A mandalóri és Grogu csak egy mellékküldetés, nem pedig mozifilm

Szinte egészen elképesztő, hogy lassan 15 éve már, hogy a Disney megvásárolta a Lucasfilmet, azzal együtt pedig többek között a Star Wars jogait is. Az akkor 4 milliárd dolláros ügylet tuti biznisznek tűnt, hiszen kevés annyira népszerű és ismert multimédiás franchise létezik, mint a Star Wars, amivel ráadásul tényleg bármit el lehet adni a sima akciófiguráktól a komplett vidámparkokon át a kenőmájasig. A Disney bele is vetette magát, és a Marvel-stratégiát alkalmazva igyekezett teljesen ledominálni a mozikat, egy új filmtrilógia mellett kihoztak még két spinoffot is.

Csakhogy az új trilógia enyhén szólva nem lett bombasiker, a rajongók nem ájultak el az új filmektől, az igazán keményvonalas fanatikusok pedig egyenesen gyűlölik mindet. Az olyan spinoffok, mint a Han Solo-film vagy a Zsivány egyes amellett, hogy szintén nem voltak túl népszerűek, ráadásul még a kasszánál sem szerepeltek túl jól. Mondhatni kapóra jött a Disneynek a streamingháború és a Covid, így a piacra meglehetősen későn belépő Disney+ lett a Star Wars-produkciók új fókusza. A mozis csalódások után itt mintha magára talált volna a Disney, A mandalóri egyértelműen világsiker lett, és még úgyis fontos és meghatározó tudott maradni, hogy a később Star Wars-sorozatok pár kivételtől eltekintve meg sem tudták közelíteni ezt a szintet, sőt, A mandalóri is elkezdett már fáradni a legutolsó évadára.

Mindeközben a Star Wars azóta leköszönő atyaúristene, Kathleen Kennedy minden évben igyekezett beetetni a befektetőket és részvényeseket, hogy nyugi, készülnek itt majd még nagy filmek, elhangzott több tucat menő rendező és színész neve, de a 2019-es Skywalker kora óta, vagyis hét éven át képtelenek voltak nagyjátékfilmet csinálni. Nyilvánvalóan elég rossz helyzetbe kormányozták magukat, hiszen a fő történetszálat folytató trilógiát a többség most sem akarja elfogadni, közben viszont A mandalóri környékén elkezdett kirajzolódni a franchise jövője.

Szinte profetikusnak hat ma az a jelenet a sorozatból, amikor Luke Skywalker felteszi a kérdést Grogunak (leánykori nevén Baby Yoda), hogy jedi vagy mandalóri lesz, a zöld törpe pedig az utóbbit választja. Valami hasonló zajlott le valószínűleg a Disney-fejesek koponyájában is, amikor végül 2019 után az első Star Wars-mozifilmet nem a Skywalker-sagára építették fel, hanem A mandalórira.

A mandalóri utolsó évadában gyakorlatilag pont kerül Din Djarin (sisak nélkül Pedro Pascal) és népének viszontagságos történetére, Mando és Grogu pedig immáron hivatalosan is apa-fia párosként az Új Köztársaságnak dolgozva vállalnak fejvadász munkákat. Ez időben egyébként az 1983-as A jedi visszatér után játszódik öt évvel, vagyis bőven az új trilógia vége előtt. De a M&G-ban talán az a legjobb, hogy végre egyáltalán nem kell, hogy érdekeljen, hogy pontosan ki kicsoda, hol járunk időben és az itt-ott feltűnő fénykardos úriemberekben mégis melyik Skywalkert tisztelhetjük.

A Disneynél csúcsra járatott multiplatformos (tehát a fő kánon történései kihatnak a mozifilmekre és streamingprodukciókra) stratégia a Marvelnél is nagyon elfáradt, a Star Wars esetében pedig még az is bonyolítja a dolgokat, hogy A mandalóri sikere miatt az azóta vezetővé emelt Dave Filoni-féle vonalat elkezdték felépíteni a Skywalker-saga mellé, így az új Star Wars-produkciók már nemcsak folytatások vagy előzmények, hanem párhuzamosan is történnek, hogy az egyszerű popkultúra-fogyasztó halandók garantáltan nehezen tudják követni.

Éppen ezért nem örültem annak, hogy a sorozat szép lassan összeért a Skywalker-sagával, de közben üzleti szempontból meg teljesen logikus lépés volt a Disney részéről. A mandalóri tényleg minden, amiért szeretni lehet ezt a világot, és úgy tud erősen eltérni a George Lucas-féle vonaltól, hogy közben ízig-vérig Star Wars marad. Ezért is volt félő, hogy az első M&G-film majd megint jól összekuszálja a kánont, és az egész majd arról szól, hogyan ágyaznak meg a Skywalker-sagájának. Ez a félelmem végül nem igazolódott be.

A M&G legnagyobb baja, hogy végig érzi rajta az ember, hogy alapvetően nem moziba készült. Mivel maga A mandalóri is kicsit videójátékszerű, ezért én is egy videójátékos hasonlattal élnék:

olyan mintha sorozathoz készült volna egy sztori DLC vagy csak végigvittünk volna egy nagyobb mellékküldetést.

A történet és az alaphelyzet kifejezetten kompakt, nem akar egymástól távoli történetpontokat összekötni, nem kell hozzá ismerni szinte semmit a Star Warsból, hogy igazán élvezni tudjuk. Din Djarin és Grogu elvállalnak egy munkát az Új Köztársaságnak, de a munka természetesen nem megy zökkenőmentesen, így hőseink mindenféle látványos kalandba és galibába keverednek. Ennyi a sztori. És ezzel az ég világon semmi baj nincs.

Személy szerint azért sem tudom igazán élvezni a legtöbb Star Wars-produkciót, mert azt érzem, hogy folyamatosan lemaradok valamiről, nem értek valamit, és nem tudom eldönteni, hogy amit látok, az azért unalmas és érdektelen, mert nem néztem a Filoni-rajzfilmeket, vagy csak tényleg ennyire semmilyenek. Ezt alátámasztja az is, hogy a Disney-korszak nekem legjobban tetsző Star Wars-produkciói rendre azok, amelyek semennyire vagy csak nagyon kis részben kötődnek a Skywalker-sagához, legyen az az Andor, A mandalóri vagy a Kóbor alakulat.

Ilyen szempontból a M&G kifejezetten szórakoztató film. Van benne humor, rengeteg akció, könnyfakasztásra alkalmas apa-fia jelenetek, és nagyjából 7 percnyi sisak nélküli Pedro Pascal. Biztos szentségtörés, amit írok, de nekem már-már jól esik egy olyan filmet nézni, ami tényleg nem szól másról, minthogy egy vadnyugati űrfejvadász és a még mindig halál cuki kis fogadott törpéje fantasztikus bolygókon járnak, látványos űrcsatákban vesznek részt, találkoznak és harcolnak mindenféle fura űrlénnyel és közben megismerjük ennek a világnak a kevésbé ismert zugait. Az akció minden esetben elképesztő, a látványnak közel sincs annyira mesterséges hangulata, mint a LED-falak előtt felvett Disney-sorozatoknak szokott lenni, Ludwig Göransson zenéje továbbra is telitalálat, főleg amikor ügyesen becsempész a háttérbe némi retrofuturisztikus synthwave-et.

A gond csak az, hogy ez így önmagában egy Mandalóri-évad kicsit feszesebbre vágva.

Ezen túl azt sem érte, hogy mit keres ez a film a mozikban? Sokatmondó adat, hogy a hírek szerint „mindössze” 166 millió dollárból készült az egész, vagyis a legolcsóbb Star Wars-film a Disney-korszakban. Szó sincs arról, hogy olcsónak tűnik a M&G, egyszerűen arról van szó, hogy a látvány, a sztori, a szereplők és úgy az egész alapján olyan érzése van az embernek, hogy ez alapvetően streamingre készült, csak az utolsó pillanatban észbe kaptak a stúdiófejesek, hogy 2026-ban már egyáltalán nem indokolt ennyit költeni egy kizárólag online elérhető alkotásra. Hat-nyolc éve sem volt egyébként indokolt, de akkor még ugye nyakig benne voltunk a streamingháborúban.

A legkülönösebb, hogy éppen pár nappal ezelőtt jelent meg a Disney+ felületén a Punisher: Az utolsó célpont, ami a különböző Marvel-sorozatokból (és a Disney előtt -filmekből) ismert antihősről mesél el egy meglehetősen lineáris sztorit. Ott a Disney jól ráérzett arra, hogy van egy jó történet, ami sem epizódonként, sem egész estés filmként nem állja meg a helyét, viszont mégis érdemes elmesélni. Ráadásul ezek a különkiadások kifejezetten jól is álltak (A galaxis őrzői, Werewolf by Night) eddig a Disneynek. Ez a film is inkább oda valónak tűnik, de ez még epizódokra bontva is megállta volna a helyét.

Alapból kezdjük ott, hogy a színészi játékot vagy forgatókönyvet értékelni gyakorlatilag értelmetlen. A szereplőknek a túlnyomó része animált űrlény vagy sisak van a fején, ráadásul a magyar szinkron miatt még annak sincs sajnos semmi súlya, hogy Jeremy Allen White, Pedro Pascal vagy Martin Scorsese (!!!) adják a karakterek hangjait. Ahogy már említettem, a történet tényleg faék egyszerűségű, arról szól, hogy a főszereplők elmennek A-ba, onnan elküldik őket B-be, útközben beugranak C-be, majd vissza A-ba. Ez epizodisztikus formátumban még kifejezetten tetszett is, itt viszont valahogy többet vártam volna.

A M&G hiába mászott át kisképernyőről nagyvászonra, az átállás semmilyen fejlődéssel nem járt azon túl, hogy minden jobban, szebben és drágábban néz ki, illetve akciójelenetekre is több pénz volt. Viszont Din Djarin, mint jellem egy tapodtat sem lépett előre, Grogu pedig továbbra is csak egy cuki, gügyögő kis erőbébi, aki a szükséges gyerekbarát kontrasztot nyújtja a gyakran kifejezetten erőszakos apjához képest. Ez a tónusbeli kettősség egyébként most talán még jobban kijött, mint szokott, mert a film első fele kifejezetten agresszív és komoly, a második fele viszont már inkább hasonlít egy mesére. Viszont egyetlen egy karakter vagy szereplő sem fejlődik benne semmit, a drámát kizárólag a jól ismert tempóban adagolt váratlan helyzetek jelentik, Mando pedig talán még túl sokat is beszél ahhoz képest, hogy a karakter auráját éppen a kimértsége és szűkszavúsága határozta eddig.

Ilyen értelemben a M&G nem scifi, és mégcsak nem is űrfantasy: ez egy kicsit karcosabbra sikeredett családi kalandfilm, ahol brutális erőszak csak robotokkal és idegen lényekkel történik, hogy ne folyhasson vér. Ahol egy lövedék sem találja el a főhőst. Ahol a fő morális tanulság konkrétan az, hogy akkor sem végzünk el piszkos munkát, ha a jó oldalon állunk. A mandalóri sosem az érzelmi mélységekről és drámai pillanatokról volt ismert, de azért Mando és Grogu apa-fia kapcsolatának új szintjét igenis be lehetett volna több érzelmi töltettel mutatni. Mondom ezt úgy, hogy azért volt olyan pontja a filmnek, ahol lassan 40 éves felnőtt emberként képes voltam egy pillanatra meghatódni egy zöld kesztyűbábon, ahogy hozzábújik egy sisakos ürgéhez.

Az viszont továbbra is zavar, hogy ez az egyébként is kő egyszerű történet minimum 30%-ban egy már elmesélt kánon sztori megismétlése kicsi csavarral. Filonit szerintem joggal éri sok kritika, hogy izomból erőlteti az általa kreált Klónok harca-karakterek élőszereplősítését, de azért az már talán túlzás, hogy a kigyúrt hutt történetszál gyakorlatilag a megismétlése annak a Klónok háborúja-sztorinak, amiben még az ifjú Ahsoka Tano hozza vissza az elrabolt kis huttot az apjának, aki történetesen Jabba. Értem, hogy Filoni imád játszani a kis akciófiguráival, hogy hízelegjen a rajongóknak, de közben egyre nehezebben megy mellette a történetmesélés.

Félrteértés ne essék, A mandalóri és Grogu egyszer abszolút nézhető film, de azt hiszem, az emberek már nem ezért járnak moziba. Egy Star Wars-filmnek kell, hogy legyen rangja, kell, hogy legyen tétje, kell, hogy így vagy úgy, de mindennek galaktikus léptékben legyen következménye. Még a Zsivány egyes vagy a Han Solo-film sem tűnt tét nélkülinek, és még A mandalóri-sorozatnak is voltak olyan elemei, amelyek egy adott problémát mikroról makro szintre emeltek. Itt tényleg csak annyiról van szó, hogy egy furcsa páros elindul megmenteni egy kigyúrt huttot, hogy aztán ilyen-olyan kalamajkákon keresztül sikerrel járjanak. Ráadásul a kigyúrt hutt egy kifejezetten érdekes, izgalmas karakter, akit szívesen látnék később viszont. Csak nem itt és nem így.

A mandalóri és Grogu május 21-től látható a mozikban.