A világ legjobb lagzis zenekarát nem lehet otthagyni

Amikor először láttam élőben David Byrne állandóan mozgásban lévő, táncoló, hangszereket váltogató zenekarát, ezt a semmihez sem hasonlítható műsort, megfogadtam, hogy ha legközelebb is a közelben jár, biztosan megnézem. Lehet, hogy nem minden új dala működik a Talking Heads egykori frontemberének, van, amin egyenesen felszisszentem, és nagyon közel jár néha a kínossághoz, de élőben értelmet nyert megint a budapesti koncertjén az előadó keserédes optimizmusa, a kedvességgel lázadás és az a fajta nyughatatlanság, ami Byrne pályáját végig jellemezte.

„Megvan az a képessége, hogy a dalszövegeiben és zenéiben is úgy foglalkozik nagy témákkal, hogy azt sohasem érzed hamisnak vagy hangzatosnak” – mondta róla Annie Clark, azaz St. Vincent, amikor együtt dolgoztak a Byrne élő előadásainak átalakításához vezető közös albumon (Love This Giant). Azt hiszem, ez a jellemzés a kulcs az elmúlt évtized Byrne-életművéhez, mert mástól simán megjátszósnak vagy nevetségesnek tartanám a számok közötti átkötő monológot például arról, hogy az állatok éreznek-e szeretetet, vagy az olyan Covidra reagáló dalszöveget, amelyben a szerző a lakásával kötött viharos barátságának állít emléket (My Apartment is My Friend). Byrne ufószerű, mindig kicsit idegen, mindig kicsit kizökkentő előadásmódja és gyerekes humora miatt azonban működnek ezek a szövegek, sőt az olyan egyszerű, tiszta, mástól üresnek, nyálasnak ható mondatok is, hogy a kedvesség és a szeretet a legpunkabb dolog a világon.

Byrne előző, American Utopia című albumának turnéjával újabb karriercsúcsra ért, amikor megreformálta azt, hogyan is nézhet ki egy koncert. Demokratizálta a zenekarát, és klasszikus, egy helyben toporgó zenészek helyett 12 emberrel kiegészülve létrehozott egy indulós zenekarokra emlékeztető, végig gondosan koreografált show-t, ahol hol a háttérbe vonul táncolni, hol előrejön a táncosaival, miközben a többi zenész is folyamatos mozgásban van.

Az American Utopia koncertként megérdemelten lett óriási siker, Spike Lee filmet is csinált belőle, majd Byrne az új lemeze, a Who Is The Sky? turnéján megint picit alakított a műsoron. Megmaradt a Byrne-nel együtt 13 fős alapfelállás és az állandó színpadi mozgás, de hangsúlyosabb lett a vetítés a háttérben. Ezeket a vetítéseket sem gondolta túl Byrne a műsort rendező Steve Hoggett-tel, a T Shirt című szám alatt pólófeliratok futottak (a Make America Gay Againnek nagy sikere volt a Budapest Sportarénában is), a My Apartment is My Friend közben meg Byrne lakását vetítették ki.

A csúcs mégis már a koncert elején, a második számnál eljött, amikor az új lemez programadó, a hétköznapi apróságokat ünneplő dala, az Everybody Laughs alatt a How to with John Wilson dokumentumsorozat képsorai futottak. A banális és szürreális New York-i jelenetekből valami egészen varázslatosat és univerzálisat építő sorozat részletei a tökéletes kísérők voltak Byrne zenéjéhez. Ahhoz a világban a pozitív apróságokba, kicsi emberi gesztusokba menekülő szellemiséghez, ami közben pontosan tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyek miatt igazából otthon kéne zokogni a dühtől (például az ICE túlkapásai miatt amikből szintén kaptunk képsorokat később a kivetítőn a Life During Wartime alatt).

Byrne persze nem lenne Byrne, ha nem reagált volna a műsor egyik pontján a magyarországi kormányváltásra. A Szoborpark képeit kivetítve beszélt arról, hogy a magyarok annyiszor felszabadították már magukat az autoriter rendszerek alól, hogy nekik (amerikaiaknak) is lenne mit tanulniuk tőlünk. Volt antifasiszta üzenet is, az is szigorúan emberi sztoriba csomagolva, amikor Byrne a Covid alatt a fasizmus alóli felszabadulás napját az erkélyen hangos énekléssel ünneplő olaszokról beszélt.

Az egész valami kioktató, öreges koncertnek tűnhet ezeket a részleteket olvasva, de ez a turné rengeteg árnyalatra képes, és olyan, mintha a világ legjobb lagzis zenekarát néznéd, amely mindenféle érzelmet képes átadni egy-egy koreográfiával vagy apró showelemmel. A műsor gerincét adó Talking Heads-számok is mind a mostani felálláshoz vannak igazítva a turnén, a koncertet kezdő Heaven még megrázóbb volt lecsupaszítva, a This Must Be The Place (Naive Melody) még játékosabb volt ennyi hangszerrel, a lassan minden sorozatban és filmben felhasznált Psycho Killert pedig tiszta színházként gondolta újra Byrne a zenekarával.

Ebben a körítésben az új dalok is maximálisan működtek, főleg a konkrétan az ennek a felállásnak minden előnyét kihasználó What is the Reason for It?, a ráadásban érkező Everybody's Coming to My House meg összehasonlíthatatlanul jobb volt így, mint a lemezen. Ezt a dalt, ami a Covid utáni felszabadulás, a viták ellenére mégiscsak egymás társaságát kereső emberek indulója, a zenekar egy középre lelógatott lámpa köré gyűlve kezdte el hangszerek nélkül. Itt már tényleg olyan volt a koncert, mintha valami házibuliba csöppentél volna, ahol random emberek megörültek egymásnak, és közös éneklésbe kezdtek. Ebből az állapotból az sem zökkentett ki, hogy nagyon szellős volt a Sportaréna, viszont aki ott volt, eléggé élte az egészet, meg így nyugodtan táncolhatott mindenki.

„Now everybody's coming to my house / And I'm never gonna  be alone / And everybody's coming to my house / And they're never gonna go back home” – szólt a dal refrénje, és ezt a nagyszínpadra megálmodott házibulit tényleg iszonyat nehéz volt otthagyni. Byrne megint bebizonyította, hogy semmit sem vesztett a frissességéből.