Egy köztársaságpárti vitaműsor, amelynek a köztévén lenne a helye

A társadalom megosztott, a vitakultúra szinte teljesen eltűnt, esélyünk sincs kilátni az internetes buborékunkból, szinte soha nem találkozunk a sajátunktól eltérő véleményekkel – sorolja nem túl vidám és biztató szavait a Partizán az új vitasorozatuk ajánlójában, de éppen erre válaszul készítették ezt a videósorozatot: a társadalom mindennapjait érintő, fontos, folyamatos vitákat generáló kérdéseket vitat meg közel harminc, egymást nem ismerő és a társadalom nagyon különböző szegmenseiből érkező ember.

Olyan témákat, mint a politikai korrektség, az iskolai szegregáció, az alkohol és drogfogyasztás kérdése. Vagy éppen a gyereknevelés, a gyerekfegyelmezés, ami az első rész témája volt. Megnéztük a Közgyűlés első részét, és beszélgettünk a készítőkkel is: Szimler Bálint filmrendezővel és Gulyás Mártonnal.

Felsorakozik harminc ember egy színpadon, mindenkinek kis kitűzőn a keresztneve. Van köztük férfi, nő, idősebb, fiatalabb, és itt még nem tudjuk, de nagyon változatos élethelyzettel, nagyon más társadalmi közegből érkező. Majd kérdések érkeznek, és aki úgy érzi, magára vagy az életére ismer benne, vagy egyetért vele, előlép:

• jöjjön, aki azt gondolja, hogy olykor egy jól irányzott nyakleves vagy saller jót tesz a gyereknek,
• jöjjön, aki kapta már magát azon, hogy egy helyzetben pontosan úgy reagált, mint az anyja vagy az apja,
• jöjjön, aki szerint a gyerek nem a szülő tulajdona.

És szépen lassan mindenki választ egy állítást, amit igaznak tart. Majd egy

szükséges-e büntetni a gyereket a szülőnek?

– kérdéssel szét is ülnek két csoportra a szereplők, amivel elkezdődik a vita.

Gulyás az elején elmondja, hogy a hagyományos családmodelleket nagyon sok kihívás éri, sok szempontból nehéz válaszokat találni, adni a kor kihívásaira, sok szülő nem tudja, hová fordulhatna a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseivel, dilemmáival, nehezen dönti el, mivel tesz jót vagy rosszat a gyerekének. És miközben a gyerekek jogai egyre komolyabbak, nagy kihívás a szülőknek, hogy úgy tudják képviselni a szükséges autoritást a gyerek felé, hogy ezeket a jogokat ne sértsék meg, és sokszor nem működik ilyen esetekben az otthonról hozott minta. Így a téma: hogyan kell gyereket nevelni.

A fenti, kettéültetés előtti kérdés elhangzásakor egyébként a műsor egyik lényegét is megkapjuk rögtön. Mert első nézésre itt már meg is kérdezhetnénk, hogy de mégis, hogyan ülsz ide vagy oda, ha nem tisztáztuk a gyerek korát, ha nem tisztáztuk, mit értünk büntetésen, ha nem tisztáztunk egy sor dimenziót. De pont az a készítők szándéka, hogy a szereplők maguk beszéljék meg ezeket a feltételeket, maguk próbálják meg kibogozni például, hogy szerintük mi számít már büntetésnek és mi nem.

Egy belengetett jutalom megvonása már az? Egy nehezebb fizikai feladat elvégeztetése? Hogy pár napig kint nem, csak bent játszhat, miközben megbeszéljük, hogy miért? Ha nyomot akarunk hagyni egy figyelmeztetésnél, az feltétlenül azt jelenti, hogy traumatizáljuk a gyereket? Közel van-e a pofonhoz, ha leküldenek valakit egy zsák krumpliért gyerekként? – ezek mind a vitán előkerülő konkrét példákból való kérdések, ahogy az a közbekiabálás is, hogy: „de a büntetés szó alatt ne azt értsd, hogy megvered!”.

A videóban néha a témát nagyon másképp látó szakemberektől vagy nagyon nem szakemberektől is bevágnak véleményeket, hogy újabb szempontokat hozzanak be a vitába. És bár eleinte többször is vártam, hogy valamit rendezzünk el, valamit fektessünk le, sőt, miért nem jön egy mindenki által elfogadott szakértő és fektet le alapokat, de az ember rájön, hogy ez egyáltalán nem cél itt, és nem is fog megtörténni.

Mert nem az a lényege a műsornak. Nem az, hogy elmondja, mit kellene gondolni ezekről a kérdésekről, hanem példát mutat arra, hogy lehet normálisan beszélni ilyen bonyolult témákról. Hogy ezek között a nagyon más szocializációból, más élethelyzetből jövő emberek között egy sor, alkalomadtán éles vita van arról, mi a helyes például a gyereknevelésben, mégis sikerül kulturáltan beszélni róla. Még arról a kérdésről is – amelynél egyébként egészen meglepő módon, nagyon őszintén vállalják fel a véleményüket minden oldalról –, hogy van-e az az élethelyzet, amiben meg lehet ütni egy gyereket egy szülőnek.

„Ennek a műsornak az a címe, hogy Közgyűlés, és éppen ezért az volt az alapállításunk, hogy egy közgyűlésben a fasisztáknak is lehet szavuk”

– mondja Gulyás Márton, és hozzá is teszi, hogy éppen amiatt, hogy elmondják, hogy megismerhetővé teszik a véleményüket, lesznek emberek, akik reagálnak, reagálhatnak ezekre. És ez a fontos élmény szerinte. Ezeket a kérdéseket nem egy külső autoritásnak kell megválaszolnia – aki jelen esetben mondjuk egy műsorvezető – és szelektálni, hogy melyik a helyes és helytelen vélemény, hanem a közösségnek.

„Azzal együtt, hogy nagyon sokszor egészen extrém, sőt veszélyes dolgokat mondanak nagyon nagy magabiztossággal emberek, az én legfontosabb élményem, hogy mindig, amikor elhangzott egy ilyen, volt valaki, aki azt mondta, hogy nem, nem. Mert ha igazán jó a casting, akkor mindig lesznek ott olyanok, akik ha addig nem éreztek is elég bátorságot, hogy megszólaljanak, egy ilyen erősebb vélemény kihozza belőlük, hogy reagáljanak.

És az sokkal fontosabb, hogy a közösség maga között vállalja fel a konfliktust és álljon ki magáért, mint hogy én műsorvezetőként oldjam meg ezt a helyzetet”

– mondja.

„Alapvetően a kíváncsiság vezérelt minket, és ennek a fajta vitakultúrának a bemutatása. Úgy vitatkozni, hogy nem fekete meg fehér a legtöbb téma, mint ahogy mostanában a közéletben prezentálva van, hiszen igenis nagyon polarizáltak ezek a témák, nagyon sokfelől lehet megközelíteni őket. Engem az emberek érdekelnek leginkább; ki milyen karakter, hogy ki mit hoz magával. Kifejezett célunk volt, hogy sokféle embert, véleményt mutassunk be” – mondja Szimler és hozzáteszi, hogy a szerkesztésnél és a vágásnál is kerülték, hogy elhangozzon a készítők, a Partizán álláspontja:

„mondják el az emberek a vitában, hogy mennyire sokféleképpen lehet egy témához nyúlni”.

Arról egyébként, hogy mennyire sikerül a műsorban kiegyensúlyozni a véleményeket, Gulyás azt mondja, szerinte ezt sikerül elérniük. Szimler szerint nyilván egy élő beszélgetésben sok az elkalandozás lehetősége, vannak sokszor akkor frissen le nem csapott labdák, de fontos, hogy előbb vagy utóbb valahol mindig kiegyensúlyozódik, vagy kerül valami kontroll egy-egy élesebb dologra. „Abból indultunk ki, hogy mind a két oldalnak legyen érvényes álláspontja, mindkét oldalon legyen olyan elem, amit meg lehet érteni, legalább azt, hogy miből ered” – mondja.

Hogy érthető legyen a mindkét oldal szóhasználat: ahogy az elején egy kérdés alapján választaniuk kellett oldalt a vitázóknak, a vita során többször újabb és újabb kérdésekkel választják ketté a társaságot, hogy mindig meg tudják vitatni egymással a szemben ülők, hogy ki miért választotta az adott oldalt.

Van, hogy a vitában hosszú percek alatt jutnak el oda a résztvevők, hogy az eredeti kérdés, ami alapján ide vagy oda ültek, nem elég pontos, azon van mit tisztázni, konkretizálni. És ez a készítők szerint abszolút cél volt.

„A kérdéseknek nem szabad sugallniuk pozíciót, és lehetőség szerint ne egyértelmű legyen, és akkor a kérdés értelmezése is vita tárgya. Sokszor persze idegesítette a szereplőket, hogy nem elég konkrét, de azt gondoljuk: vitassátok meg, árnyald a véleményed azzal, hogy megszólalsz, és elmondod, hogy itt ülsz most, de ezért meg ezért, egyébként ha másképp nézzük, akkor ott ülnék”

– mondta Gulyás.

Megkérdeztük, hogy nem tartanak-e attól, hogy ha csak a szereplők véleményei találkoznak, akkor egy-egy erősebb, „oda lehet csapni finoman egy háromévesnek is, hogy tudja, mik a határai” típusú vélemény egyenrangúnak, ugyanolyan validnak fog tűnni, mint akármelyik másik. Gulyás erre azt válaszolta:

„A Partizán egy baloldali platform, elég sok műsorunkban egyértelművé tesszük, hogy mit tartunk helyesnek. Magában a műsorban is elég egyértelműen kiderül, hogy a gyerekverés bűncselekmény, és morálisan is helytelen cselekedet. Ugyanakkor ez egy olyan értelemben baloldali műsor, hogy köztársaságpárti attitűdje van: vállalni kell azt a kockázatot, hogy lehessen veszélyes álláspontokat is képviselniük a vitázóknak, mert máskülönben nincs lehetőség az ellenpontok megfogalmazására és képviseletére. A műsor alapállítása, hogy mondd ki és vállald, hogy vitatkozzunk az állításodról. Ez ugyanis sokkal fontosabb, hogy vitatkozzunk róla, mintsem hogy én elmondjam, mi a helyes.

Ugyanis hiába mondja ki a törvény, hogy gyermeket nem bántalmazunk, hiába gondolom én azt, hogy ez elítélendő cselekedet: erről ma – sajnos – nincs konszenzus a társadalomban. Éppen ezért beszélni és vitázni kell, hagyni kell, hogy az emberek elmondhassák, milyen indulatokból, félelmekből, fáradtságokból jutnak oda, hogy nem látnak más eszközt, mint a fizikai vagy verbális erőszakot a gyerekkel szemben. Ilyenkor ha nyíltan beszélhet erről, és nincs azonnal bekussoltatva, akkor lehetőség van arra, hogy mások is elmondhassák, hogy problémás ez az álláspont, és így idővel megszülethet a belátása annak, hogy az erőszak semmilyen körülmények között nem szül elfogadható választ. Ugyanakkor a közösség felelőssége – és ez a műsor másik nagy állítása –, hogy

azokat az értékeket, amelyek egy közösség számára fontosak, kizárólag a közösség védheti meg. Ehhez pedig vitázni, érvelni, meggyőzni, figyelni, empatikusnak és türelmesnek is kell lenni: vagyis köztársaságpárti elköteleződésűnek.”

A tilos-e megütni a gyermeket minden körülmények között kérdése egyébként – érthetően – az egyik legizgalmasabb része a vitának. Itt szintén szétülés van, és itt nehéz elhinni, hogy van, akit ne érdekelne azok véleménye, akik arra az oldalra ülnek, hogy meg lehet ütni a gyereket. Hogy ne lenne kíváncsi, hogy milyen érvek, esetleg milyen generációs mintázatok fognak kirajzolódni a válaszokból, vitából.

Felmerül a kérdés, hogy milyen hatása lehet egy ilyen vitaműsornak, sorozatnak, mit várnak tőle a készítők. „Most az előválasztás alatt ugyan láttunk politikai vitákat, de alapvetően semmilyen vitát nem látunk, beszélő fejek polarizálnak, de véleményeket nem ismerünk meg, nincs közösen gondolkodás. Ez a formátum nagyon messzire is elvihető. Témában például izgalmas lenne eljutni odáig, hogy konkrét politikai programokról is lehessen vitázni. De én egyébként abban is bízom, hogy ha elég sok emberhez eljut, akár helyi vitakörök is létrejöhetnek ebből. Mert tényleg csak nyomokban van egy-két középiskolában, egyetemen vitaklub.

Az lenne az igazi siker, ha sokakat inspirálna hasonlóra.”

– mondta Gulyás.

Szimler hozzátette, hogy ha kiépül a rendszere a műsornak, egyre aktuálisabb témákat tudnának gyorsan feldolgozni így. A műsor eredeti ötlete egyébként tőle származik, ő kereste meg ezzel a Partizánt, és dolgozták ki végül együtt a végleges formát.

A Közgyűlés első részét itt tudja megnézni:

A Közgyűlésből egyelőre négy részt vettek fel. Az első rész gyereknevelés témáján túl feldolgozták a drogfogyasztás, az iskolai szegregáció és a politikai korrektség témáit is. Minden alkalomra teljesen új 25-30 embert castingoltak, akik egyáltalán nem tudták, hogy milyen témára érkeznek vitázni.