Charli XCX már nem orrba-szájba partizik, hanem a múlandóságon szorong
Sokan azt hittük, hogy a Bratnek sosem lesz vége, de tévedtünk. A popzenei diskurzust abszolút uraló Charli XCX lemosta a rikító zöld színt, fekete-fehérre váltott, és két év után új nagylemezt adott ki Music, Fashion, Film (a továbbiakban gyakran csak MFF) címen. A 2024-ben megjelent Brat propagandaszerűen dominálta az idővonalainkat, szinte fel sem tűnt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Kamala Harristől kezdve a Néprajzi Múzeumig minden nagy cég, márka és celebritás a Braten lovagolt, a Collins Dictionary pedig ezt a kifejezést választotta a 2024-es év legfontosabb szavának.
Charli és csapata (köztük Aidan Zamiri fotós-rendező és Imogen Strauss kreatív igazgató) a nagyüzemi univerzumépítésben hisznek, nem véletlen, hogy a bratzöld a retinánkba égett és egy korszak szimbóluma lett. Nemrég Pitbullról írtam, hogy a kubai–amerikai előadó vagy 20 éve konzisztensen ugyanazt hozza, és nem lemezről-lemezre váltakozó korszakokban gondolkozik. A 33 éves cambridge-i születésű Charli XCX épp a másik véglet: minden lemez egy új érát, a szó szoros értelmében új színt, új képi világot és jobb esetben új hangzást is ígér. Utóbbi úgy ahogy teljesült is, ezúttal eltávolodtunk a Brat elektronikusabb lüktetésétől, az autotune-os vokáloktól és az orrba-szájba partizás eszményítésétől is. Ezek helyét a felnőttkori parák vették át.
Ha csak a körítést nézzük, a Music, Fashion, Film hatalmas flexparádé, a színtéren egyeduralkodóként trappoló és építkező Charli nagy színháza, villogás azzal, hogy bármit megtehet, és az új univerzum felépítéséhez bármit és bárkit egy tető alá tudnak hozni. A fekete-fehér borítón például Martin Scorsese filmrendező, Marc Jacobs divattervező és John Cale zenész állnak, akik a cím három elemét jelképezik.
A Camera klipjében Vincent Cassel (Gyűlölet, Visszafordíthatatlan) játssza a főszerepet, a záródalban pedig Charli XCX nagy filmes idolja, David Cronenberg, A légy, a Videodrome, a Karambol és más klasszikusok rendezője motyog el egy erős monológot. A flexelésre legalkalmasabb formátum még így is a divat, az SS26 divatbemutatós videójához több gardróbnyi topmárkás, ritka dizájnerdarabot lapátoltak össze, a Wink Wink klipjében pedig a méregdrága custom Chrome Hearts-ruháját és Jimmy Choo-cipőjét sarazza össze a popsztár – afféle luxuslázadásként.
Tipikus modern popzenei szindróma, amikor a lemez köré felhúzott világról legalább annyit – ha nem többet – tudunk beszélni, mint magáról a zenéről. Charli lelkes filmfogyasztó, nyilvános Letterboxd-profilján gyakran értékel filmeket, kipróbálta magát a zene mellett a filmben is, nemrég jött ki a vegyes fogadtatást kapó áldoksija, az új lemezhez pedig rendezett egy kisfilmet. Emellett visszatérő arca a legnagyobb divatheteknek, egyesek szerint komoly stílusteremtő és divatdiktátor.
Nagy szerencséje, hogy az MFF tartalmilag is tartogat váratlanabb kanyarokat, és nem csak a külcsín viszi el, még úgy is, hogy egy feszesre húzott, kompakt projektről van szó. A maga 30 perces játékidejével elmarad a 15 dalos, 41 perces Brattől és minden más lemezétől is hosszban, ez az énekesnő eddigi legkisebb lélegzetvételű kiadványa. Valahol az eddigi legszemélyesebb is: amellett, hogy mélyre megy az önelemzésben, Charli három kedvenc művészeti ága előtt tiszteleg esendő, de lelkes tanítványként.
A Music, Fashion, Film felemás élmény, véletlenszerűen váltakoznak rajta a nagy ötletek és a súlytalan pillanatok, pár tinglitangli popdalra (Wink Wink, Magic Metal Montana) zeneileg sűrűbb, rétegzettebb, erősebb kísérletek jutnak (Card Declined, No One Lasts Forever). Annyiban mindenképp koncepciózus, hogy a zene (Rock Music), a divat (SS26), a film (Camera, a zárószám Cronenberg monológjával, az Ingmar Bergman-klasszikust idéző Persona címadás) dalok szintjén is megjelennek, miközben a sztárparádés felszín alatt meglepően sok szorongás fortyog.
Mert sötétebb anyag ez, mint elsőre tűnik, egy rakás bizonytalansággal, imposztorszindrómával (I'm Afraid), illetve megingó önképpel (Persona), de bőven van benne humor és irónia is. Charli látszólag elszánt, inspirált, túlteng benne a kreativitás, imádja, hogy a kezében tartja a világot, de ő is halandó, gondol az elmúlásra, a végre és néha a saját egójába is belefullad. Az énekesnő ezekkel az érzésekkel és az áldásos-átkos hírnévvel árnyékbokszol a vívódást naplózó lemezen, amin rendre visszatérő gondolat, hogy a szakadék felé araszolunk. Ez pedig már távolodik az előző lemez hedonista poptimizmusától, és jól is áll Charlinak, hogy nem a saját nagyságát hangsúlyozza. Sokkal inkább azt, hogy minden átmeneti, talán még a siker is.
„Egy kifutón sétálunk, amely egyenesen a pokolba vezet.
Semmi sem fog megmenteni minket, sem a zene, sem a divat, sem a film”
– hallható az SS26-ben a lemez címadó sora magyarra fordítva, ami innen nézve már több, mint pár jól hangzó kulcsszó, amihez edgy kreatív igazgatók híres embereket tudnak rendelni és borítóra rakni. Több számban ott lüktet egyfajta furcsa apokaliptikus stressz is, a dalok elindulnak, tartanak valahová, aztán néha mint egy idegrángás, bereccsen a vokál és az alap, jön egy éles váltás, esetleg egy dal a dalon belül. Nem következik be a konkrét baj, de vannak arra utaló jelek, hogy minden el fog baszódni. Ilyen például a Card Declined, a lemez abszolút kulcsdala, amiben Charli XCX eleinte rezignáltan motyogja a szöveget, alatta grunge-os gitárok nyögnek, én pedig örülök, hogy a brates klubzenék helyét átvette a szürkébb agónia.
Az SS26-ben aztán csak kijön Charliból az énekes-dalszerzői popcsaj, ez a szám első hallásra akár egy Olivia Rodrigo-dal is lehetne, és ugyanez igaz az I’m Afraidre is, amiben viszont ott húzódik a lemez talán legsúlyosabb gondolatrohanása: Charli fél az élettől, fél, hogy félrecsúszik a házassága, próbál navigálni, de mi van, ha elcseszi? Sokaknak könnyen azonosulható problémakör ez, és én elsősorban nem egy privilegizált szupersztár vekengését hallom itt, hanem egy őrlődő emberét, aki itt és ebben a pillanatban pont olyan dilemmákon szorong, mint mi magunk.
„I'm a wife, I'm a kid
I'm destroyed, I'm a bitch
I'm too drunk, I can't sleep
I can't feel, I'm afraid
I'm afraid, I'm afraid
I'm nothing without him
What if I ruin it?
Take the ring, take the ring”
– énekli a dalban a tavaly nyáron házasodott énekesnő.
Aztán ott a 2007, ami mint dalcím abszolút találó, pláne hogy az MFF-et végig átjárja az a kísérteties érzés, hogy nosztalgikus és vintage akar lenni, egy visszasírt, mégis visszahozhatatlan kor háttérzenéje, amikor még jobb volt fiatalnak lenni. Ez a Skinsbe illő zene nem mindig ér célt, a Rock Music viszont a recept tökéletesre fejlesztése. A szövegét akár a Skins korai főszereplői, Effy, Cassie, Sid és Tony is énekelhetnék arról, hogy a barátaikkal együtt buliznak, fotózkodnak, csókolóznak, és persze néha sírnak is. Amikor a Music, Fashion, Film épp nem a 2007-ben indult kultikus brit sorozatot idézi és a rockzenei kalandozásokat is félreteszi, akkor meg paradox módon átcsap High School Musicalbe. Pomponlányokat látok táncolni rá, és megjelenik előttem a sulifolyosón végigrohanó kölyökképű Zac Efron.
A. G. Cook és Finn Keane, Charli állandó producereinek eszköztára még mindig óriási, a két producer ujjlenyomata pedig főleg azokban a lopott pillanatokban érződik, amikor kicsit betorzulnak a dalok, ilyen a Rock Music laggoló refrénje például. Összességében kifejezetten jól áll Cooknak, hogy eltávolodott a számára komfortos hyperpoptól (sokan konkrétan a műfaj keresztapjának tartják őt) és Keane-nel együtt rácsúszott a torzított gitárokra, amikhez képest jóval esetlenebbnek hatnak a popklisébe forduló dallammenetek, amikből szintén akad pár. Az összes négy Charli nagylemezt és két mixtape-et producerelő Cook amúgy meg is kapja a neki járó tisztelgést a Magic Metal Montanában, ami lényegében egy szerelmeslevél hozzá Charlitól: „Call you A. G. in my phonebook / Feels so special just to know you / You're my best friend, but we don't talk / We make music, we talk that way”.
Akárhogy is, Charli XCX nem találta fel újra a rockzenét, inkább illuzionistaként jól játszik a bevett formulákkal, a karrierje egészét nézve mégis frissítő a grunge-ba hajló, britpopos Music, Fashion, Film. Még nincs ott a popban, mint Marc Jacobs a divatban, Martin Scorsese a filmben, és John Cale a zenében, de birtokolja egy hiteles művész attitűdjét: kész megújulni, változni, feszegetni a határait, és érezhetően mániákus megszállottja a saját szakmájának.
Míg a Brat az átkokózott estéknek, a 365 napon át tartó partiknak és a pillanatban élésnek szólt, a Music, Fashion, Film egy érettebb, de szürkébb korszak krónikája. Kevésbé bulizható és buliztató lemez, sokkal inkább mintha az egyévnyi parti utáni lejövő hullámvasútja lenne a megőrüléstől a megvilágosodásig.
Charli XCX a Brat-érában gyakran azzal a felirattal zárta a koncertjeit, hogy ne hagyják az emberek, hogy valaha is vége legyen a bratnek, sőt igazából kijelentette, hogy mindez örökké fog tartani. Most már mintha a mulandóság elfogadása lenne a fő: az album végén David Cronenberg beszél egy halálközeli élményéről, majd szinte fárasztóan végtelenítve halljuk tőle ugyanazt az egy katartikus mondatot arról, hogy senki sem tart örökké. Charli XCX sem fog, és ezzel a kikezdhetetlen ténnyel talán maga is megbékélt már.
