A Sárkányok háza a harmadik évadra lett tényleg olyan, amire eddig mindenki várt
Ahhoz képest, hogy a Sárkányok háza több sárkányt, több Targaryent és több csatajelenetet ígért, az első Trónok harca-spin-offnak közel sem volt eddig akkora hatása, mint az eredeti A tűz és jég dala-adaptációnak. A most elindult harmadik évad végre változtathat ezen, mert a készítők megtalálták az egészséges egyensúlyt a homályos beltérben intrikázó felső tízezer és a patkánytetemeken tengődő pórnép problémáinak bemutatásában. És persze az sem árt, hogy Emma D’Arcy és Matt Smith mellé végleg felnőtt Ewan Mitchell, aki egyértelműen az új évad egyik legfontosabb szereplője.
Sokszor leírtuk már mi is, hogy a Trónok harca akkora kasszasiker volt az HBO-nak, hogy hülyék lettek volna nyugton hagyni George R. R. Martin életművét. Még úgy is, hogy Martin minden mással foglalkozik, csak a regények írásával nem, így a készítőknek más alapanyag után kellett nézniük. Az alapanyag itt kulcsfontosságú, hiszen az elmúlt évtized legdrágább kukázott pilotját is egy olyan előzménysorozatnak köszönhetik, amely több ezer évvel játszódott volna a Trónok harca történései előtt egy olyan Westerosban, ahová még a Targaryenek sem érkeztek meg. A 30 millió dolláros pilot epizód pocsék lett, részben azért, mert a történetnek nem Martin-iromány volt az alapja.
Erre jött a Tűz és vér című könyv, amit 2018-ban adott ki Martin, és gyakorlatilag A tűz és jég dala történelemkönyveként, a Targaryenek enciklopédiájaként funkcionál egészen az első Westerost meghódító sárkánylovagtól kezdődően. Ez nem egy klasszikus regény ugyan, de legalább tényleg Martin írta, és a Trónok harca utolsó évadai pont ott kezdtek elcsesződni, amikor elfogyott az adaptálható történet a regényekből. Ráadásul a Targaryen-családfa magasan a legérdekesebb, legkomplexebb ebben a világban, amelyet csak részben érintve mutatott be itt-ott az anyasorozat. Azt is úgy, hogy az első résztől a gyakorlatilag teljesen kihalt Targaryen-ház utolsó túlélőit követhettük nyomon.
Az első évad nem volt rossz, de nem is volt kiemelkedően jó, ráadásul sok zavaró hiba ugyanúgy visszaköszönt a második évadban is, pedig annak már Ryan Condal volt a showrunnerje Miguel Sapochnik nélkül. Egyszerűen látszott mindkét évadon, hogy egy hatalmas Wikipédia-szócikkből próbáltak úgy koherens történetet kreálni, hogy közben itt-ott éveket ugranak előre az időben. Ennek nyomán létrejött egy méregdrága streamingszörnyeteg, ami
úgy beszél, mint egy Trónok harca, úgy jár, mint egy Trónok harca, mégsem Trónok harca.
A jelenetek közötti látványos színvonalkülönbség és más kisebb-nagyobb hibák ellenére a Sárkányok háza annyiban tényleg követte a hagyományokat, hogy a készítők elképesztően jól nyúltak a castinghoz. Emma D’Arcy, Milly Alcock, Rhys Ifans, Matt Smith, Ewan Mitchell vagy Paddy Considine mind olyan név, akik a maguk módján maradandót alkottak a sorozatban, és sokszor az ő játékuk pótolta azt a nagyon látványos űrt, amit a foghíjas, átgondolatlan és sokszor kapkodó forgatókönyv okozott.
Sokat elárul a Sárkányok háza identitásproblémájáról, hogy az év elején megjelent, jóval kevesebb pénzből készült, kisebb lélegzetvételű A hét királyság lovagja megmutatta, hogy nagyon erős vízióval lehet a Trónok harcától eltérő nyelvezettel is készíteni szórakoztató sorozatot ebben a világban. Főleg úgy, hogy ez a spin-off nem egy fiktív történelemkönyvre, hanem Martin kevésbé ismert könyveire épített. Éppen ezért fel is merült bennem, hogy a Sárkányok házát majd hagyja az HBO szép csöndben elvérezni, hogy Dunk és Egg kalandjaira helyezze a jövőben jobban a hangsúlyt. Nem így történt, hála az égnek.
A Sárkányok háza harmadik évada ugyanis fantasztikus. Négy epizódot küldött ki nekünk előre az HBO (ebből az első rész már mindenkinek elérhető), és merem állítani, hogy egyetlen epizód sem kötött le eddig annyira a sorozatból, mint ami a harmadik évadban történik. Persze ehhez kellett az is, hogy a második évad állítólagos spórolási szándékból elég furán ért véget, pont akkor, amikor a feketék és a zöldek, vagyis a két trónra ácsingózó Targaryen klán háborúba indult egymás ellen.
A harmadik évadban nincs hiány se háborúból, se sárkányokból, mégsem ez teszi igazán különlegessé. Amíg a második évadban az ember kikaparta a saját szemét, hogy a legjobb karaktert, Daemont arra pazarolják, hogy Harrenhalban hallucináljon hülyeségeket epizódokon át, addig itt most végre összeállt minden szál.
Kissé bizarr ezt a vérfertőző Targaryen párzási hagyományok miatt leírni, de Rhaenyra és Daemon szerelme és kapcsolata továbbra is képernyőhöz szegezi az embert. D’Arcy és Smith aurája külön-külön is elképesztő, de amikor egy jelenetben láthatók, akkor szabályosan megáll az idő. Smith talán még egy picit háttérbe is szorult (van elég dolga a csatamezőn) D’Arcyhoz képest, aki viszont szabályosan brillírozik minden egyes jelenetben. És ezeknek a jeleneteknek végre tényleg súlyuk van, az előző évadokban elkezdődött ármánykodásnak és drámának itt a harmadik évadban látszanak igazán a következményei.
Ez a cikk mentes bármiféle spoilertől, de az különösen erős, ahogy Rhaenyra elméje a harmadik-negyedik epizódra kezd megbomlani és rátör a felelősséggel járó szorongás is. Az egész pedig nagyon szépen tükrözi azt, ami Daemonnal történt Harrenhalban, csak itt annyi a különbség, hogy Rhaenyra traumáit tényleg valósnak érzékeljük, nem csak valami béna írói fogásnak.
Az, hogy a Targaryenek ennyire jók, nagyban köszönhető két másik színésznek. A Félszemű Aemondot alakító Ewan Mitchellt külön ki kell emelni: amit Daemon jelentett az első évadban, azt ő jelenti most a történetnek. Aemond hideg, lelketlen, ambiciózus pszichopata, aki minden tekintetben alkalmasabb a királyság vezetésére, mint az idióta bátyja, csak ebben a világban a származás és a születés determinálja a vezetőket, nem a képességek.
Mitchell annyira karizmatikus, hogy néha szabályosan kiráz tőle a hideg, ahogy a fél szemével csak figyel, csöndesen mond valami rövidet, aztán komplett sorsokról vagy életekről dönt egy pillanat alatt. Amíg Daemon hozta a romantizálható renegát herceget, addig Aemond ennek a Targaryen-éremnek a másik oldala. Ugyanúgy kicsit őrült és nagyon narcisztikus, de nála a csibészség helyett a becsvágy határozza meg a személyiséget.
Hálátlanabb szerep jutott a bátyját játszó Aegonnak, de pont ezért is emelném ki Tom Glynn-Carney alakítását. A színész zseniálisan eggyé vált az elkényeztetett kis ficsúr szereppel, aki még a padlón fekve is kikéri magának, ha nem a legelőkelőbb bánásmódot kapja. Amíg az eddigi évadokban akadtak a Targaryen-vonalon kívül is erősebb alakítások (Rhys Ifans, Olivia Cooke, Matthew Needham vagy Steve Toussaint, Fabien Frankel), itt most tényleg a sárkányvérű, hidrogénszőke szociopaták viszik a hátukon a sorozatot, ahogy azt el is várjuk. Ez persze kicsit azzal járt, hogy jóval kevesebb képernyőidő jut az eddig kvázi főszereplő Alicentnek (Olivia Cooke) és Ser Cristonnak (Fabien Frankel), és egyedül a Corlys Velaryont játszó Toussaint-nak jutnak fontos jelenetek. A sárkánylovas Velaryon lányokat alakító színészek viszont néha annyira rosszak, hogy szabályosan lelógnak a képernyőről.
Az HBO ráadásul a pénzzel sem fukarkodott, mert egészen elképesztő háborús jeleneteket láthatunk az első négy részben. Bevallom, engem pont a sárkányok érdekelnek legkevésbé, mégis elképesztően izgalmas az a fikció, hogyan tudnak kvázi középkori hadipari fejlettségű seregek arra készülni, hogy az ellenség mellett repülő napalmzuhannyal is kell foglalkozni. A sárkánylovaglás itt már nem egy meseszerű csoda, hanem a kemény valóság, ami vérrel, áldozatokkal és féktelen pusztítással jár. Már a második évadban is jól tudták ezt illusztrálni, de különösen erős a harmadik évadban az, ahogy a készítők bemutatják azt a már-már komikus különbséget, hogy mit jelent két egymással farkasszemet néző sereg esetében, ha az egyik oldalon 3-4 sárkány álldogál nyugodtan csak a dracarysra várva.
Valahol kifejezetten boldog vagyok, hogy a kicsit már temetett Sárkányok háza a harmadik évadra ekkorát ugrott színvonalban. Most már érthető, miért kellett erőltetni az időugrásokat, miért töltöttünk annyi időt fedett helyeken, sötét termekben és várfalak előtt tereferélve, mert csak így érezzük igazán, mit is jelent egy testvérháború, és milyen következményei vannak annak, ha tömegpusztító fegyverekkel felérő sárkányokat engednek egymásra a nagyurak vélt vagy valós sérelmek miatt. Ennyi év után Ryan Condalnek végre sikerült megtalálnia a nyerő formulát, amelynek köszönhetően ismét teljes értékű westerosinak érezheti magát a néző, mert vannak szuper alakítások, látványos csaták, folyamatos kavarások és becsúszik egy-két olyan csavar is, amire tényleg nem számított senki. Különösen az Aemond és Alicent közti jelenetet emelném ki, amiből már most kisebb botrány van.
Itt ugyanis Aemond egy ponton megcsókolja a halálra fagyott arcú anyját, aki gyakorlatilag félelemből kezdi el manipulálni a fiát, hiszen érzi, hogy az idióta Aegonnal szemben Aemond tényleg bármire képes a saját ambíciói érdekében. Csakhogy a manipuláció annyira ijesztőre sikerül, hogy Aemond a végén szájon csókolja a saját anyját, és ott Olivia Cooke arcán látni a rémületet, a félelmet és a felismerést, hogy egy szörnyeteget hozott a világra. Egy olyan szörnyeteget, aki miatt kitört a háború és aki kész komplett városokat porig égetni, csak mert úgy gondolja. Ha ezt az ödipális intermezzót figyelmen kívül hagyjuk, akkor az egész sorozat egyik legsokkolóbb családi dinamikáját kapjuk meg, és itt érzi az ember igazán, hogy tényleg egy Martin-drámát, nem csak egy megfilmesített törikönyvet néz.
Még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha az évad másik fele tartja ezt a szintet, és a nézőket sem üldözik el az előző részek, akkor hamarosan jöhet egy újabb Trónok harca-láz. A hét királyság lovagja 70-80 évvel játszódik a Sárkányok háza után, és a Targaryen-érintettség miatt vészesen közeledünk az időben ahhoz a ponthoz, ahol a két történet összeér. Márpedig ha a készítők ilyen jó érzékkel bővítik A tűz és jég dala univerzumát, akkor egyáltalán nem bánom, hogy Martin még mindig nincs kész a regényekkel. Én már annak is örülök, hogy végre megint lehet izgulni ezért a világért, és végre nem sárkányok meg premier plánban tolt nemi szervek, hanem mély, komplex karakterek, jól megírt dialógusok, történeti csavarok és olyan karakterfejlődések miatt, amelyek csak itt történhetnek meg. Kicsit sajnálom is, hogy a negyedik évaddal véget ér az egész.
És egyébként is, 260 kilométert utaztak a sárkányok, nehogy már olyan nyerje a következő Emmyt, aki nem tud színészkedni. Tessék odaadni Emma D’Arcynak, mert nagyon megérdemelné.
