Ha nem teszünk ellene, mocsár lesz a Tisza-tavi paradicsomból

2020. szeptember 29. – 11:46

Ha nem teszünk ellene, mocsár lesz a Tisza-tavi paradicsomból

Másolás

Vágólapra másolva

„Nagyapámnak itt volt valamikor a gyümölcsöse, a víz alatt még látszanak a tuskók. A természet azóta próbálja visszaszerezni, ami az övé.”

Juhász Mátéval a Tisza-tavon ülünk egy csónakban, kilógó fatörzs mellett siklunk el, körülöttünk nyílt víz, de alig egy-két méterrel lejjebb ott a vastagodó iszapréteg alatt az elárasztás előtti táj. A turistának a tó csak tó, de a helyi öregek még most is a régi földrajzi neveket használják: itt a régi Eger-Patak, ott a Földesúr hídja felett siklunk el. Ötven éve itt még kaszálók voltak, a magaslatokon szántók és tanyák. Majd jött 1973, megépült a kiskörei víztározó, és az egész környéket elárasztották.

Máté egyszerre biológus és ökológiai halász. Éppen az egyik varsája felé tartunk, hogy begyűjtsük a törpeharcsákat – az invazív fajt speciális engedéllyel, szelektíven, hagyományos technikával halászhatja, annak ellenére, hogy öt éve betiltották a halászatot az egész országban. Ő majdnem szó szerint ebbe született bele: már az anyja hasában is jött halászni, hogy a tüzépről a háztáji szocialista barter keretében némi keszegért cserébe hamarabb kapják meg a cserepet. De vadászik is, ahogy vadász volt a nagyapja és az apja is. Zsákmányolónak mondja ezt a családi hagyományt, amit diplomával a zsebében is vinne tovább, csak egyre kevésbé hagyják ezt a jogszabályok.

„A nagyapám idejében a bakcsókat még nem nagy spektívvel lesték, mint most a madarászok, hanem megfogták őket meg a tojásokat is. De csak úgy, hogy maradjon a következő évre is. Itt az ember évszázadokon át együtt élt a természettel.”

Madárból, halból most sincs hiány a Tisza-tóban, idén például 380 ezer egynyaras pontyot telepítettek. A horgászturizmus a becslések szerint 10 milliárd forinttal járul hozzá a helyi gazdasághoz a part menti településeken. A ponty továbbra is a legnépszerűbb, ki kell elégíteni az igényeket.

Juhász Máté biológus és ökológiai halász
Fotó: Molnár Réka / Telex

A folyószabályozás előtt persze nem kellett telepíteni, a nosztalgiával idézett korabeli útleírások szerint „a Tiszának a fele víz, a fele hal”. Ehhez kellett a hatalmas ártér is, ahol az elöntött mezőkön tobzódhattak az ivadékok, hogy aztán nem győzték kifogni a felnőtt példányokat. Ennek mindörökre vége, és ez a víz gátak közé szorításának csak az egyik mellékhatása. A XIX. századi folyószabályozás előtt itt szinte Debrecenig, Karcagig el lehetett evezni, a Hortobágy szikes pusztaság helyett vizes élőhely volt. A föld gazdagon termett az időszakos elöntések között, az emberek pedig tudták, hol vannak a bakhátak, ahová még biztonsággal lehet építkezni.

A szabályozással gátak közé szorították a folyót, amivel az árvizek ritkábbak, de pusztítóbbak lettek. Az Alföldről elvették a vizet, a sivatagosodás a Homokhátságon ma már bőven előrehaladott. A probléma miatt kellett mesterséges öntözőcsatornákat csinálni, előbb a Keleti-főcsatornát, majd a kiskörei tározó megépülése után a kunsági és az (eredeti tervekhez képest félbemaradt) Jászsági-főcsatornát.

A víztározó, amit ma Tisza-tóként ismerünk, a hetvenes években elsősorban öntözési céllal épült a hajdani ártérben, de mára legalább annyira fontos lett az ökológiai és turisztikai értéke. 127 négyzetkilométerével ez Magyarország második legnagyobb tava, változatos természeti környezettel és madárvilággal, a rejtettebb északi zugokban ma még fészkel az ikonikus halászsas is. Kérdés, hogy meddig: a tó északi, Tiszavalki-medencéjében mindenki elől elzárt részek voltak, a korlátozást azonban a felpuhuló természetvédelmi szabályozással feloldották, a tóban pedig egyre több a motorcsónak, jacht, vízisí, wakeboard. És nem csak a régebben is „dühöngőnek” szánt déli, Abádszalóki-medencében.

A mai Tisza-tó vidéke az elárasztás előtt
Fotó: Molnár Réka / Telex

Pedig az északi rész olyan változatos vizes-mocsaras élőhely és madárrezervátum, ami megmutatja, milyen lehetett a folyószabályozás előtt az egész Tisza-vidék. „A Balatonnál a Tisza-tónak jóval nagyobb a természeti értéke, mert nagyobb területet irányítanak itt a természeti folyamatok” – mondja Lukács Balázs András, az Ökológiai Kutatóintézet kutatója, akivel szintén egy csónakban beszélgettünk, tündérfátyol és tündérrózsák társaságában.

„A természet mindig megtalálja a maga útját, a víz esetén még gyorsabban is. A kulcs, hogy itt többféle vizes élőhely található mozaikszerűen egymás mellett: nádasok, nyíltvízi hinarasok, mocsarak, északon úszólápok – diverz környezet, összességében elfogadható kompromisszummal a természetvédelem és a turizmus között”

– ad egy gyors összefoglalót, miközben egy szürke gém kezd csőrcsattogtatásba a közelünkben.

Az ökológiai változatosság nagyrészt annak köszönhető, hogy az eredeti tervek nem valósultak meg. A hetvenes években még négy ütemben akarták feltölteni a területet, ezek közül azonban csak az első kettőből lett valóság. Ha nem így lett volna, most bő egy méterrel lenne magasabb a vízszint (sőt, volt egy távlati terv is, az további 70 centit tett volna hozzá), eltűnt volna az összes szárazulat. Akkor most ökológiailag sokkal kevésbé lenne változatos a táj.

Erről már Fejes Lőrinc, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakaszmérnöke mesél, aki a Tisza-tó szívcsakrájának, az ország legnagyobb vízgazdálkodási létesítményének számító kiskörei duzzasztóműnek az ura.

„Akkor a tó nagyjából egy feszített víztükrű medence lenne, így viszont a 127 négyzetkilométerből 23 négyzetkilométer sziget, és a vízfelületnek csak a 60 százaléka nyíltvízi. A többi mocsárral, vízinövényekkel benőtt” – mondja, ahogy a duzzasztóműnél létesített hallépcsőnél (itt webkamera is működik, a karantén alatt nézettségi csúcsokkal) bámuljuk a felfelé úszó pontyokat, harcsákat, busákat, és ami még éppen szembejön a Tisza-tóban élő 52 halfaj közül.

Fejes Lőrinc, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakaszmérnöke
Fotó: Molnár Réka / Telex

A Tisza-tó azonban az utóbbi években egyre inkább elmocsarasodik. A feltöltődés annyira természetes folyamat, hogy amikor megépült, a szovjet elvtársak azt jósolták, a víztározó helyén negyven év múlva már valószínűleg kukoricás lesz, egy ilyen műnek ennyi az élettartama. Ez nem következett be, a Tisza-tó a turisták és a horgászok között is egyre népszerűbb, és állami programok is szólnak a fejlesztéséről – amire a környék rá is szorulna. A szukcessziós folyamat azonban a szakemberek és a helyiek tapasztalata szerint is felpörgött, és csak folyamatos beavatkozásokkal lehet ellensúlyozni.

„A természetben minden változás ilyen: egy idő után exponenciálisan felgyorsul. Jönnek be a partról a mocsári növények, egyre több szerves anyag kerül a talajba. A mocsári növényzetnek megvan a funkciója, tisztítja a vizet a hordaléktól, de közben fel is fogja az üledéket, ősszel pedig berohad, amiből szintén üledék lesz. Nagy a feltöltődés, van, ahol több méteres az iszap, a magaslatok pedig kopnak” – mondja az ökológus Lukács Balázs.

BÁR A TÓ VALÓBAN TERMÉSZETESNEK HAT, A TERMÉSZETKÖZELI ÁLLAPOT MESTERSÉGES EMBERI RÁSEGÍTÉS NÉLKÜL GYORSAN MEGVÁLTOZNA. ERRE MOST MÁR ÖKOLÓGIAI, KÖRNYEZETI ÉS TURISZTIKAI SZEMPONTBÓL IS SZÜKSÉG VAN.

Kicsiben erről szól a sulyomkaszálás is, amit az egész tó halgazdálkodásért felelős Tisza-tavi Sporthorgász Kft. végez. Filléres megoldás 800 hektáron: egy csónak orrára szerelt, V alakú, méretes pengével menet közben vágják sávosan az egyre nagyobb vízfelületeket beborító vízinövény szárát. A sulyom az állóvizeket, holtágakat kedveli, a terméséből régen lisztet őröltek, vízigesztenyéjét magában is ették (most Abádszalókon csokitölteléket készítenek belőle). Ha viszont nem kaszálják, olyan összefüggő mezőket alkot, hogy az ember azt hinné, száraz lábbal is át lehet rajta kelni. A sulyommezőknek évről évre száz méterekkel nő a területe, ez is a lassú elmocsarasodás jele.

Nagyobb léptékben a kotrás lenne az igazi megoldás. Néhány éve volt egy 6 milliárd forintos komplex állami Tisza-tó-program, aminek erre ment a fele, és a Tisza-tavi Sporthorgász K.N. Kft. is csinál kisebb területen saját kotrást. Abban azonban minden általunk megkérdezett szakember egyetértett, hogy a jelenleginél sokkal több forrás kellene erre.

„A kotrás a mostaninál jóval komolyabb állami feladat kellene, hogy legyen. Különben hiába fejlesztik a turizmust, hiába alakítanak ki új szállásokat. A növekvő halállományt nem fogjuk tudni átteleltetni kotrás nélkül, a kotrási helyekről okosan kell dönteni, úgy, hogy a halak vermelni tudjanak”

– mondja Hegedűs Gábor, a Tisza-Tavi Sporthorgász Nonprofit Közhasznú Kft. ügyvezetője.

A Tisza-tó átlagos vízmélysége másfél méter, a két északi medencében, ahol a folyó leteszi a hordaléka nagyját, ennél is jóval sekélyebb a víz. Ahol most egy-két méteres a vízszint, a hetvenes években még 3-4 méteres volt, és az utóbbi egy évtizedben a feltöltődés felgyorsult.

Fotó: Molnár Réka / Telex

„Nyáron napi 1 centiméter a párolgási veszteség. Ilyenkor negatív a vízmérleg, többet kell leadnunk a Tiszába és az öntözőcsatornákba, mint amennyire felülről érkezik” – meséli a vízügyes Fejes Lőrinc. Először a kilencvenes években találkoztak ezzel a problémával, de a felmelegedés miatt azóta egyre több év van, amikor júliustól szeptemberig 30 centit is csökken a vízszint. Nyárra ma már tíz centivel több tartalékkal töltik fel a tavat, mint korábban.

A Tisza-tó téli és nyári vízszintje között kb. egy méter különbség van. Nyárra mindig magasabbra hagyják, ez az öntözési tartalék, ami a turizmusnak is jó. Ősszel a víz jelentős részét leeresztik, ennek mértékéről szakmai egyeztetések után a Vízügy dönt. Az elégséges vízmennyiségről nincs konszenzus. A horgászszervezetek azért lobbiznak, hogy minél magasabbra hagyják a téli vízszintet, és minél később történjen a leeresztés. Szerintük az alacsony vízmélység miatt oxigénhiányos helyzet alakulhat ki, ráadásul a leeresztés után a sekély tó a gázlómadaraknak terített asztal, mélyebb víznél pedig a közlekedés is biztonságosabb lenne.

A vízügy egyelőre nem akar több vizet hagyni télire a tóban, egy esetleges jeges áradástól féltik a duzzasztóművet. Úgy gondolják, hogy az alacsony vízszint környezeti szempontból sem káros, mert a tófeneket oxigénnel látja el, ők pedig figyelnek rá, hogy a vizet csak fokozatosan, napi 5-7 centivel engedjék le, így nem rekednek halak a visszamaradó pocsolyákban. Azt mások is elismerik, hogy a korábbiakhoz képest a Vízügy jobban figyel az ökoturizmus szempontjaira, így a nemrég elfogadott új üzemelési szabályzat alapján a morotvákban, belső holtágakban is több a víz, mint korábban.

A vízszintbeállítás, a hínárkaszálás, a kotrás, vagy hogy mennyi nádat hagyjanak, mind olyan kérdések, amelyekről más a horgászok, a természetvédelem és a vízügy szempontja – olyan szervezet viszont, ami az összes ágazatot összefogná a Tisza-tavon, egyelőre nem működik. Egy dologban pedig biztosan könnyen megegyeznének: a hangos vízi járműveket nagyjából mindenki utálja. A Tisza-tó jelentős részén szabad motorcsónakozni, vízisízni, wakeboardozni, és egyre több a nagyméretű luxusjacht is, nem csak a sajátos állami programban.

Szulyomkaszálást végeznek a Tisza-tavi Sporthorgász Kft. munkatársai
Fotó: Molnár Réka / Telex

„Kint az élő Tiszán két vízisí tönkreteszi a napját húsz horgásznak és harminc kenusnak. Több látogató jelezte, hogy minden gyönyörű, de inkább majd akkor jövünk legközelebb, ha ezek már nem lesznek” – mondta nekünk a horgászszervezetet vezető Hegedűs Gábor. Bizonyos részeken ugyan vannak korlátozások, ezeket idén májusban szigorították is egy kicsit, de a megkérdezettek szerint ennél sokkal határozottabban kellene. Kérdés, hogy a nagy vízimadarak mennyi zajt és embert bírnak el. Nyári hétvégéken már most is tömegek vannak, még ha a nagy többség a természet miatt is jön ide, kezd ez már kicsit sok lenni.

„A minőségi, nem a mennyiségi fejlesztés felé kell menni. A Tisza-tó határozott érdeke, hogy legyen egy világos koncepció. Ez még nem alakult ki, kicsit még mindig a kapitalizmus elején vagyunk”

– mondja Hegedűs. A Tisza-tó azonban öregszik, és az öngerjesztő mocsarasodás a természet és a sekély vízű tározók rendje szerint egyre inkább előrehalad. A gátakon túl a szikesedő földben a régi gyümölcsösök, bőven termő tiszarétek helyett táblás monokultúrák vannak, a gátakon belül pedig egy olyan hiperérzékeny rendszer, ahol minden emberi tevékenység, de annak a hiánya is meghatározó. A halász-biológus Máté a kárókatona-vadászatokról mesél, arról, hogy gyérítés nélkül a kormorán kienné a tóból a halat, meg a rétisasokról, akik követik a vadászatot, hogy felszedjék a menekülő kárókatonák által elejtett halakat. „Az alföldi ember felemás érzéssel élte meg a szabályozást. Nekik a szántóföld volt az arany, de tudtak együtt élni a vízzel. Itt történt egy nagy beavatkozás, de most már nem lehet magára hagyni a természetet.”

(Borítókép: Légi felvételen a Tisza-tó. A magasból jól láthatóak a sulyomkaszálás által létrehozott sávok a vízen – Fotó: Tisza-tavi Sporthorgász Kft.)