Mad Maxbe oltott, felejthető űrkaland lett a Supergirl
Akár különc szuperhősfilm is lehetett volna a Supergirl, de a moziból kilépve az fogalmazódott meg bennem, hogy ilyet már ezerszer láttam, csak kicsit más tálalásban. Bár manapság a csapból is szuperhősök folynak, nem mondanám, hogy telítődtem velük, mert az új Supermant még a hülyeségeivel együtt is bírtam. A Supergirl viszont nem tartogatott sok meglepetést, stílusában sem volt egyedi, és komplexebb tanulság híján tucatfilm maradt. Szerencsére Milly Alcock főhőse elvitte a hátán az egész sztorit.
James Gunn a tavalyi Supermanben már felvezette az újraindított DC-univerzum következő filmjének címszereplőjét, Supergirlt. Kal-El unokahúga, Kara Zor-El csak egy jelenetre bukkant fel, de már akkor olyan figurának tűnt, aki inkább piálásba menekül a problémái elől. Ezt a vonalat vitték tovább önálló filmjében is, ami onnan indul, hogy Supergirl (Milly Alcock) bolygóról-bolygóra járva bulizza végig a 23. születésnapját.
Kara egy vörös napfényes helyen vedel – ahol nincsenek képességei, de legalább érzi az alkohol hatását –, amikor megjelenik Ruthye (Eve Ridley), aki bérgyilkost keres, hogy bosszút állhasson családja gyilkosán, Kremen (Matthias Schoenaerts). Supergirl eleinte vonakodik segíteni a lánynak, ám miután halálos méreggel sebesítik meg a kutyáját, Kryptót, kénytelen szövetkezni Ruthye-val, hogy felkutassák Kremet, akinél az ellenanyag van.
A film elvileg Tom King Supergirl: Woman of Tomorrow című képregényét adaptálta, de csak lazán követi az alapanyagot, és a produceri teendőket ellátó James Gunn is elismerte a Rolling Stone magazinnak, hogy inkább egy olyan űrkalandként tekint rá, mint amilyen A galaxis őrzői. Az Én, Tonya vagy a Szörnyella miatt ismert Craig Gillespie rendező pedig azt nyilatkozta, hogy Gunn nem várta el tőle, hogy filmjét a DC-univerzumra vagy az új Superman eseményeire szabja.
Az ausztrál rendező valóban ilyen mentalitással készíthette el a filmet, mivel a Supergirl megnézéséhez semmit sem kell tudni arról, hogy épp mi történik a DC-univerzumban, ami azért felüdülés. A legújabb DC-film emiatt emlékeztet A mandalóri és Grogura, ahol a főszereplők csak végigvitték az egyik mellékküldetésüket.
Gillespie a képregény tündérmeseszerű látványát sokkal mocskosabb, kietlenebb környezetre cserélte, ami eléggé hajaz a Mad Max világára. Az ausztrál rendező bevallottan merített George Miller disztópiájából, elmondása szerint olyan univerzumot akart teremteni, ahol van szegénység és bűnözés. A Mad Max-hatást sikerült is kimaxolnia, kezdve a brigantik groteszk külsejétől egészen az utódnemzésre elrabolt nőkön át az öntörvényű főhősig. De amíg Miller sivatagi ámokfutásában a tetteknek voltak következményei, addig a Supergirlben valahogy minden megoldódik anélkül, hogy bárkiért aggódni kellene.
A film története ugyan papírvékony és elég kiszámítható, a Supergirl mégis szórakoztató. Főleg azért, mert Milly Alcock, aki a Sárkányok házából és a Szirénekből ismert, telitalálat a főszerepre. Kara szöges ellentéte Supermannek: vagány, makacs, önpusztító és a saját feje után megy. Jól példázza, mennyire hidegen hagyják mások elvárásai, hogy simán káromkodik, és asztal alá issza magát egy random űrkocsmában. Kicsapongó életmódjával azonban csak kerüli a szembenézést tragikus múltjával, amit a filmben szépen adagolva mesélnek el a készítők.
Supergirl háttérsztorija, amiből kiderült, miért ilyen fontos neki Krypto, jobban lekötött, mint a történet gerincét adó bosszúhadjárat. Ennek oka, hogy miközben Alcock és Eve Ridley között működött a kvázi testvéri dinamika, a Ruthye-t játszó Ridley kifejezetten idegesítő a filmben. Utóbbi azért fájó, mert elveszi a játékidőt a meglepően képregényhű Lobót alakító Jason Momoától. És azt is meg kell hagyni, hogy a kinézetre a Gyűrűk Urából előrángatott Krem kábé annyira emlékezetes, mint bármelyik MCU-gonosz.
A felejthető főellenségnél sokkal lényegesebb szerepet kap a filmben a zene, ezért – és a szereplők közötti vicceskedő dialógusok miatt – idézi a Supergirl James Gunn korábbi munkáit. Viszont A galaxis őrzői Űrlordjával szemben Alcock karaktere nem az érzelmeit fejezi ki azzal, hogy állandóan zenét hallgat a walkmanjén, hanem így nyomja el a szuperérzékeny hallását, és nyugtatja meg magát. Milly Alcock figurája képességei dacára végtelenül emberi marad, amikor féktelen bulizással palástolja hontalanságát, vagy a múlt elengedésén gyötrődik. Ezekből szívesebben néztem volna többet, ahelyett, hogy egy újabb, közepes CGI-jal feltuningolt akciójelenetet toljanak az arcomba.
A Supergirl az egyszerű és kiszámítható története ellenére sem rossz, csak teljesen átlagos. A minimumot hozták a készítők, hiszen pazar a zeneválasztás, hangulatosak a helyszínek, röpködnek a poénosnak szánt egysorosok, valamint általános igazságok is elhangzanak a megbékélésről és a traumák feldolgozásáról. Ha másért nem is, Milly Alcock vagány alakításáért érdemes esélyt adni a Supergirlnek.
A Supergirl június 25-től látható a hazai mozikban.
