Így vagy úgy, kellett valami hasonlónak történnie. Charli XCX-nek valahogyan pontot kellett tennie arra a nagyon hosszú mondatra, ami a 2024-ben indult és a 2025-i nyári szigetes koncertig is kitartó brat summer volt. Mondatnak hívni talán túlzás egy globális popkulturális jelenséget, az biztos, hogy összetett volt, és erején és talán szándékán felül is teljesített. Úgyhogy nem csoda, hogy elkészült a The Moment, ami megpróbál választ adni a kérdésre, hogy Charli mihez fog kezdeni akkor, amikor beköszönt az ősz a két éve tartó nyárban, amikor már nem a poszterek, reklámfelületek, különböző mémek lesznek takonyzöldek, hanem a falevelek is, és ideje felvenni valami melegebb kabátot. Charli már zenében egyértelműen továbblépett, az Üvöltő szelekhez készített egy komplett filmzenét, de ahhoz, hogy a bratnek igazán vége legyen, el is kellett temetni. A The Moment a halotti tor, ahol a halotton kívül sajnos mindenki vőfélynek képzeli magát.
A The Moment ugyanis egy áldokumentumfilm, a főszerepben egy valósághoz hasonlító, de azért attól eltérő Charli XCX-szel, aki éppen attól szenved, hogy az egész világ, de leginkább a lemezkiadó még egy bratkorszakot szeretne, sőt ha lehet, az előző se érjen véget. Ki kell húzni a pillanatot, meg kell nyomorgatni az aranytojást tojó tyúkot, ezért a lemezkiadó kitalálja, hogy a nemsokára induló turnéjához készüljön egy koncertfilm is az Amazonnak. A filmet pedig rendezze egy bájgúnár, túl gyanúsan jóember (Alexander Skarsgård), aki mindenbe bele szeretne kontárkodni, a ruhákba, a színpadi díszletbe, annak ellenére, hogy a Bratet az előadó egy jóbarátjával (Hailey Benton Gates) már rég kitalálta.
Szatíra lenne ez a popzeneiparról, aminél könnyebb célpont talán nem is létezik, a The Moment mégsem tudja mindig eltalálni, még súrolni is alig. A film a kecske-káposzta furcsa helyzete, hiszen tulajdonképpen ez maga az, amivel a Brat-lendületet meg lehet nyújtani, most is például azzal, hogy a berlini filmfesztiválon bemutatták. Miközben Charli XCX (született Charlotte Aitchison) meg azért a szatíra puha takarója alól elmondhatja az igazságot: hogy a Brat azért nem úgy készült, hogy blockbuster legyen, hogy annak az alkotásába nem szólt bele senki, és úgy általában tele van a hócipője azzal, hogy mindenki belepofázik mindenbe, közben öregszik, gyereke sincsen, barátai se nagyon, tulajdonképpen ő csak bulizna egyet néha, hagyják őt békén. Ezzel lehet menni, de ez a film nem dráma. Teszem hozzá, hogy szerencsére, mert akkor vészesen közel állnánk ahhoz a katasztrófához, amit a The Weekndnek sikerült összehoznia tavaly.
A The Moment vígjáték szeretne lenni, ráadásul maró szatíra is. Az áldokumentumos formátum segíthetne ebben, a szereplők folyamatosan a kamerába néznek, megkérdezik, hogy nem baj-e, ha felveszik azt, hogy pár csík kólát felporszívóznak, de csak a negyedik fal lebontására jó ez – esetleg arra, hogy az utóbbi huszonöt év miatt, ha valaki a rángatózó kamerákat és az abba bámuló mellékszereplőket nézi, akkor automatikusan arra gondol, hogy komédiát néz.
De a formátum nem segít akkor, amikor maga a téma ennyire lagymatag. A legerősebb csapást nem is feltétlenül a zeneipar kapja, hanem az unalmas koncerteket készítő, önelégült hólyag férfiak, akiket most itt Skarsgård testesít meg. Az ő szerepe az, hogy passzív-agresszívan, de hatékonyan varázsoljon Charli XCX hedonista, jól kitalált imidzséből valami olyasmit, ami elmenne egy falunapon is, mind stílusban, mind kinézetben. Skarsgård ráadásul túlfújja magát hólyagként, a feltételezhetően sokszor improvizált szövege hamar fárasztó, aztán már kifejezetten humortalan lesz. Ő biztos élvezte, hogy marhulhat, de ő élvezte a legjobban.
A többiek pedig nem kapnak ennyi játékteret. A The Momentben felbukkan egy rakat vicces ember, aki vagy saját magát alakítja (Rachel Sennott, Kylie Jenner, bár itt a vicces az vitatható), vagy pedig karaktert (Kate Berlant, Jamie Demetriou). Az utóbbiak vagy nem kaptak elég időt, hogy valami kézzelfogható karaktert kialakítsanak maguknak, vagy a feltehetőleg szoros időbeosztás miatt a kezdetektől fogva hamvában holt ötlet volt a szerepeltetésük. Jamie Demetriou legnagyobb poénja Charli asszisztenseként az, hogy megemlíti, a próbateremben él egy madár, de a többiek úgy értik, hogy egy nő él ott, aki patkányt eszik és esővizet iszik. Ha ha, humor a felső polcról.
A The Moment ráadásul mintha mentegetné is magát, hogy tulajdonképpen ez is egy ugyanolyan termék, mint amit a főszereplőre szeretnének rátukmálni. A főcím helyett egy csomó logót látunk agresszívan felvillanni, hogy aztán a filmben sokáig nézzük azoknak a márkáknak a hangfalait minden ok nélkül, vagy végignézzük, ahogy indokolatlanul kikérnek egy koktélt, pont annak a gyártónak az italából. Nehéz nem arra gondolni, hogy itt megint márkák simultak egymáshoz: a The Moment gyártója ráadásul a most már sokkal nagyobb nadrágot felhúzó A24. Lehet, hogy a történet akörül forog, hogy Charlira ráerőltetnek egy koncertfilmet, de ez is ugyanolyan termék, csak más kútfőből.
Elvileg az ötlet a saját fejéből pattant ki, a rendezést pedig rábízta arra az Aidan Zamirira, aki több klipjét is készítette. Charli a berlini bemutató utáni sajtótájékoztatón már arról beszélt, hogy a film nemcsak arról szól, hogy szerinte mi egy művészeti alkotás élettartama, hanem arról is, hogy ő személyesen hogyan érezte magát a zeneiparban egy idő után. Biztosan nagyon kellemetlen lehet néha posztolni, meg cégekkel kollaborálni, meg néha ellógni hajnalig bulizni, vagy Ibizára elmenni egy ingyen nyaralásra, de nehéz őt a körülmények áldozataként látni. Még akkor is, amikor láthatólag őszintén kezd kiborulós monológba arról, hogy milyen nehéz neki, és igazán meg lehetne őt érteni. Pedig neki kellene a legjobban tudnia, hogy a szimpátia egy éles kés.
A The Moment világpremierje a Sundance Filmfesztiválon volt, mi a Berlinalén láttuk. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.
