Pofátlanul bátor húzás, ha valaki ekkora áttörés után ennyire személyes lemezzel tér vissza
2026-ban nehéz úgy végignézni a popzenén, hogy ne olyan női előadókba botoljunk, akik éppen nagyon kiemelkedő dolgokat csinálnak a karrierjükben. Raye vagy Olivia Rodrigo csuklóból dobálják be a kiváló anyagokat, miközben nem csak asszisztálnak a produceri munkához. Ebben a mezőnyben nem könnyű kitűnni, Phoebe Bridgersnek viszont hat év után mégis sikerült: augusztusban megjelent, Lost Weekend című albuma olyan erővel robbant be, hogy azonnal magára irányította a szakma teljes figyelmét. Pedig amikor májusban mindenféle felvezetés nélkül fel- felbukkant kisebb helyszíneken, még legfeljebb csak sejteni lehetett, hogy esze ágában sincs nosztalgiázgatni. De kezdjük az elején.
Már bőven nem sima indie dalszerző
Phoebe Bridgers pályája elég messze van a klasszikus, csendben építkező indie-karriertől. A 2017-es Stranger in the Alps még egy ígéretes, viszonylag szűk közegben ismert énekes-dalszerző lemeze volt, a 2020-as Punisher viszont hamar kultikus kedvenc lett. Bridgers néhány év alatt olyan előadóvá vált, akit már nem lehetett egyszerűen az indie színtér egyik kiemelkedő dalszerzőjeként elkönyvelni. A Punisher megjelenését övező vizuális világ a csontvázmintás kezeslábassal legalább annyira összeforrt vele, mint a melankolikus, önironikus dalai.
Aztán érdekes módon nem is a saját lemezével építette tovább ezt a világot. Előbb Conor Obersttel készítette el a Better Oblivion Community Center lemezét. Aztán előlépett a Boygenius zenekarral, amit másik két dalszerzővel, Julien Bakerrel és Lucy Dacusszal alapított. Utóbbival három Grammyt nyert 2024-ben (és abban az évben mellesleg nyert egyet a SZA-val közös dalával is), jöttek az arénakoncertek és minden, ami ezzel az ismertséggel jár. Bridgers közben lassan egy olyan alkotói kör közepén találta magát, amelyben már rég nem csak indie zenészek voltak. A humorista-producer Bo Burnham, Bridgers jelenlegi párja például a Boygenius körül is feltűnt, a Lost Weekend dalain pedig már dalszerzőként dolgozott.
Közben az is árnyalta az indie énekesnő képét, hogy Bridgers sosem csak a dalaival volt jelen. Nyíltan beszélt például a zaklatással vádolt zenész, Ryan Adams ügyéről, és általában sem nagyon kerülte azokat a témákat, amelyekről a zeneipar kényelmesebb része inkább hallgatott. A saját magánéletét viszont sokáig jóval óvatosabban kezelte. Csak néhány félmondatból és találgatásokból lehetett képet alkotni a kapcsolatáról Paul Mescallal. Az új albuma ezen is változtat, Bridgers most sokkal közvetlenebbül engedi be a magánéletét a dalaiba, így a Mescalhoz kapcsolódó történetek is új fényt kapnak, még akkor is, ha az album szövegeiből nem lehet és nem is érdemes minden részletet egy az egyben megfejteni.
Az énekesnő körül mindig is volt egyfajta miszticizmus, és ez a távolságtartás az utóbbi időben még látványosabb lett. Idén hónapokon keresztül szinte semmit nem lehetett tudni arról, mire készül, májustól kezdve pedig váratlanul kisebb koncerteket adott, amelyeknek a helyszínét gyakran csak utolsó pillanatban lehetett megtudni. A rajongók nyomoztak a plakátok, szórólapok után, a koncerteken telefont sem lehetett használni. Aztán egyszer csak megérkeztek a rendes turnédátumok is, és ekkor vált igazán érdekessé, hogy hat évvel a Punisher után mivel is áll elő.
Az előadó tábora akkorára nőtt az elmúlt években, hogy a kérdés az új lemez előtt már nem az volt, hogy Phoebe Bridgers tud-e még tipikusan jó Phoebe Bridgers-dalokat írni. Inkább az volt a Lost Weekend tétje, hogy hajlandó-e egyáltalán úgy csinálni ezt az albumot, ahogy azt tőle mindenki várná. A válasz pedig az, hogy Bridgers inkább keresett pár új alkotótársat, és sokkal bátrabb zenei irányba ment.
Jelzésértékű, hogy ezúttal Aaron Dessner, a The National gitárosa és a Punisher egyik meghatározó alkotótársa ezúttal nincs ott a producerek között. Dessner az elmúlt években Taylor Swift-lemezektől a Mumford & Sonsig mindenféle előadóval dolgozott, de a legutóbbi munkáin már érezhető egyfajta sablonosság. A Lost Weekend produceri csapatában Phoebe Bridgers mellett a régi társak, Tony Berg és Ethan Gruska mellett ezúttal a korábban szintén Taylor Swift mellett ügyködő Jack Antonoff is felbukkan, a lemez dalszerzői között pedig az indie körökben körberajongott Alex G is komolyabb szerepet kapott. Ez az új produceri csapat karcosabb és változatosabb teret hagyott a daloknak, így a Lost Weekend megszólalása kevésbé kötődik már a Punisher zongorás-vonós világához.
Cameron Winter, az egyre népszerűbb, online vitatémát is generáló Geese frontembere is feltűnik az albumon, aki a Kill Me-ben és az I Can't Waitben is hallható, utóbbinál Son-John Johnson álnéven. Ez a vendégszereplés is azt jelzi, Bridgers valamennyire eltávolodott a korábbi zenei világától, Winter előadói attitűdje ugyanis jóval idegesebb és élőbb annál, mint amit a Punisher alapján Bridgerstől megszoktunk.
Az album első pár másodperce azonnal bedob a mélyvízbe, a nyitó Outside már az elején azonnal ránk tolja a lemez nagyon személyes hangvételét, a vokóder mögé rejtett énekhanggal, és a részben Bridgers apjának temetését megidéző szöveggel. Az Outside konkrétan koncertnyitó számnak született, ennél jobb intrót nemigen tudnék mondani a közelgő turnéra.
És ha már az autotune átvezeti a fülünket a nyitányon, az utána érkező Kill Me-n sincsen megállás, a kilencvenes évek slowcore/posztrock robbanásait és a korai Radioheadet idéző katarzis menő és váratlan. Az anyagon emellett meglepően sok a countrys elem. A Haunted vagy a Liberty Tree például rendesen kilóg Bridgers eddigi életművéből, de a szájharmonika kifejezetten jól működik bennük (a country-sztár Noah Kahan konkrétan külön örvendezett emiatt).
A Bobby füstös hangulata, a nyers garázsdobolás és az akusztikus gitár miatt számomra furcsa módon a 2006–2008 közötti Taylor Swift-érát idézi. Aztán ott a Stanley Kubrick Ragyogását a dalszövegben megidéző Governor's Waltz, a lemez egyik legszebb szakítós dala. A net persze azonnal felkapta a teóriát, hogy ez egy burkolt beszólás Gracie Abramsnek, Paul Mescal jelenlegi barátnőjének, de azért ezt érdemes némi fenntartással kezelni.
Persze a Lost Weekendnek is megvannak a gyengébb pillanatai. Bridgers szövegei annyira intimek és befelé fordulók, hogy nehéz ezt az anyagot klasszikus közösségi élményként elképzelni – még úgy is, hogy világszerte planetáriumok kupolái alá szerveztek exkluzív, sötétben hallgatós premieresteket. A lemez gyász köré épülő második etapja helyenként érezhetően leül: a Still Standing szép átvezető lehetne, de a közepe felé kicsit laposba és túltolt sötétségbe fullad. Ha ezen a részen át tudunk lendülni, a lemez hamar visszatalál a saját ritmusához. A klippel megtámogatott I Can't Wait-en Maya Hawke férje, Christian Lee Hutson vokálozik, az As Above-nál meg nincs mit túlmagyarázni, az előadó olyat énekel, hogy aki még mindig azzal vádolja, hogy csak autotune-nal tud létezni, vagy nincs énekhangja, az jobb, ha csendben marad.
Phoebe Bridgers annyira specifikus, hiperszemélyes sztorikat mesél el, hogy ezen az albumon keresve sem találunk automatikus TikTok-slágert. Nem lesz egyik dalból sem újabb Motion Sickness, amibe annak idején minden második videó alatt bele lehetett futni. De ez nem is baj, én például a Boygeniusra is egy utazás alatt pörögtem rá igazán, miután többször is újrahallgattam a dalokat, és a Lost Weekend esetében is kellett ez a plusz kör. Bármennyire ódzkodom attól a kifejezéstől, hogy újrahallgatós album, ehhez az anyaghoz tényleg kell pár kör, mire a dalok a helyükre kerülnek bennünk, cserébe viszont nem egy nyár alatt kipörgő trendi dolgot kapunk. A fizikai kiadásokon ráadásul egy rejtett, 17. dal is lapul a Black County, New Road korábbi énekesével, Isaac Woddal, ami tökéletesen zárja le ezt a hatéves várakozást.
