2022. szeptember 12. – 23:13
A Háromezer év vágyakozás beleillik az olyan filmek sorába, mint a Zuhanás vagy a Felhőatlasz; nevetséges, lenyűgöző, iróniától és cinizmustól mentes, halálos komolysággal előadott megfejtések az életről, a létezésről, a szerelemről, emlékezetes és egyedi látványvilággal. De míg azok a filmek valamennyire beleillettek a készítőik világképébe és látásmódjába – az előbbit a Sejtet és rengeteg klasszikus klipet rendező Tarsem, az utóbbit a Wachowski testvérek és Tom Tykwer készítették –, addig a Háromezer év vágyakozás egy újabb anomália George Miller rendező életművében. Amiben van négy Mad Max-film, két Táncoló talpak, egy Babe, és egy Az eastwicki boszorkányok is.
Miller a Mad Max: A harag útja után látszólag szabad kezet kapott, és elkészíthetett bármit, és mielőtt rátért volna Furiosa karakterének előzményfilmjére, feldolgozta egy szintén régebbi tervét, A. S. Hyatt The Djinn in the Nightingale’s Eye (kb. A dzsinn a fülemüle szemében) című novelláját. A szöveget itt lehet eredeti nyelven megtalálni, a Booker-díjas író 1994-ben megjelent kisregénye egy brit történetkutató és egy több ezer éves dzsinn beszélgetéséről és kapcsolatáról szól, javarészt egy hotelszobában, hatalmas intertextuális vargabetűkkel, narratológiai elemzésekkel, hosszú Dekameron-elemzéssel. Nem éppen egy autós üldözés az apokalipszis után.
A legendásan hajthatatlan Miller viszont összetrombitálta az előző Mad Max stábjának fontos tagjait, köztük az operatőr John Seale-t és a dramaturg Nico Lathourist, Augusta Gore társíró (nem mellesleg Miller lánya) segítségével pedig áramvonalasította a Byatt-kisregényt, miközben az alapvető szerkezetét megtartotta. Alithea (Tilda Swinton) egy narratológus, aki egy isztambuli bazárban egy szép üvegcsét talál.
Amikor megpucolja a szállodai szobában, előbújik belőle a dzsinn (Idris Elba), a három kívánságával és annak feltételeivel. Alithea viszont történetkutatóként pontosan tudja, hogyan szoktak az ilyen sztorik végződni, ezért szkeptikus azzal a három lehetőséggel. Azzal viszont nem, hogy egy évezredes dzsinnt kikérdezzen a saját életéről. A dzsinn pedig kap a lehetőségen, és elmondja a bebörtönzéseinek történetét, Sába királynőtől az Oszmán Birodalmon át az isztambuli szállodai szobáig.
A Háromezer év vágyakozás így egyszerre lesz két ember(féleség) beszélgetése egy helyszínen, valamint egy évezredeken átívelő, fantasztikus elemekkel teli mese. Miller világának semmi köze nincsen a valósághoz, mindegy, hogy melyik korszakban vagyunk éppen, a filmje vizualitása úgy valószerűtlen, ahogy a kilencvenes évek videójátékai vagy az Enya-videóklipek azok, a megfestett, meganimált, lehetetlen látványaikkal.
Miller láthatóan nem ismert kompromisszumot sem vizualitásban, sem történetmesélésben, sem színészvezetésben, sem vágásban, a Háromezer év vágyakozásról szent meggyőződésem, hogy olyan film, ahogyan azt a novella első olvasásakor elképzelte.
Digitális füst, por, tűz, halmazállapotot váltó varázslatok, lehetetlen tájak. Miller mindezt tényleg kikacsintások és viccek nélkül mutatja be, az abszurd részleteket nem magyarázza, az furcsaságokat sokszor a fantáziánkra bízza. Már az elejétől kezdve: ha a huszadik percben lerázzuk magunkról a loncsos lábszőrű Sába királynőt, vagy Salamon király fura, önálló életre kelő hangszerét, akkor akár fel is állhatunk a moziból. Van egy pillanat benne, amikor mágiával egymásba olvasztanak egy fiolát és egy rakat könyvet, hogy iható tudás legyen belőlük: a gondolat olyan, mint egy fantasyregényben, a megvalósítás olyan, mintha kilencvenes évek végén készült volna egy techdemónak.
A Háromezer év vágyakozás külsőségei lehetnek azok, amik miatt sokak elfordulhatnak tőle, nehéz komolyan venni Idris Elba dzsinnfüleit vagy a pikkelyes alsótestét, de az óriási CGI-forgatagokat, vagy a mérhetetlen giccset is. A tartalma viszont az, amit nagyon szeretne komolyan venni: a digitális körítés, a kosztümös-történelmi-fantasztikus máz csak beborít egy beszélgetést a magányról és társas kapcsolatokról. Lehet, hogy a dzsinn a török szultánokról és a furcsa szokásaikról beszél, a hallgatója pedig arról, hogyan képzelt el egy fiút kiskorában, valójában azt csinálják, amit egy párkapcsolat elején szoktak az emberek: kibeszélik az exeiket.
A személyes, mély, emberi dolgok emberfeletti köntösbe csomagolva – ez a Háromezer év vágyakozás magja, még ha a cselekményében pont fordítva, egy dzsinn lófrál egy szállodában egy fehér fürdőköntösben. A lendülete dicséretre méltó, Miller a film első felében ráadásul úgy komponálta meg azt, hogy az évezredes sztori és a jelen vizuálisan mindig passzoljon, amikor a kettő között vág, ahogy az egyik jelenetnek vége, ugyanazzal a kompozícióval kezdődik a következő, már máskor és máshol. (Egy hétköznapibb példája, a landoló repülő kerekeire a csomaghordó kosár kerekeit vágja.)
Az utolsó harmadban aztán a tempó lelassul, a zaklatott vágást és az izgő-mozgó kameramozgásokat leváltja a ráérős történetmesélés, ahol már nem takkra következnek a képek, hanem Miller még hosszú másodpercnyi feketéket is hagy közöttük. Mintha hosszú, fáradt sóhajtások lennének. Amik akár lehetnek is, a Millerék által hozzáköltött epilógus ugyanis reménykeltőbb befejezést ad a filmnek, mint a novellának.
Reményteli giccs a Háromezer év vágyakozás, ami őszinte dolgokról próbál beszélni mindenféle nagyon nem őszinte eszköz segítségével. Legalább annyira nyitottnak kell lenni rá, mint a főhősnek arra, hogy egy dzsinn kolbászol a szobájában. Ha az nem megy, akkor az egész, részletesen kitalált világa összeomlik. Kár lenne érte.
A Háromezer év vágyakozás szeptember 8-tól látható a magyar mozikban.
