mára ebből 5 maradt központi irányítás alatt. A többi állami alapítványok fenntartásába került, és radikálisan átalakult az irányításuk.

Megtakarítás helyett több állami forrást visz el a modellváltás

A kérdés az, milyen eredményeket hozott eddig és hozhat később ez a folyamat, amelynek még igen csak az elején járunk. Polónyi diagnózisa az egyetemek „állami privatizálásáról” a következő:

  • Nincs szó az adófizetők pénzének megtakarításáról, mert állami vállalatok részvényeit vagy állami földvagyont helyeztek az alapítványokba, amelyek hozadékát eddig a központi költségvetésbe fizették. Igazából csak átengedtek állami bevételeket az alapítványoknak.
  • Azért sem várhatók megtakarítások, mert a modellváltó egyetemeknek az állam most a korábbinál több forrást ígér. A teljesítményért cserébe emelkedni fog az oktatók bére, tehát magasabbak lesznek az állami kiadások. Egyes modellváltó egyetemeknél 60-120 százalékos növekedés látható az eddigi fenntartótól kapott összeghez képest – mondta Polónyi. A professzorok bérét 50-60 százalékkal, a tanársegédekét akár 80 százalékkal emelik.
  • Az egyetemek gazdasági irányításának professzionalizálását, a gazdasági szférához való közelítését ígérték, de ez Polónyi szerint csak álindok volt. Az oktatáskutató által kivetített dia szerint 9 alapítvány 45 kuratóriumi tagsági helyét vizsgálva az látszik, hogy a 45 hely közel kétharmadát kimutathatóan kormányközeli emberekkel töltötték fel. Hat jelenlegi vagy korábbi Orbán-miniszter, 2 államtitkár, 4, a Matolcsy-féle MNB-hez kötődő személy, 5 fideszes polgármester/polgármester-helyettes/országgyűlési képviselő, legalább 3 Orbánhoz és köreihez köthető üzletember; 3 Mol-kötődésű személy, 1-1 Áder és Matolcsy rokon, illetve egyházi méltóság ül a kuratóriumokban.
  • A kuratóriumba való kiválasztás szempontjai is sajátságosak. Maga a miniszterelnök mondta, hogy ezekbe a testületekbe csak nemzeti érzelmű emberek kerülhetnek, globalisták nem. Ezek a kuratóriumi tagok ráadásul leválthatatlanok. A professzor szerint a jelek arra mutatnak, hogy cél inkább az egyetemek politikai megszállása volt, és nem az új menedzsmentszemlélet meghonosítása
  • A kutató azt is álindoknak tartja a modellváltásnál, hogy a merev közalkalmazotti státusz helyett hatékonyabb, rugalmasabb foglalkoztatási formákat lehet bevezetni. Ehhez nem kell alapítvány, a Corvinus egyetem korábbi példája mutatja, hogy ez a fajta hatékonyság és a jobb teljesítmény premizálása a közalkalmazotti jogviszonyban is megteremthető.
  • Polónyi szerint az sem magyarázza a teljes magyar állami felsőoktatás 80 százalékának alapvető átalakítását, hogy ezzel beszerzési előnyök érhetők el. Ez egy államháztartási törvénymódosítással megoldható lett volna.

Az átalakulás veszélyei

Polónyi szerint az eredményes egyetemhez pénz, kiemelkedő oktatók, motivált hallgatók és autonómia kell, a mostani átalakulásnak viszont számos veszélye van. A hatékonyság növelése azzal járhat, hogy a szükségesnél kevesebb tanárt és személyzetet alkalmaznak, akár politikai indíttatású személycseréket is végrehajthatnak, nem költenek a tehetségek vonzására, gondozására és megtartására.

A drága vagy kicsi, rosszul finanszírozható programok kiszorulhatnak a képzésből, nem fektetnek be új programok fejlesztésébe, és félő, hogy politikai célzatú „profiltisztítás” következik. Az a veszély is fenyeget, hogy az átalakított egyetemeken nem alakul ki stabil munkaerő, vagy az csak szűk körű lesz, a többség ugyanis megbízással, alkalomszerűen foglalkoztatott alkalmazott lesz.

Polónyi szerint a mostani modellben az egyetemek minőségi működését megalapozó autonómia visszaszorul, lényegében „vállalati autonómia” lesz helyette, ami a menedzsment, azaz a kuratórium diktátumain alapul, és megnövekszik a politikai beleszólás veszélye.

Bizonytalan garanciák

Rónay Zoltán oktatásjogász és neveléstudós, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docense az egyetemi autonómia sérülékenységéről és a fájóan hiányzó garanciákról beszélt. Eleve nem egyértelmű például az alaptörvényben, hogy a kutatás és a tanítás szabadsága az intézményre, a tudósra vagy a tudósok közösségére vonatkozik-e. Az alaptörvény egyedül a tudományos kutatások értékelésére vonatkozó kizárólagos jogot rögzíti konkrétan a tudomány művelői számára. Szó van a kutatás és a tanítás tartalmát és módszereit illető önállóságról is, ez azonban az alaptörvény és a felsőoktatási törvény szerint nem a tudóst, hanem a felsőoktatási intézményt illeti meg. Kifejezetten az oktató szabadságát a felsőoktatási törvény csak a világnézet és értékrend szerint végzett oktatói munkában ismeri el.

A hazai szabályozás elválasztja az akadémiai szabadságot és az autonómiát. Csak a kutatási részt garantálja teljes egészében az akadémiai szabadságból, az oktatási részről csak törvényi szabályozás, tehát egy alacsonyabb szintű jogszabály szól. Ráadásul a felsőoktatási törvény nem is sarkalatos törvény, nem kétharmaddal született, tehát bármikor szűkíthetők ezek a jogok anélkül, hogy ez bármilyen alkotmányos aggályt vetne fel.

Nagyon nem mindegy, hogy a kutatás és a tanítás szabadságának címzettje egy intézmény vagy az egyén. Ha az intézmény, akkor azt kell megnézni, ki képviseli az egyetemet. Az állami egyetemeken még az oktatók, kutatók, hallgatók által alkotott szenátus ez a testület. Ha a rektor képviseli az egyetemet, nem mindegy, hogy ki választja őt. Ha a szenátus, megfelelő a legitimitása, ám az alapítványi egyetemeknél már más lehet a helyzet. Ugyan elvileg ott is a szenátus választja a rektort, csakhogy a kuratórium a szenátustól elvonhatja a legfontosabb hatásköröket, átírhatja a szervezeti és működési szabályzatot, a rektor fölé akár egy elnököt is választhat, így már nem tud érvényesülni a tudós közösség kollektív önrendelkezése.

Beletörődtek, hogy azt kell csinálni, amire pénz van

Az akadémiai szabadságot egyébként nem csak az állam korlátozhatja kívülről – hívta fel rá a figyelmet Rónay. Adott esetben maguk az oktatók és kutatók is önkorlátozást gyakorolhatnak pusztán finanszírozási okokból. Például olyan kutatási témát kénytelenek választani, amelyre pénzt kapnak, és nem olyat, amely iránt tudományos kíváncsiságot táplálnak. Befolyásolhatja a kutatásokat belső, egyetemi szempont is. Például ha az a cél, hogy az intézmény előbbre kerüljön az egyetemi rangsorokban, ahhoz elismert nemzetközi folyóiratokba „eladható” tudományos publikációk kellenek. Ezekbe viszont csak nemzetközi érdeklődésre számot tartó kutatások kerülnek be, tehát a kutatók inkább lemondanak a hazai, nemzeti ügyek kutatásáról, adott esetben azok kritikus társadalomtudományi vizsgálatáról.

Polónyi István az előadás végén egy kérdésre azt válaszolta: az autonómiára különbözőképpen érzékenyek az egyetemen dolgozók. Van, aki tanítani szeret, van, aki kutatni, és van, aki nem szeret csinálni semmit, elvan a langyos vízben. Az egyetemi autonómia kérdése elsősorban azokat érdekli, akik kutatásokat végeznek. Polónyi szerint az emberek egy része mostanra beletörődött abba, hogy azt kell csinálni, azt kell kutatni, amire pénz van.

A teljes előadás itt nézhető vissza.