Két tömött sávban, lépésben araszoltunk az M7-esen, még 30 kilométerre a várostól is olyan volt a sor, mintha a Rákóczi úton haladnánk, úgyhogy egyértelmű volt a helyzet: az emberek nem törődve a vírushelyzettel a vízpartokra özönlenek a hosszú hétvégére.
Mielőtt az arra fogékony kedves olvasó morális pánikba hajszolná magát, a kocsisor haladásánál gyorsabban ugorjunk Siófokra, hogy lehűtsük a kedélyeket.
A Balaton-part lakossági szívcsakrájában ugyanis olyan nyugalom volt, mintha Müller Cecília lenne a miniszterelnök.
Hiába tombolt a napsütés, a tóparton csak lézengtek az emberek. Felerészben kis családok, felerészben párok andalogtak a türkizkék víz mellett. A békés hangulatnak csak azért nem tudtam átadni magam, mert a fejemben ott motoszkált a kérdés: hol vannak a nyugatra tartó autókonvoj utasai?
Már láttam lelki szemeim előtt a közeli bódésort, ahol az embermasszát csupán a testek közé ékelődő lángosok, gíroszok és műanyagpoharas rozéfröccsök választják el. A híres Petőfi sétányra érve azonban egyedül a szél kergette falevelekkel szembesültem.
A bódék zárva, nem szólt sehonnan a Despacito, és hiányoztak a lassan vonuló, fóliázott üvegű BMW-k is.
A helyzetet jól jellemezte, hogy az egyetlen nyitva lévő pizzériában húsz percet kellett volna várnom egy szelet sonkás-gombásra, mert előttem álltak a futárok a rendeléseikért, amelyeket nyilván nem a partra kell majd kiszállítaniuk.
Tömeget csak az egyetlen gíroszosnál láttam, ahol harminc-negyven ember toporgott egymás nyakában, hogy mihamarabb a kis-hagyma-semmi-csípős közelébe kerüljön.
A rejtély megoldása végett egy ideig a part mellett autóztam tovább, de hiába. Talán a tömegek megálltak a Balaton elővárosában, a Velencei-tónál?
Velencén a tortakedvelők veszélyeztetettek
Nem csigázom a kedves olvasót: elmentem a híres, látványnak háttal felállított velencei széksorokhoz, hogy ugyanezzel szembesüljek.
Családok és párok bóklásztak a partra szórt, tájidegen homokban, szemükben régi horvát nyaralások emlékét láttam lobogni. Tömegnek ugyanakkor nyoma sem volt.
Valamivel többen voltak a homok mögött feltérkövezett sétányon, ami érthető, mert a térkő olyan népünknek, mint gasztronómiánkban a gírosz. Kisebb csoportosulást csak a barbár módon a partra épített, csőszerű miniplázában láttam, ahol egy cukrászda előtt tömörültek a hétvégézők. Számuk azonban legfeljebb az édességkedvelő közönség nagyobb átfertőzöttségére ad majd magyarázatot, az autótömegre nem.
Megoldás híján helyszíni szemlénkhez még annyit tudok hozzátenni, hogy az emberek nagyjából fele viselt maszkot mind a Balaton mellett, mind a Velencei-tónál.
A riadalom elkerülésére ugyanakkor felidézem a Guardian három hete közölt cikkét, amelyben önkritikusan elemzik azt a pánikot, amelyet Nagy-Britannia nyári tengerparti jelenetei váltottak ki. A cikk felidézi, hogy milyen heves reakciók követték a zsúfolt tengerpartról készült fotókat: az internetezők vadul kommenteltek, a parti települések polgármesterei lezárásokat követeltek.
Háromnegyed évvel később azonban kiderült, hogy az adott területeken nem emelkedett a megbetegedések száma, köszönhetően annak, hogy a vírus szabad levegőn szinte nem terjed, és ez nem csak angol tapasztalat, hanem világméretű vizsgálat eredménye, nyilatkozta a lapnak Mark Woolhouse, az Edinburgh egyetem járványügyi szakértője.
Ha már a tényeknél tartunk: a fertőzések 10 százaléka történik szabad levegőn, de még itt is szoros, és hosszan tartó együttlét, vagy nyílt és zárt tér együttes használata szükséges a fertőzéshez.
Ha tehát a hosszú hétvégén vízpartra látogat, kerülje a hosszadalmas csókolózást idegenekkel, és ne álljon be a sorba cukrászdákban.
