„Mit mondasz azoknak, akiknek a szeretteit egy másodperc alatt megölted?” – megjelent Eva Rezešová könyve

2021. október 12. – 07:16

„Mit mondasz azoknak, akiknek a szeretteit egy másodperc alatt megölted?” – megjelent Eva Rezešová könyve
Eva Rezešová könyve, a Szeretném visszafordítani az időt – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

„Eva Varholíková vagyok, Alexander Rezeš lánya. 2012. augusztus 21-én tragikus autóbalesetet okoztam, amiben négy ártatlan ember halt meg. Ez az én történetem, amit bármilyen filter vagy szépítés nélkül akarok elmondani, pontosan úgy, ahogyan az megtörtént, és amilyen érzelmeim arról vannak. A következő sorokat nem áldozatként írom, hanem hús-vér emberként, aki megpróbálja újra élni az életét, és megbékélni azokkal a történésekkel, amik örökké a nevéhez kötődnek.”

Ezzel a nagy ígérettel indítja frissen megjelent könyvét Eva Varholíková, vagy ahogyan őt Magyarországon jobban ismerik, Eva Rezešová. A most 44 éves szlovák milliomosnő kilenc évvel ezelőtt az M3-as autópályán a BMW-jével ittasan, 165 kilométer per órával hátulról belerohant egy másik autóba, amelyben emiatt négyen meghaltak. Az ügy akkoriban nagy port kavart, a nő tárgyalásait a hazai és a szlovák média is végigtudósította. Rezešovát a bíróság kilenc évre ítélte, végül a jó magaviselete miatt már hat év után, 2018-ban szabadult Budapesten.

Rezešová jelenleg első férje nevét használja, a könyve ezért jelent meg Varholíková néven, aminek megírásában egyébként egy volt újságíró, Štefan Šperka segített neki. A könyv címe, a Szeretném visszafordítani az időt (Chcela by som vrátiť čas) és első oldalai első látásra sokat ígérnek az olvasónak: egy halálos autóbaleset okozójának szemszögét és a tragédia részleteit úgy, ahogy azt ő élte meg. Ehhez képest

nem hogy nem filterezi az autópályán történteket, ahogy azt a könyv elején megfogadta, hanem egyszerűen alig ír róla, a kényesebb részleteket pedig elintézi azzal, hogy azokra nem emlékszik.

A körülbelül 230 oldalas, nagy betűkkel szedett könyv elején összesen öt oldalban ír a „pillanatról, aminek nem lett volna szabad megtörténnie”. Rezešová szerint a baleset napján is minden úgy ment, mint máskor, hiszen a Kassáról Pozsonyba vezető utat már ezerszer megtette korábban, és semmilyen jel nem utalt arra, hogy itt most bármi történni fog. Aztán „egyszer csak a sötétségből felbukkant egy kis autó”, mire ő mindkét kezével elkezdte a kormányt szorítani, és minden erejével rányomott a fékre, de már tudta, hogy a becsapódást nem tudja elkerülni.

A baleset részleteit viszont annyival intézi el, hogy akkor az autópályán úgy érezte magát, mintha csak külső szemmel figyelné a történteket és saját magát is. Szerinte még azt sem észlelte, hogy az autója felborult az ütközéstől, és arra sem emlékszik pontosan, hogyan jutott ki a kocsiból a hátsó ablakon keresztül. Arra viszont emlékszik, hogy nagy tüzet látott. Azt már nem írja le a könyvében, hogy az a Fiat Punto égett nagy lángokkal, amibe körülbelül 165 kilométeres sebességgel hajtott bele, amiben egy magyar család három tagja bennégett, és bár a negyediknek sikerült kimásznia, a kórházban belehalt a sérüléseibe. Ahogy azt sem érinti a könyvben, hogy túllépte a sebességhatárt, vagy hogy ő maga ittas volt.

A könyv ugyanilyen gyorsasággal tudja le a bírósági tárgyalásokat is, amik bár évekig tartottak, hatalmas magyar és szlovák médiaérdeklődés mellett, szintén nem kaptak négy oldalnál többet. Rezešová ezt a részt már rögtön egy visszakozással kezdi, miszerint a bíróságon töltött időkre nem igazán akar emlékezni, bár emlékeztetik azokra eleget őt a sajtótudósítások és az ott készült fotók, amik néha felbukkannak előtte a közösségi médiában. Egy rossz hasonlattal – bár ő maga is megjegyzi, hogy az nem teljesen helyénvaló – azt is írja,

az egész egy vörös szőnyeges hollywoodi filmpremierre hasonlított, annyi fotós várta őt a bíróságon, hogy elkészítsék a legjobb fotókat a „megtört nőről”. Itt jutott eszébe először az a gondolat is, hogy most már elég nagy gondban lehet, és akár évekre is börtönbe mehet.

És bár megemlíti, hogy a tárgyalásokon aprólékosan érintették a baleset részleteinek körülményeit, ezekből mégsem ír le semmit. Pedig több érdekes dolog is történt. Egyrészt a védelem azzal próbált érvelni, hogy a nő nem a vezetés előtt ivott, hanem az ütközés után a sokk miatt húzta meg az autójában lévő vodkásüveget, ezért mérhettek nála alkoholszintet a kiérkező rendőrök. Emellett a perben a szakértők is jöttek-mentek. A védelem szakértői arra jutottak, hogy az áldozatok autója, a Fiat szabálytalanul bevágott a nő elé, vagyis ők is hibásak voltak a balesetben, Rezešovának pedig nem maradt elég ideje fékezni. A bíróság végül két szakértőt is kizárt, mert szerintük nem voltak pártatlanok, és egy harmadikat kértek fel, akit véletlenszerűen választottak ki a névjegyzékből. Az ítéletnél pedig kimondták, hogy csak és kizárólag a nő felel a baleset bekövetkezéséért, mert az ittassága miatt figyelmetlen volt, ráadásul szándékos és durva szabályszegést követett el azzal, hogy több mint száz kilométeren keresztül száguldott óriási sebességgel az M3-as autópályán.

Bár a könyv ezeket a részleteket elhallgatja, a részleteket nem boncolgatja, Rezešová mindenesetre többször kategorikusan kijelenti benne, hogy a balesetért csakis ő a felelős, az áldozatok pedig ártatlanok voltak.

Eva Rezešová felborult autója a baleset után – Fotó: Mihádák Zoltán / MTI
Az áldozatok kiégett autója – Fotó: Mihádák Zoltán / MTI

A könyv egyik legfontosabb része rögtön az első néhány oldalon van:

Rezešová kilenc év után itt kér bocsánatot a baleset áldozatainak családtagjaitól.

Mint írja, bár a bocsánatkérését a bírósági tárgyaláson az utolsó szó jogán felolvasta, az nem helyettesíti azt a megbánást, amit közvetlenül a baleset után személyesen kellett volna kifejeznie nekik.

Az elmaradt bocsánatkérést többféleképp magyarázza. Egyrészt azt írja, „a bocsánat szó a múltban nem szerepelt a szótáramban”, másrészt felteszi azokat a kérdéseket is, amiket valójában olvasóként is nehéz, szinte lehetetlen megválaszolni: „Mit mondasz azoknak az embereknek, akiknek legközelebbi rokonait egy másodperc alatt elvetted? Elég lett volna egy egyszerű »bocsánat«️ ahhoz, hogy megbocsássanak nekem, és más szemmel nézzenek rám, mint ahogy addig tették? Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy reagáltak volna arra, ha nem sokkal a baleset után odaálltam volna eléjük, és bocsánatot kérek. Attól biztosan nem lett volna nekik egyszerűbb. Természetesen nem vártam volna azt, hogy megbocsássanak nekem, mert abban a szituációban senki nem csodálkozna azon, ha teljes szívükből gyűlölnének engem.” Állítása szerint épp ezek miatt zárkózott magába a tárgyalásokon.

Ébresztő, reggeli, mise, zuhany

Mivel maga a baleset és a bírósági tárgyalások is csak egy kis szelete a könyvnek, az nagyrészt inkább a börtönéletről szól. Rezešová két évet töltött letartóztatásban, majd a bírósági ítélet után négy évet egy „budapesti börtönben”, ahogy ő maga többször hivatkozik rá. Fogságának első pár hetében rövidke naplóbejegyzéseket is írt, ezeket szétszórták a könyvben. Egyikben sincs szó a balesetről, ahogy az önreflexió is hiányzik belőlük. Inkább csak a mindennapjairól ír, amik a fogság monotonitását viszont jól átadják, hiszen a négy fal között elég limitált lehet egy ember napja.

Az egyikben például így ír egy napjáról: „Ébresztő 5:30 és 6 óra között, kávé édesítővel, két cigi, irány a vécé, fogmosás, mosdóban mosakodás, valamilyen újság olvasása, edzés, megint kávé, felöltözöm, kifestem magam, aztán várok. Ma mise volt, 9:30-tól úgy 11:30-ig, aztán ebéd. A szokásos: a leves a vécében kötött ki, a főétel rizs és pacal. Azt megettem. Meglepő, hogy ha az ember rákényszerül, bármit megeszik. Ebéd után zuhany, ami nekem megváltás, mert pikkelysömöröm van. A délutánt hímzéssel töltöttem, ami számomra napi rutin. Most 18:30 van, Jázminnal várunk az őrcserére. Holnap vasárnap van, szabadabb nap, sétára készülünk, azt hiszem, nem fog esni.”

Nagy kár, hogy a naplóírást két hónap után abbahagyta, így csak a fentiekhez hasonló bejegyzéseket lehet tőle olvasni akkoriból, a mélyebb tanulságokig ezekben már nem jutott el. Ezt azzal magyarázta, az írást felváltotta az edzés. A bejegyzésekből hiányzó önvizsgálatot csak évekkel később, a könyvírás közben pótolta. Szerinte ugyanis más Eva Rezešová jött ki a börtönből, mint amilyen bement. Ezekre ilyen példákat hozott: korábban olyan volt, ha valaki megbántotta, akkor azt mindenáron meg akarta bosszulni, de a fogsága alatt rájött, hogy ha hagyja, hogy a negatív érzelmei irányítsák, azok csak megkeserítik az életét. Míg korábban a kassai kávézók és éttermek teraszaihoz volt szokva, addig most már élvezi, hogy a gyerekeinek főzhet, vagy hogy a lakását takaríthatja, felesleges dolgokat pedig nem vásárol a boltban. Mióta évekig minden nap a szürke börtönruhát kellett viselnie, a márkás ruhák ma már nem sokat jelentenek neki. Kormány mögé pedig soha többé nem akar ülni, „még akkor sem, ha életem végéig tömegközlekedéssel kell járnom”.

Eva Rezešová könyve – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Itt viszont ki kell térni a mű szerkesztésére is. A könyv maga iszonyatosan ismétlődő, vissza-visszatérnek ugyanazok a mondatok, például hogy „nincs olyan nap, hogy ne gondoljak a balesetre”, „ez az én keresztem, terhem, amit életem végéig cipelek”, „halálomig ezzel fogok élni”, „meg kell tanulnom élni az életemet”, „semmi sem lesz ugyanolyan”, „itt én nem vagyok áldozat". Ahogy a könyv két különböző részében kétszer is hosszabban ír arról, hogy az apja meghalt, meg arról, hogy az anyjának milyen sokat köszönhet, mert végig tartotta benne a lelket. Mindez ugyanakkor nem csak az ő hibája, hanem a szintén elsőkönyves Šperkáé is.

A könyv egy másik jelentős része részletesen foglalkozik Rezešová magánéletével, szülei rögös házasságával, az ő félresikerült párkapcsolataival és a gyerekeivel. Az egyetlen érdekes rész ebből az lehetne, amikor azt pedzegeti, milyen volt Alexander Rezeš, Szlovákia második leggazdagabb emberének lánya lenni, de a könyv itt is csak a felszínt kapargatja. A 2002-ben meghalt Rezeš üzletemberként, majd közlekedésügyi miniszterként vagyona jelentős részét privatizációs ügyletekből szerezte Vladimir Mečiar kormányzása alatt, a hátramaradt vagyonát pedig főképp a két gyereke örökölte. Rezešová ugyanakkor a könyvben ezt is eltávolítja magától, és azt írja, apja politikai karrierjét „automatikusan kitörölte” az emlékezetéből, és csak a szép családi emlékeket tartotta meg.

Annyit megjegyez, hogy a családneve súlyát akkor kezdte el érezni, amikor apja miniszter lett. Ekkor ő tizenhét éves volt, és ezután észrevette, hogy az iskolában, az utcán és a boltban is megnézik őt az emberek. „Megvolt az előnye, de a nagy buktatói is annak, hogy Rezešová vagyok. Az apádból egyszer csak miniszter lesz, tévékben szerepel, te pedig egyfajta celeb leszel az iskoládban, pedig soha nem akartál az lenni.” Ekkor kezdett el sokat bulizni, a szülei távolléte miatt nagy volt a szabadsága, és közben álbarátok is felbukkantak. Ennél többet viszont nem tudunk meg abból, milyen volt akkoriban Rezešovának lenni.

Rogán Antal is kapott pár oldalt

Rezešová pere alatt egy rövid időre úgy tűnt, a börtön falai helyett házi őrizetbe is kerülhet. 2013-ban tizenegy nap jutott neki otthon, aztán megjelent a háza előtt Rogán Antal, aki akkor a Fidesz frakcióvezetője volt. A jelenlegi propagandaminiszter kapott is három oldalt a könyvben.

Rogán a nő luxusban töltött házi őrizete ellen tiltakozott, majd felszólította a parlament alkotmányjogi bizottságának elnökét és az igazságügyi minisztert, hogy vizsgálják ki a házi őrizet indokoltságát, és ha kell, a törvények szigorításával előzzék meg, hogy „még egyszer ilyen felháborító eset″ előforduljon.

Rezešová a könyvben nem nevezi nevén Rogánt, csak „Orbán Viktor jobbkezeként” hivatkozik rá, akit szerinte az ő ügye egyébként egyáltalán nem érdekelt, „ahogy nem számít neki a többi rab sem, akik ebben a pillanatban is valamelyik javítóintézetben ülnek. (…) A lakás ablakából néztem, ahogy ez az úr ott sajtótájékoztatót tartott. Körbe-körbe ismételgette ugyanazokat a betanult frázisokat, hergelte az embereket, és azt mondta a jelen lévő újságíróknak, amit hallani akartak. Reggel kilenckor a politikus úr nyilvánosan kiállt, délután engem már vittek is vissza a fogságba. Ez csupán politika volt. Ha nem lépett volna a nyilvánosság elé, a következő éveket én biztosan nem egy budapesti intézmény falai mögött töltöm bezárva, hanem a lakásban, ahol addig tizenegy napot töltöttem.” A jogerős ítéletet kimondó bíróság egyébként évekkel ezelőtt nevetségesnek nevezte a feltételezést, hogy Rogánnak köze lett volna a döntéshez.

Eva Rezešovát kiengedik a börtönből 2018. augusztus 28-án – Fotó: Lakatos Péter / MTI

Rezešovát 2018. augusztus 28-án engedték szabadon, jó magaviseletéért kilenc év helyett hatot ült. Egy tévével a hóna alatt lépett ki a börtön kapuján, amit a családja küldhetett be neki. Első útja a családi szusizóba vezetett, és könyvében megemlítette azt is, hogy az Instagram is új volt neki. Ma egy hotelben dolgozik Kassán, legtöbb idejét a két lányával tölti, és idén jár le a feltételes szabadsága. Néhányszor megemlíti a könyvben, hogy vannak, akik szerint túl korán szabadon engedték, erről ő maga így gondolkodik: “A büntetésemet leültem. De a történtekhez képest az elég volt-e? Egy ilyen esetben mekkora büntetés a megfelelő? Tíz év? Húsz? Harminc? Mennyiben változtatta volna meg a balesetet szenvedett emberek életét az, ha én a mai napig a budapesti börtönben ülök? Semennyire.”

Bár maga a könyv olvasmányos, fájón hiányoznak azok a részek, amikről az elején azt ígérte, mindenféle filter nélkül fog írni. A számára kellemetlen történéseket, mint a 2012-es balesetet és az azt követő tárgyalást pár oldal alatt átugrotta, ezeken a részeken érezhetően gyorsan túl akart lenni, ezzel szemben túlságosan nagy hangsúlyt kaptak magánéletének azon részei, amik maximum a szlovák bulvárban jártasabb olvasóknak lehetnek érdekesek. Bár a börtönévek leírásai még izgalmasak is lehetnének, a folyamatosan ismétlődő frázisok inkább csak feszültséget okoznak olvasás közben.

Eva Rezešová könyve szeptember 27-én jelent meg Szlovákiában. Chcela by som vrátiť čas címmel szlovákul olvasható, magyar kiadásról, fordításról egyelőre nincsenek információk.

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!