Nem minden hazugság, ami szembejön veled a neten

Rég volt annyira heves és izgalmas vita a zenerajongók között, mint amit a Wired magazin Geese-ről írt anyaga robbantott ki idén áprilisban. Az a cikk azt mesélte el, hogy bizonyos ügynökségek hogyan fokozzák különböző trükkökkel, például hamis profilokkal, aprópénzért vásárolt videós tartalmakkal egy-egy előadó elérését. Az egész cikk a Geese-zel is együttműködő Chaotic Good ügynökség hangzatos interjújára épült, amelyben a cég egyik vezetője kijelentette, hogy a social media felületek algoritmusait manipuláló módszerükkel bárkiből sztárt tudnak csinálni.

A Wired ezzel a cikkel (nyilván tudatosan) egy eleve megosztó témába szállt be, mert a Geese felemelkedését szinte csak rajongással vagy gyanakvással fogadták eddig. Az egyik oldal a rockzene újabb megmentőjeként, a műfajt megújító előadóként ünnepelte a zenekart, a másik oldal egy újabb agyonhájpolt lufit látott az egészben. Látva a felhördülést, a Wired anyagára szinte az összes nagyobb, popkultúrával foglalkozó lap külön cikkben reagált. A Vulture például arról írt, hogy minden Insta-, Facebook- vagy TikTok-videó manipulált ma már, és Justin Bieber kaliberű sztárok is simán felkérnek egy ilyen manipulációra szakosodott ügynökséget, hogy felturbózzák az amúgy is nagy elérésüket. Az Atlantic szerzője pedig amellett érvelt, hogy a zene is belépett a post truth korszakába, ahol már egyáltalán nem eldönthető, mennyire igaz és organikus, ami a feededet uralja.

Persze a digitális marketingben ez egyáltalán nem új módszer, ráadásul a zeneipar mindig is kereste ezeket a szürkezónákat egy-egy előadó népszerűsítésére. Ebből a szempontból a mostani ügyeskedések még kifinomultabbak is annál, mint amikor korábban a kiadók a rádiós szerkesztőknek csúsztatták a borítékot. A Geese esetében mégis azért volt igazán érdekes ez a vita, mert ennyire látványosan még egyszer sem kaptak muníciót a szkeptikusok ahhoz, hogy kétségbe vonják egy zenekar felemelkedését.

A Geese a tavalyi lemeze (Getting Killed) után az idei turnén láthatóan a csúcson van, és a zenekar a vita ellenére megállíthatatlannak tűnik. A zeneőrültek egyik legnépszerűbb fesztiválján, a barcelonai Primavera Soundon is a zenekar számított az egyik legnagyobb fogásnak, főleg úgy, hogy a szervezők a zenekar frontemberét, Cameron Wintert is behúzták egy szólókoncertre. Pár nappal a fesztivál előtt aztán kiderült, hogy a Geese a csütörtöki fesztiválos fellépése előtt egy nappal klubkoncertet is ad a városban, szóval Wintert 24 óra alatt háromszor lehetett élőben megnézni. Úgy voltam vele, ha valahol, akkor itt azért csak kideríthető, mekkora lufi a Geese- és Winter-őrület.

A három koncert után nem mondom, hogy közelebb kerültem ahhoz, hogy miért pont a Geese lett a rockzenekar sok más, bátran újító előadó közül, de azt jobban értem, miért vált ki heves reakciókat mindenkiből Winter szólóban és a zenekarával.

A fesztivál előtti klubkoncertre, a Para-lel 62 termébe nagyjából 1500 embert engedtek be, ilyen kis helyen már nem igazán lép fel a Geese, így aztán a zenekar tagjait érezhetően felspannolta, hogy újra a pár évvel ezelőtti időszakukat idéző környezetben bizonyíthatnak. A műsor persze a nagy áttörést meghozó Getting Killed lemezre épült, és az album elszabadultan kísérletező hangulatát sikerült még erősebben átcsempészniük a koncertre.

A teljes koncertnek olyan hangulata volt, mintha a dobos, Max Bassin folyamatos tempóváltásaira csatlakozott volna rá a zenekar; mintha nem kész, felvett dalokat, hanem kibontott ötleteket adtak volna elő. Az is elég hatásos volt, ahogy a Geese játszott a közönséggel: amikor csendes részhez értek, akkor a közönséget is elhallgattatták, Winter éneke is szinte suttogássá változott, amikor meg jöttek a robbanásszerű csúcspontok, akkor a zenekar is teljesen szabadjára engedte a benne szunnyadó őskáoszt. Ezt a zenét és ezt a nehezen megzabolázható energiát mindenki értette és élte körülöttem, középkorú zenefanok ölelkeztek egymással arra a sorra, hogy „Baby, let me dance away”, a közönség a szövegek mellett a gitár által játszott dallamot is hangosan énekelte, és a terem közepén szinte szünet nélkül ment a mosh pit.

Talán a Turnstile-nak sikerült még a kortárs zenekarok közül ennyire eltalálnia valamit a stílusok között szabadon cikázó zenéjével, de a Geese másik titka az egész zenekar esetlensége. Winter például nem tipikus frontember, az energiája messziről is átjön, de közben végig érezhető rajta, hogy messze áll tőle a hagyományos kommunikáció. Talán egyszer szólalt meg hosszabban a koncert alatt, akkor is kínos módon azt imitálta, ahogy Pablo Escobarral beszél telefonon, merthogy a pólóján a drogbáró arcképe volt. A többiek meg tipikusan olyan arcoknak tűntek, akik élvezik, hogy megtalálták a zenekar saját, egyedi hangját, és leszarják, hogy körülöttük mekkorára nőtt az őrület.

Winter egyedi karaktere és előadói varázsa aztán másnap a szólókoncertjén jött ki igazán. Eleve a Heavy Metal című szólólemeze igazi reveláció volt, amikor az addig csak frontemberként ismert előadó kijött egy szinte eszköztelen, minimálisan hangszerelt, egyszerre kitárulkozó és titokzatos albummal. Winter szólókoncertjeit azóta szinte nagyobb őrület övezi, mint a zenekaráét, és már értem, hogy Paul Thomas Anderson és Benny Safdie miért forgatott a New York-i fellépésén.

Winter szólókoncertje ugyanis olyan volt, mintha egy durcás, az egész helyzettől szorongó kamaszfiút kényszerből leültettek volna a zongora elé („Fuck these people, I'm not here”, ugye). Winter a zongorán játszva mégis olyan sajátos, szövegeiben a nagyon személyes és az olykor apokaliptikus sorokat vegyítő előadói világot hozott létre, amire képtelenség volt nem odafigyelni.

Eleve viccet csinált abból, ahogy a zongorával fellépő emberekhez komoly előadót társít általában a közönség. Melegítőfelsőben, egy darab papírra felírt setlisttel és egy palack vízzel sétált ki a zongorájához, koncert előtt és számok közben többször is idegesen mozgatta a székét, volt, hogy konkrétan aláfeküdt és onnan vizsgálta azt, a második szám után meg hangosan kiropogtatta a csontjait, mint aki még csak most ébredezik.

Jellemző volt az is, hogy egyetlen egyszer nézett ki a közönségre, amikor a cipőjét kötötte az utolsó szám előtt. Ami viszont a dalok közben történt, az tényleg méltó folytatása, vagy ha tetszik továbbgondolása mondjuk Leonard Cohen, Tom Waits vagy Rufus Wainwright világának. Bensőséges, nagyon mélyről érkező dalok ezek, de Winter tipikusan az az előadó, aki szereti gyorsan zárójelbe tenni a katartikus pillanatokat. Ilyen szempontból teljesen érthető a körülötte lévő rajongás, mert az sokak számára átérezhető, hogy úgy beszél a magányáról, a mélypontjairól, a szenvedéseiről, hogy azokat néha egy teljesen nonszensz sorral üti le, és gyorsan ki is neveti magát. Mint aki a katarzis pillanatától azonnal meg is ijed, és inkább odébb áll.

Winter át sem öltözött, úgy jelent meg aztán alig másfél órával később a zenekarával immár a fesztivál egyik nagyobb színpadán. A szettjük itt eleve rövidebb volt, és nem is tudták végigjátszani a teljes műsort a heves esőzés és szél miatt, aminek következtében a későbbi nagyszínpados koncerteket (Mac DeMarco, Massive Attack, Doja Cat) le is mondták a szervezők.

De nem véletlenül keringenek azóta is a neten a felvételek a szakadó esőtől még jobban felpaprikázott zenekarról, ahogy élvezik, hogy a zenéjükhöz még jobban passzolnak a körülmények. Ezeket a videókat lehet hamis profilokon keresztül kapta fel az algoritmus, és az egész mögött egy ravasz ügynökség mesterkedett, de a látottak alapján a Geese és Winter már egyáltalán nem szorul rá ilyen segítségre.