2024. május 20. – 20:59
Ha jól emlékszem, összesen kétszer van csend a Furiosa két és fél órája alatt. Nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem, mert a Mad Max: A harag útja eszményi folytatása, valójában előzménye ugyanúgy össze tud turmixolni okot és okozatot, látottat és képzeltet, alkotói és nézői fantáziát. Tényleg láttam egy Húgysrác nevű karaktert, aki egy nagy tartály pisával megy háborúba? Tényleg van benne egy öltönyös úr, akinek az ágyékán egy gázálarc van, és folyton a mellbimbóját piszkálja? Tényleg egy próbababa annak a motornak az eleje? Tényleg megunhatatlan az, ahogy a kamera csak megy és megy egy rémisztő jármű felé, hogy utolsó pillanatban ráközelítsen a vicsorgó sofőrre? Igen, igen, igen és igen.
A Furiosa (teljes címén Furiosa: Történet a Mad Maxből) legnagyobb hátulütője a létezése egyetlen oka is: hogy már elkészült A harag útja, az utóbbi tíz év legjobb akciófilmje, és ha erre a filmre bemegy, sosem fogja úgy érezni magát, mint amikor arról a filmről kijött. A 2015-ös Mad Max: A harag útja egy megállíthatatlan őrület volt, Steven Soderbergh rendező egyszer azt mondta róla, hogy nem érti, hogy nem forog még mindig az a film, és hogy nem haltak meg többen a forgatásán. A választ ezekre én sem tudom, ahogy azt sem, hogyan születhetett meg egyáltalán az a film, főleg ismerve a hányatott sorsú, sivatagról sivatagra, főszereplőről főszereplőre vándorló előkészületet, amiről egyébként egy remek könyv is készült.
A Marvel-korszak kellős közepén A harag útja olyan dolgokkal volt tele – fantázia, kitartás, invenció –, amik kezdtek kikopni a nagy költségvetésű, fantasztikus akciófilmekből. Azóta senki lemásolni sem merte. Kivéve persze az alkotóját, George Millert.
Miller a két gigászi posztapokaliptikus filmje között egy dzsinn–ember-románccal írt le egy újabb vargabetűt a karrierjében (azért újabb, mert neki köszönhetjük például a Táncoló talpakat és Az eastwicki boszorkányokat is), a Furiosával viszont valami olyasmit tett, amit eddig ritkán szokott. Megismételte saját magát. Eddig még két egymás után következő Mad Max-film soha nem volt ugyanolyan, a még egészen földhözragadt első részt egy gigászi autós üldözéssel operáló második rész, egy Tina Turnert és egy csomó bozontos gyereket felhasználó harmadik rész, majd évtizedekkel utána egy ékszíjat ledobó negyedik folytatás követte.
Az ékszíj még mindig valahol a porban hever, a Mad Max motorja pedig dübörög tovább, mert önplágiumnak is tűnhet, de kevesebb izgalmas dolog létezik, mint hogy A harag útja még egyszer visszatér abba a világba, és pár évnyi különbséggel elmond egy történetet ugyanott, majdnem ugyanúgy. Jobb, ha George Miller másolja saját magát, mint hogy bárki más tegye ugyanezt. Úgyhogy amit a Furiosa elveszít a meglepetés erejével, azt bőven visszahozza azzal, hogy egy fergeteges tempójú, zabolátlan akciófilm, agyament karakterekkel, nyaktörő lendülettel és végre azzal a csodálatos tulajdonsággal, hogy viszonylag keveset pofáznak benne. A látványfilmek halála a folyamatos beszéd – minek elmondani valamit, ha meg is lehet mutatni? George Miller pedig megmutat mindent.
Egy előzmény lehetne béna is: Furiosát sosem félthetnénk, hiszen legalább a történet következő fejezetéig túl fog élni. Magyarázatot kell kapnunk a külsőségekre, hogyan veszíti el a karját, hogyan borotválja le a fejét, hogyan kapja meg a fegyvereit, hogyan lesz az, aki elordítja magát a sivatagban. Miller filmje ezekre mind választ ad, de érzi, hogy nem a külsőség a lényeg, hanem az a belső út, amit meg kell tennie, hogy később A harag útja kvázi főhőse legyen.
A Furiosa pedig ebben nagyon jól működik. Amikor a film kezdődik, a már akkor Furiosa nevű lányt motoros haramiák rabolják el abból a földi paradicsomból, ami a világégés utáni Ausztráliában teljes titokban létezik. A még gyerek lányt a haramiák elviszik a vezetőjükhöz, Dementushoz (a műorros Chris Hemsworth), aki lányának/rabszolgájának fogadja. Amíg Dementus meg nem érkezik a nézőnek már ismerős Halhatlan Joe (Lachy Hulme) városába, és el nem kezdi húzogatni a különböző génproblémás melákok bajszát, és el nem kezdi politikai bajkeverőnek és terroristának pozicionálni magát. Dementus nemsokára már a fél Pusztaságot uralná, egyezkedik, tárgyal, hiteget, Furiosa pedig a városban meglátja a lehetőséget a menekülésre és a bosszúra.
Az előző bekezdésnél háromszavanként megálltam amiatt, mert fontos részleteket hagyok ki. Dementusnak van például egy történetmondó tudósa, aki parancsra („Egy szóburgert kérek!”) bárminek a definícióját elsorolja. Szintén van egy kis játékmacija mindig magára kötve, szentimentális okokból. Van egy samesza, akit Smegnek hívnak, és szerintem nem a luxuskonyhamárka, hanem a szmegma miatt. Halhatlan Joe egyik fiának a neve Rictus, a másik meg Scrotus. Egy jelenetben Dementus úgy tart fogolyként valakit, hogy egy óriási, rugós vasrudat szorít a koponyájához. Ha elengedi, akkor a vasdarab nemcsak átfúrja az illető fejét, hanem a főgonosz mellbimbóiból is kitépi a stratégiailag elhelyezett horgokat. Jó látni, hogy a Mad Max második részével megkezdett hard BDSM-vonal egy cseppet sem finomodott.
De folyton elkalandozom, mert a Furiosa elődjéhez hasonlóan olyan, mintha túlvezérelnénk az érzékeinket. Minden akciójelenet frenetikus, gyakran szusszanásnyi idő sincs kettő között, hogy legalább meg tudjon pihenni az agyunk. A dialógus minimális, Miller mindent vizuálisan közöl, ami különösen észbontó teljesítmény egy bonyolult akciójelenet közben.
Vegyük például a film felénél azt a frenetikus részt, ami a sorozat egyik visszatérő jelenetét, egy megpakolt kamion ostromát mutatja be – itt nem elég, hogy földön és levegőből egyaránt jönnek a gonoszok, de még meg kell ismernünk a kamion működését, meg kell alapozni a sofőr Pretórius Jack (Tom Burke) egészen Max-szerű karakterét, kialakítani a viszonyát Furiosával, mindezt egy olyan akciójelenet közben, ami nem áll meg annyira sem, hogy felmérjük a terepet. Parádé az egész.
A Furiosa közben úgy néz ki, ahogy – egy kivétellel – jelenleg semmi más. Folyton váltogat a maximalizmus és a minimalizmus között, a túlburjánzó, agyondíszített, zsúfolt képeket néha felváltva olyannal, ahol alig van mit nézni a képen. Miller tudja, hogyan kell váltogatnia a ritmust, hogyan lehet egy gigantikus, pokoli tabló után lélegzetelállítóvá tenni egy olyan képet, ahol csak két autó üldözi egymást a semmiben, és az egyik lassan beéri a másikat. A Furiosa ugyanúgy használja az előző rész izgága, akadozó, némafilmekre emlékeztető, néha felgyorsított mozgását, és érzésre talán több benne a CGI, de ez nem okoz nagyobb problémát egy olyan világban, ami mentalitásban és szabályokban ennyire elrugaszkodott a miénktől. Én nem hibáztatom Millert azért, hogy nem akart megint Namíbiába cuccolni egy-egy jelenet kedvéért, hanem inkább megoldotta stúdióban, esetleg zöld háttér előtt. Szerintem neki meg lehet adni a kimenőt ilyenkor.
Dementusnál viszont nem feltétlenül. A Chris Hemsworth alakította karakter íve érdekes – szektavezérből kétes képességű politikai próféta lesz –, de a részleteiben annyira nem. Miller mintha a főgonoszt azért ruházná fel ennyi szadomazochizmussal, mert nem lenne más módszere arra, hogy valahogy karaktert faragjon belőle, az ausztrál színész pedig műorral, műfogsorral és műhajjal a nagy vásznon inkább tűnik egy szkeccsműsor karakterének, mint egy félelmet keltő eszementnek. Igazi karaktert csak a film utolsó húsz percében kap, amikor úgy beszél Furiosával, mintha a film alkotói kezdenének párbeszédbe egymással. Tényleg bosszút akarsz állni? Ennyiből áll a küldetésed? Meg tudod úgy csinálni, hogy az epikus legyen?
Meg tudja. A Furiosa egyértelműen több egy túlhajtott bosszúnál, ismét egy kínkeserves ordítás a sivatagba a világról, ami egyenes úton halad a posztapokalipszis felé, ahol hadurak, olajbárók, fegyvergyárosok döntik el azt, hogyan és kiket áldoznak fel a saját profitjuk krómoltárán. Anya Taylor-Joy főszereplése valójában a mézesmadzag – csak a negyvenedik percben bukkan fel, arcát gyakran kendők, szemüvegek takarják ki, homlokán a legendás olajmáz. Nem az a lényeg, hogy ő kicsoda, hanem hogy miért áll ki: talán egy kitartó ember is elég, hogy egy kicsit jobb legyen minden. Az ilyesmi pedig nem megy csendben.
A Furiosa május 23-tól látható a magyar mozikban.
