A punkzene újkori hősei még a brit zászlót is kikérik maguknak

Nagyon furcsa látni, hogy ahhoz képest, hogy a punkzene (annak is azért a dallamosabb, kaliforniai válfaja) micsoda kereskedelmi magasságokban volt a '90-es években és az ezredforduló környékén, két évtizede alig tudja átütni a mainstream plafonját. Nagyon kevés zenekarnak sikerült ez, és mindent elmond a mostani időkről, hogy az elmúlt 10 év legnagyobb figyelmet kapó punkzenei történése az volt, hogy egy Eminem elleni beefben súlyosan leégő C-listás repper (Machine Gun Kelly, vagyis MGK) hirtelen kitalálta, hogy ő akkor poppunkot fog játszani. Persze vannak látványos kivételek, mint az amerikai Turnstile vagy a szerda este a Budapest Parkban játszó brit Idles. Utóbbi azért érdekes, mert

hosszú évek óta egy rockzenekarnak sem sikerült annyira bevinnie a köztudatba a tradicionálisan baloldali vagy akár radbalosnak is tekinthető témákat úgy, hogy közben zeneileg is kifejezetten izgalmas tudott maradni.

Ugyan az Idles lassan 20 éve létezik, igazán a 2017-es debütáló nagylemezük környékén kapták fel a fejüket rájuk az emberek. Ekkorra már nyakig benne voltunk a poptimizmusban, a trapben és a latino, illetve koreai könnyűzene térhódításában, gyakorlatilag bármi menőbbnek számított ekkoriban, mint gitárokkal meg dobokkal csesződni. A szomorúfiús (Neighbourhood, The 1975, Bastille) vagy tévéreklámokra kondicionált (Imagine Dragons, Coldplay, Muse) indie rock végleg tömegtermék lett, amikor megjelent az Idles a hangsúlyosan munkásosztálybeli, baloldali dalszövegeivel és a punk mindenféle leágázását (hardcore, kocsmarock, posztpunk, oi) magába foglaló, pofonegyszerű, mégis zseniális zenéivel.

Ekkor volt Nagy-Britanniában a bevándorlásellenesség a csúcson, jött a brexit, az Egyesült Államokban pedig egy félőrült valóságshow-szereplő minden politikai szokásjogot sutba dobva újradefiniálta a (szélső)jobboldalt, majd ezzel megnyerte a választásokat. Ebbe a politikai környezetbe robbant bele az Idles, és nagyon rövid idő alatt váltak a következő nagy brit rockzenekarrá egy olyan korban, amikor a rockzene sokadlagos műfajjá vált a mainstreamben.

Pedig az Idlest sokan támadták minden irányból. Jobboldalról nyilván azért, mert a zenekar vállaltan szocialista, nagyon hangsúlyosan baloldali, kiállnak a faji és nemi kisebbségek mellett, rühellik a kapitalizmust, és úgy rohadtul dühösek, hogy közben folyamatosan a szeretetről és az elfogadásról beszélnek. Mi sem illusztálhatná jobban ezt, mint a Joy as an Act of Resistance című második albumuk címe. Baloldalról pedig azért kapták az ívet (például a Sleaford Modstól), mert nem elég baloldaliak, hogy csak reklámfogásként beszélnek társadalmi ügyekről, és hogy nem is állnak ki eléggé Palesztina mellett.

Joe Talbot frontember és zenekara éveken át arról szólt, hogy minden közéleti és geopolitikai témában megszólaltak, nem féltek simán lefasisztázni Nigel Farage-t, és mindig odaálltak minden olyan téma mellé, ami szembement az új világ alt-right központú, újracsomagolt gyűlöletmarketingjével.

Az Idles tényleg az a zenekar, aminek ha Gajdics Ottó tudna a létezéséről, valószínűleg tajtékozva ordibálna miatta valami dohos stúdióban.

Az Idles a kiállásokon ráadásul sokat csavart a jól megszokott punk kliséken, és eszement jó számokkal jött elő.

Mi sem lenne erre jobb példa, mint a 2019-es Idles-koncert a Szigeten, ahol az akkor már 9 éve regnáló, a migránsválságba a lehető legminimálisabb emberséggel beletrappoló Orbán-kormány kellős közepén azt üvölthette egy csomó magyar (meg jó pár külföldi), hogy „az én testvérem egy bevándorló, egy gyönyörű bevándorló”. Még ma is kiráz a hideg attól, hogy amikor országszerte kék Balásy-kormányplakátokon hatalmas stoptáblákat aggattak arab meg fekete emberekre, akkor volt nagyjából ötven perc, amikor szabadon üvölthettek azok, akiknél az emberi érték a személyiségnél, nem pedig a bőrszínnél kezdődik.

Mi is írtunk arról, hogy a brexit utáni brit gitárzene milyen érdekes irányokba indult el, vagy hogy a hardcore micsoda sokadvirágzását éli manapság, az Idles viszont túlnőtt ezen a jelenségen. Amikor a legtöbb rockzenekar csak levegő után kapkodva figyelte, hogyan tarolják le a közvéleményt az újgenerációs repperek és popsztárok, az Idles nagyon korán elképesztően erős képi világgal, üzenetekkel és viszonylag rendszeres megjelenésekkel tartotta a lépést. Három év alatt (2017–2020) kihoztak három szinte hibátlan nagylemezt, ott voltak minden válogatáson, közreműködtek másokkal, és úgy lettek részei az egyetemes zeneiparnak, hogy közben nem szerződtek le nagykiadóval, és végig nagyon érzékenyek voltak a függetlenségükre.

A pandémia aztán nagy változásokat hozott. A harmadik lemezüket (Ultra Mono) nem tudták rendesen turnéztatni, ezt pedig alig egy évvel követte a lassabb, morózusabb Crawler, ami erőteljes eltávolodás volt a feszes, közönséggel együtt éneklős punktól. Ahogy sok sikeres zenekar az első pár lemez után, az Idles is szintet akart lépni, megjelent mögöttük a hardcore-ba (Trash Talk) is belekóstoló hiphop szuperproducer, Kenny Beats, és az együttes kilépett a baloldali szlogeneket puffogtató punkzenekar skatulyából. Olyannyira, hogy a 2024-es Tangk album már egyre inkább az artrock (a Radiohead-producer Nigel Godrich is ekkor jelent meg körülöttük) meg az LCD Soundsystem hagyatékát képviselte, amire csak rátett egy lapáttal, hogy ők írták a legutóbbi, nem túl jól fogadott Darren Aronofsky-film zenéjét is.

Éppen azért, mert az Ultra Mono óta nagyon más irányokat vett a zenekar, kíváncsi voltam, hogy a Budapest Parkban mit hoz ki magából az Idles. Bármennyire is meg lehet találni a szépséget az új lemezeken, azért az Idles-himnuszok túlnyomó többsége 2020 előtti, és azért ők nem tűnnek egy nosztalgiazenekarnak. Ehhez képest a pesti koncert tökéletes kombinációja volt a réginek és újnak: elnyomták a Mothert, a 1049 Gotho-t vagy a Never Fight a Man With a Perm-öt is, miközben jutott azért az újabbakból is (Dancer, POP POP POP, The Beachland Ballroom) a setlistbe, de azért módjával.

Miközben a 2019-es szigetes koncert életem legjobb élményei közé tartozik, a Parkban sajnos kicsit más hangulatban volt a zenekar. Alapból nagyon enerváltan, halkan kezdtek, Joe Talbot frontember meg sem próbálta kiénekelni vagy ordítani a Mother vagy Never Fight a Man With a Perm erősebb részeit, tökre úgy tűnt, hogy fáradt a zenekar, és nem igazán van bennük annyi energia, mint amennyi ehhez a zenéhez kell.

Aztán besötétedett, és mintha ezzel a hangerő is megemelkedett volna, és a zenekar is végre kényelembe helyezte magát. Valahol az I'm Scum című slágernél lehetett érezni, hogy végre készülődik valami, bár addigra már túl voltunk kétszer is azon, hogy Talbot a háttérben lobogó brit zászlóra prüszkölt olyannyira, hogy egy ponton ingyen mörcsöt is felajánlott annak, aki leszedi a zászlórúdról. Majd a már említett dalt egy zavaros monológ végén úgy konferálta fel, hogy ő is nagyon szereti a McDonald'sot, és emlékszik is rá pontosan, mikor evett utoljára, de egy igazi scum nem eszik mekit, mert a cég csecsemőgyilkos.

Itt már a kollégákkal rá kellett keresnünk, hogy pontosan miért csecsemőgyilkos a Meki, mire kiderült, hogy a nyíltan palesztinpárti (és ennek a koncerten többször is hangot adó) Talbot arra gondolt, amikor a McDonald's korábban ingyen ebédet ajándékozott a Palesztinával háborúzó izraeli hadseregnek. Nyilván lehet ezzel menni valamennyire, meg biztos a Budapest Parkban látható McDonald's ihlette őt erre a monológra, de azért volt pár olyan pont, amikor egyet tudtam azokkal érteni, akik szerint az Idles néha túltolja a kőegyszerű politizálást. Én aztán tényleg rohadtul gyűlölöm a fasisztákat, de még életemben nem voltam olyan koncerten, ahol ennyiszer és ennyi dalban ki kellett arra térni, hogy mindenki egy nyüves fasiszta, aki egy kicsit is jobbra van tőlem. Úgy pedig különösen show-elem-szagú volt az egész, hogy amikor olyan 30-40 perc után Talbot végre interakcióba lépett a közönséggel, akkor olyan semmilyen, generikus dumát nyomott, mintha koncert előtt átnézette volna a szöveget a HR-osztállyal.

Imádom az Idlest, éppen ezért nem tudok teljesen objektív lenni. Mégis ki merem jelenteni, hogy ez itt most egy közepesnél jobb koncert volt, de közel sem eget rengető. Még mindig övék a kontinens legjobb ritmusszekciója, és még mindig lenyűgöz, hogy mennyi mindent ki lehet hozni abból, hogy a dobosnak elég a lábdob, az álló tam és a pergő, meg egy-két cintányér. Bármennyire is ihlettelennek tűnt Talbot, csak ránéztem Jon Beavis dobosra, majd fülig érő vigyorral konstatáltam, mennyire elképesztő munka és tehetség kell ahhoz, hogy ennyire minimalista dobolással ekkora energiákat tudjon valaki felszabadítani. A közönségbe ugráló gitárosok persze még dobtak a hangulaton, de nekem az Idles továbbra is ott kezdődik, hogy a dob meg a basszus annyira egyben van, hogy igazából tök mindegy, mi más történik.

Normál esetben ez a koncert egy fele ekkora helyre illett volna, és nem mondom, hogy jót tett a hangulatnak a jóhiszeműen félháznak nevezhető embertömeg, mégis kár lenne tagadni, hogy amikor felszólalt az I'm Scum, a Danny Nedelko vagy a Rottweiler, azért jó volt az embernek összeveretni a pogó közepén az öreg csontjait. Lehetett Talbot bármennyire visszafogott és néhol talán pozőrködő is, a politikai üzenetek és a körítés ellenére a lényeg mégis az, hogy az Idles egyszerűen kurva jó dalokat tud írni. Például amikor végre élőben is megbizonyosodtam arról, hogy a War című dalban hallható bombázó repülő hang az tényleg nem effekt vagy minta, hanem rendesen torzított gitárral adják elő. Vagy amikor a Dancer pofonegyszerű dob témáját Beavis olyan beleéléssel nyomta, hogy James Murphy is csettintett volna rá. Vagy amikor ismeretlen emberekkel összeölelkezve ordíthattam angolul, hogy az én vértestvérem Malala Yousafzai pakisztáni aktivista, egy lengyel hentes vagy Mo Farah brit olimpikon. Nevetségesnek hangzik, de az elmúlt 10-15 év szélsőjobboldali őrülete közepén akár még bátornak is nevezném emiatt az Idlest.

Annak ellenére, hogy a koncert nagyon nehezen indult be, és Talbot sokszor enerváltnak tűnt, az Idles budapesti koncertje nagyon is kellett: megmutatta, hogy igenis van kraft és üzenet a rockzenében még úgy is, ha könnyű átesni a közéleti ló túloldalára. Csakhogy nekünk Magyarországon ez nem új jelenség, hosszú évek óta nyúl bele a politikába egyre több zenekar. Az Idles azért egyedi, mert egészen mélyre lenyúl, és közben nem felejt el király számokat írni, nemcsak valami közéleti hookot keres, amire pöröghetnek TikTokon az ellenzéki gen z fiatalok. És tőlem innentől kezdve írhatnak filmzenét egy Safdie-filmhez meg kamaradrámához vonósokkal, azt a lelkesítő punk attitűdöt akkor sem fogják tudni végleg levetkőzni, ha életük végéig már csak középtempós számokat írnak.