Még mindig nem tudjuk, ki az a Miley Cyrus
Miley Cyrus pár hete látványos eszközökkel adta hírül, hogy új korszakot nyit a pályáján. Kiadót váltott és új lemeze borítóján, illetve a hivatalos kommunikációban is elhagyta a Cyrus vezetéknevet, és már csak Miley-ként hivatkozott magára. Aztán kijött az album címadó dala, a Bass Persuades, és a fura, mély frekvenciákra és elektronikus pulzálásra épülő számnál sokan megijedtek, míg mások azt várták, lehet, hogy most találhatja meg önmagát az énekesnő.
Csakhogy Miley-nál és a különböző előadói érák sulykolására építő popiparban önmagában egy új korszak bejelentése nem sokat jelent. Az énekesnő az elmúlt másfél évtizedben többször is nekifutott annak, hogy leválassza magáról a korábbi önmagát, hol a Disney-sztárt, hol a countryzenész-dinasztia lányát, hol éppen az előző lemez(ek) Miley-ját próbálta maga mögött hagyni.
Az énekesnő döntései mögött persze ott húzódik a családi dráma, keresztanyja, az augusztusban meghalt Dolly Parton súlyos öröksége, és az a görcsös bizonyítási vágy is, hogy szeretne végre megszabadulni az évek óta ráragadt szerepektől. Csakhogy ha kizoomolunk ebből a nézőpontból, a név elhagyása mögött nem egy önazonos és teljesen kiforrott alkotó áll, hanem egy olyan popsztár, aki az utóbbi években folyamatosan azt keresi, mibe kapaszkodhatna.
Miley esetében az új korszakoknak mindig volt valamilyen előzménye. A Hannah Montana után gyakorlatilag végig azzal volt elfoglalva, hogy levakarja magáról azt a képet, amit gyerekként ráragasztottak. Tizenévesen a világ egyik legismertebb tévés karaktere volt, így amikor felnőttként elkezdett saját zenét csinálni, látványosan az ellenkező irányba indult. A 2013-as Bangerz ennek volt az egyik legfeltűnőbb állomása a hiphopos hatásokkal, provokációval, twerkeléssel, nyelvnyújtogatással. Két évvel később jött a Miley Cyrus & Her Dead Petz, egy pszichedelikusabb, szabadabb kísérlet a legendás Flaming Lips zenekar közreműködésével, majd a Younger Now, ahol visszatért a gyökereihez, a countryhoz. Ennyi kanyar után már nehéz volt megmondani, melyik mögött van ott tényleg Miley Cyrus, és melyik csak egy újabb felvett szerep.
Ebben a keresgélésben a 2020-as Plastic Hearts volt az első határozottabb pont. Az albumot jellemző glam rock- és new wave-hatások sokkal jobban passzoltak Miley mély, rekedtes hangjához. Nem kellett új karaktert kitalálnia magának, egyszerűen jól állt neki ez a karcos, nyolcvanas évekbeli hangzás. Ezt fejelte meg az Attention: Miley Live koncertalbum, ahol a saját dalai és legendás feldolgozások mellett azok a pillanatok működtek igazán, amikor hagyta a hangját ráülni a dalokra – a 23 például élő zenekarral kapott olyan lendületet, amit a stúdióverzióból hiányoltam.
Aztán jött a szakítás Liam Hemsworth-szel, a hónapokig csócsált házassági dráma és a családi széthúzás, Miley pedig megint talált magának egy új szerepet, ami átpozicionálta az imidzsét. Ekkor érkezett az önmagát egyedül is tökéletesen ellátó, független popnő kép a 2023-as Endless Summer Vacation albummal, amelyről a Flowers című dal és a Rév Marcell által fényképezett klip lett igazán nagy hatású. A dalból mindenki megkapta a maga szakítás utáni önbizalomlöketét, nők tömegei kezdtek pilatesre járni és posztolták, hogy milyen jól megvannak egyedül, és próbálták magukra húzni Miley „nincs szükségem rád” attitűdjét.
Az énekesnő még az albumot is úgy rendezte be, mint egy érzelmi napirendet: az első fele a délelőtti, a második az esti órákhoz kötődik, mintha a nap előrehaladtával a lelkiállapotunk is szépen a helyére kerülne. Az album többi része viszont már jóval kevésbé volt izgalmas. Az Endless Summer Vacation jól nézett ki, jól szólt, aztán mire vége lett, nehéz volt felidézni, mik is voltak egyáltalán emlékezetes pillanatok róla. Az albumban eleve volt egy ravasz kettősség, mert miközben a dalszövegek az önállóságról és az öngondoskodásról szóltak, a hangszerelés finomodott és óvatosabbá vált. A felszínen napfényes, tengerparti sétálós popanyag volt, de a felszín alatt már látszottak a fáradás jelei. Miley új lemezén ez a tengerparti séta aztán átváltott valamiféle céltalan egyhelyben állásba.
A zenei útkeresést ráadásul Dolly Parton elvesztése is nehezíti. Parton nemcsak Miley keresztanyja és mentora volt, hanem az egyik legfontosabb ember az életében. Az új album identitáskeresésében, a Cyrus név eldobásában és a túl sok producer mögé bújásban mintha ott lenne a gyász és az a nyomás is, hogy ezt az örökséget most már teljesen egyedül kell továbbvinnie.
Közben azt is érdemes megnézni, milyen témákat jár körül az új album. A dalok mögött ott van a megérkezés, a megnyugvás és az újra felvállalt elköteleződés, Miley pedig maga is többrétegű szerelmi történetként beszélt korábban a lemezről. A popzenében amúgy sem lehet már olyan könnyen különválasztani az énekes magánéletét attól, ami a stúdióban történik. (Phoebe Bridgersnél például jól látszik, mennyire összefolyhat a magánélet és a zene – még a párjának, Bo Burnhamnek is írt dalt). Miley Cyrus esetében ez a személy most Maxx Morando, a Liily egykori dobosa. Morando jelenléte végig érezhető a lemezen, a dobalapok tördelt lüktetése, a klubosabb megszólalás mind az ő kézjegyét viselik. Miley ráadásul nem is csinál titkot ebből a dinamikából, konkrét szerelmes vallomásként és nyílt ajánlásként a Let's Get Married működik a leginkább, ami egy pimasz, mégis a mély elköteleződésről szóló popdal.
A lemez leginkább a nyolcvanas évek végének szintipop balladáit idézi, az Orbit például úgy indul, mintha a korai 2010-es évek Miley-dallamai szólalnának meg, a zongorás kiállás pedig teret enged az énekesnő hangjának, de aztán jön egy drasztikus elektronikus váltás, ami inkább hat utólagos stúdióötletnek.
Aztán ott van az album legvitatottabb tétele, a Red Lights. A lassan felépülő dal olyan, mintha Miley egy sötétebb esküvői bevonulózenét írt volna magának. Csakhogy a megjelenés után alig néhány nappal óriási botrány robbant ki a dal körül, mert a hetvenes évek diszkó királynője, Amanda Lear nyilvánosan azzal vádolta meg Miley-t, hogy a Red Lights dallamát és ritmusát teljes terjedelmében az ő 1978-as The Sphinx című daláról koppintotta. Bár a tempó más, a hasonlóság valóban szembetűnő, ami újabb kellemetlen plágiumárnyékot vet Miley-ra a korábbi, Flowers körüli jogi viták után.
A lemez egyetlen igazán bátor pillanata a Different Religion. Itt végre van valami abból a kísérletezésből, amit az album elején a Bass Persuades ígért. A dal a New York-i underground art-punk zenekar, a korábban Budapesten is járt Model/Actriz közreműködésével készült. Cole Haden, a zenekar frontemberének elfojtott vokáljai, a szaggatott gitárok és a gépies dobok szinte menetelnek a dal alatt, ettől az egésznek monoton, katonás lüktetése van, amitől az egész szám rohadt dögös és fenyegető.
Ezzel szemben az album nagy részén Miley hangja egyszerűen nem tud ráülni az alapra. Az olyan korábbi dalok ereje, mint a Mother’s Daughter vagy a Nothing Breaks Like a Heart, abban rejlett, hogy az énekesnő karcos jelenlétének volt tere. A Bass Persuades-en erre nincs túl sok lehetősége – egyedül a Snow csendesebb pillanataiban bukkan fel némi akusztikus finomság, de fájóan kevés az ilyen nyers momentum ezen az anyagon. Miley hangja önmagában elég karakteres ahhoz, hogy ne kelljen állandóan köré építeni még valamit. Ehhez képest ezen a lemezen sokszor annyi minden történik körülötte, hogy végül pont ő szorul háttérbe.
