Bár Orbán a rendszerváltás környékén leülni tárgyalni sem volt hajlandó vele, később rendszeresen tartottak megbeszéléseket, és szinte barátok lettek – állította 2005-ben egy most újra megjelent interjújában Horn Gyula. A volt szocialista miniszterelnök, a rendszerváltás külügyminisztere a Gyurcsány-kormány idején, nem sokkal azelőtt beszélt erről külföldi tudósítók előtt, hogy elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór.
A rendszerváltás alapvetően Gorbacsovnak és a reformkommunistáknak volt köszönhető, az ellenzéknek nem volt komoly szerepe benne. Ez a tézis mindig elég népszerű volt a szocialisták környékén, akik ezzel persze maguknak tulajdonították a meghatározó részt az állampárti rendszer lebontásában, és Horn mindig szívesen beszélt nyíltabban és karakteresebben, köntörfalazás nélkül, mint a párttársai többsége. Főleg, ha ezzel a volt koalíciós társ SZDSZ-en is lehetett ütni egyet. És még inkább főleg, ha rendes interjú helyett kedvenc műfajáról, a háttérbeszélgetésről volt szó.
Horn ezen a – Magyarországon dolgozó tudósítókkal folytatott – 2005-ös beszélgetésen is leszögezte, hogy az előzetes elképzelésekkel szemben semmit nem lehet idézni abból, amit elmond. Ezt a jelenlévők 16 éven át valószínűleg be is tartották, most azonban a Financial Times akkori tudósítója, Kester Eddy arra hivatkozva, hogy ennek már inkább történelmi értéke van, a blogján elkezdett egy sorozatot az akkor elmondottakból.
Óriási leleplezésekről persze nincs szó: Horn ekkor, a hatalomból már hét éve kikerülve, nem egészen két évvel azelőtt, hogy kórházba került az elhatalmasodó Alzheimerével, leginkább a jól bejáratott narratíváját osztotta meg a rendszerváltásról a saját szemszögéből. Ez a narratíva nagyjából arra épül, hogy az MSZMP és Horn egykori párttársai már a hetvenes évek közepétől meghatározó szerepet játszottak a fokozatos nyitásban; hogy Kádár személyesen is el volt kötelezve emellett – Horn szemüvegén át a Helsinki megállapodástól a Vasfüggöny átvágásáig nagyjából egyenes út vezet.
„Egy mai napig tartó barátságot alakítottam ki Gorbacsovval”
– mondta ezen a beszélgetésen Horn a volt szovjet pártfőtitkárral való viszonyáról, ami Horn szerint onnan ered, hogy a magyar külpolitikus segített meggyőzni a szovjet főnököt arról, hogy tartson ki a nemzetközi leszerelés mögött.
Horn alapvetően a külpolitikai faktorokkal magyarázta a beszélgetésen az egész rendszerváltást. Az újságírói kérdésre, hogy a magyar ellenzékkel mi van, Horn ezt válaszolta:
„Biztosíthatom róla, hogy az ellenzéknek nem volt jelentős szerepe Magyarországon. Ez talán a mi hibánk volt” – állapította meg, ami, ha a „min” a pluralizmust tiltó, az ellenzéki mozgalmakat tiltó, megfigyelő, korrumpáló állampártra vonatkozik, kétségtelen. Horn örömét fejezte ki, hogy 1989-ben nem kellett személyesen részt vennie az ellenzékkel folytatott kerekasztal-tárgyalásokon. „Nézzék, volt néhány kisebb szamizdat 4-500 példányban. Bárki elhiszi, hogy a rendszerváltást ezek a kis lapocskák hozták el? Ez nevetséges!”
Az első személyes emléke az ellenzékiekkel való találkozásokról Orbánnal volt, arra, hogy Orbán szerinte nem akart leülni velük tárgyalni, hiába kérlelte, hogy „Viktor, az Isten szerelmére, ülj le velünk”, Viktor nem ült le. Horn Gyula szerint Orbánnal később barátok lettek, és később is jó néhány találkozójuk volt, mindkettejük miniszterelnöksége alatt is.