Olyan időket élünk, hogy azt kértem: legyen mindenki színesben

A hetvenes évek New York-i újhullámában bukkant fel, izgága-idegbeteg frontembere volt a Talking Headsnek, szólóban és Brian Enóval kettesben először a világzene, majd a féktelen optimizmus felé fordult, hogy aztán az alternatív amerikai popzene pápája legyen – ő mind David Byrne, aki már többször megjárta Magyarországot. Először a nyolcvanas években a főzenekarával, a kommunizmus végének abszolút kuriózumaként. „Az öreg kontinens valamennyi poprajongójával egy időben kapunk képet élőben a tengerentúl legújabb zenei irányvonaláról” – írta akkor a Pesti Műsor.

A Talking Heads népszerűsége azóta nem csökkent, hogy a zenekar feloszlott a kilencvenes évek legelején, a Remain In Light című csúcslemezük közvélekedés szerint a rockzene egyik legjobb albuma, a Stop Making Sense című filmjük pedig a koncertfilm műfajának egyértelmű csúcsa.

Byrne a nyolcvanas évek után majdnem évtizedenként visszatért Budapestre: 1992-ben a Petőfi Csarnokban, 2009-ben a Millenárison lépett fel az éppen aktuális produkciójával. A 2010-es évek kimaradtak, de a következő etap már nem, David Byrne ugyanis június 18-án a tavaly megjelent Who Is The Sky? című albumához igazított, látványos-mozgalmas fellépéssel jön Budapestre, egészen pontosan a Budapest Arénába. A koncert előtt pár héttel volt lehetőségünk beszélgetni Byrne-nel, aki éppen két fellépés között volt még Észak-Amerikában.

Hol van most?

Clevelandben, Ohio államban. Halad a turné a keleti part felé.

Önt annyira New Yorkkal azonosítom, hogy feltételeztem, valahogy mindig ott van.

Az igaz, hogy ott élek! De most csak úton vagyok oda.

Imádtam, amikor az American Utopia-film végén biciklire pattan és hazateker. Turnén is bringázik?

Igen! Van egy összecsukható biciklim, meg is mutatom. (Megmutatja.) Majdnem mindenkinek van ilyenje a zenekarban, de nem mindenki bringázik ugyanolyan lelkesedéssel. Össze lehet csukni, és akkor befér a turnébuszba. Én úgy gondolom, hogy a biciklizés ment meg engem fejben. Különben az ember az egész turnét hotelszobákban, öltözőkben és buszokon tölti. Biciklin viszont meg lehet ismerni azt a várost, ahol éppen vagyok. Budapesten is bringáztam már.

Woody Allen azt mondta, hogy szerinte New Yorkban a biciklisekkel csak a baj van.

Van benne valami. Vannak olyan futárok, akik nem engedelmeskednek a közlekedési szabályoknak. Rossz irányba mennek, nem állnak meg a lámpánál, és így tovább. Ezek a dolgok veszélyesek. De a futárokat lehet korrigálni, és a bicikli még mindig egész jó módja annak, hogy New Yorkban közlekedjen az ember.

Tudom, hogy kerülni szokta a politikát, de mi a véleménye a város új polgármesteréről, a baloldali Zohran Mamdaniról?

Nagyon sok fiatal támogatja őt. A begyöpösödött érdekkörök nagyon nem szeretik, vagy szkeptikusak azzal, amiket képvisel. Remélem, hogy az a sok támogatás elég lesz arra, hogy meg tudja mutatni, működnek-e az ötletei. Hogy legalább meg tudja próbálni. Nem lehet azt sem elhanyagolni, hogy úgy viselkedik, mint egy igazi, hús-vér ember. Nem rejti véka alá, hogy mit szeret, mit gondol, miben hisz. Egy nyitott ember, ami üdítő jelenség.

Üdítő jelenségről jut eszembe: ön majdnem húsz évig nem játszotta koncerten a Talking Heads egyik legismertebb számát, a Psycho Killert. Miért?

Az előző turnénak az volt a címe, hogy American Utopia. Arról szólt, hogy hol állt az Egyesült Államok politikailag, társadalmilag. A Psycho Killer pedig valahogy sosem passzolt abba a hangulatba. Az előző turnékon meg úgy voltam vele, hogy már annyiszor eljátszottam, hogy belefáradtam. Mostanában viszont újra kiadtak több Talking Heads-lemezt is, ritkaságokkal. Az egyik ritkaság pedig egy olyan felvétele volt a Psycho Killernek, amin közreműködött egy Arthur Russell nevű zenész. Arthur Russell a kilencvenes évek elején halt meg fiatalon, AIDS-ben. Ma valószínűleg jobban ismerik, mint a maga korában, pedig tagja volt annak a belvárosi New York-i színtérnek. Amikor megint kiadtuk azt a dalt, amin ő is közreműködik, azt gondoltam, hogy akkor adjuk elő azt. Arthur csellón játszott, a mi zenekarunkban tubás van, úgyhogy tudtunk valamelyest alkalmazkodni hozzá. Arra gondoltam, hogy mindenki fel fogja ismerni, de azért mégis valami kevésbé ismert, szinte valami új lesz.

Russell-lel ön többször is együttműködött, a Kiss Me Again című számon ön gitározott, ő pedig csellózott.

Így igaz. Russell ilyen volt, néha felhívta az embert, hogy ugorjon be játszani valamibe. Mindketten nagyon szerettük a tánczenét, ami akkoriban szokatlan volt, mert a művészi-belvárosi közegben az túl populáris, vagy túl egyszerű dolognak számított.

Könnyű ezt a korszakot New Yorkban dicsőíteni, ott volt a new wave születése, a CBGB’s, a Max’s Kansas City, rendszeresen fellépett a Talking Heads, a Blondie, Patti Smith, a Devo. Én is dicsőíteni szoktam. Tényleg dicső volt?

Szerintem főleg csak visszatekintve tűnik annak. Dicső biztos nem volt. Inkább csak nagyon szürke. De művészeti értelemben nagyon nyitott volt. Nyilván az internet előtt voltunk, szóval lehetett még kísérletezni, próbálgatni dolgokat. Ha valami nem működött, akkor arról nagyon kevesen tudtak. A Talking Headsszel is játszottunk olyan dalokat, amik ha nem működtek, soha többet nem vettük elő megint őket. És ezekre nem is emlékezett senki. Nem vette fel senki. Lehetett próbálkozni újdonságokkal, akár zenész voltál, akár művész. Miért is ne próbálkoznál? De volt más tényező is ebben: a lakhatási költségek. Akkor nagyon olcsó volt az albérlet New Yorkban. Nehéz lehet manapság elhinni ezt embereknek, mennyire volt olcsó New York-i loftokban lakni. A feltételek mondjuk nem voltak a legjobbak, volt, ahol nem volt fűtés, máshol nem volt bekötve a víz. De ha fiatalon épp a városba költöztél, lakhattál egy ilyen helyen. Nem kellett folyton dolgoznod, hogy meg tudd fizetni, ezért volt bőven időd arra, hogy kreatív legyél. Ez viszont az évtizedek során nagyon megváltozott, nemcsak New Yorkban, hanem több nagyvárosban is. A művészeket és a zenészeket a magas árak kiűzték a belvárosból.

Egyáltalán létrejöhetnek ma olyan színterek New Yorkban, mint amilyenek ötven éve?

Talán még lehetséges. Brooklynban ott van a Bushwick nevű környék, ott elég sok a loft és a klub. Még mindig születik zene és művészet is a városban, bár nem olyan olcsó feltételekkel, mint akkoriban. De az biztos, hogy Manhattannél olcsóbb. Emlékszem arra, hogy a kilencvenes években milyen volt Budapest, nem sokkal a nagy politikai váltás után. Sok hasonló kulturális teret láttam ott is, mint New Yorkban. Aztán gondolom, ott is elkezdtek emelkedni a bérleti díjak.

Majd jöttek a lakóparkok és a szállodák.

Pontosan.

A Talking Heads 1982-ben fellépett Budapesten, itt turnéztak a régióban. Emlékszik ebből még bármire?

Nem emlékszem sokra sajnos. Arra igen, hogy mondták, hogy mindenképpen el kell menni fürdőbe, meg el kell menni ide vagy oda. Tipikus turistás dolgokra emlékszem. Arra, hogy szinte mitikus helynek számított, előtte egyikünk sem járt ott.

A Talking Heads egy rockzenekar volt. Manapság a David Byrne-koncertek inkább multimédiás, megkoreografált, egyenruhás performanszok. Hogyan jött ez a váltás?

Lépésről lépésre. Egyszer csak rájöttem arra, hogy nem kell alkalmazkodni egy klasszikus zenekari felálláshoz. Ahogy elkezdtünk nagyobb terekben fellépni, arra gondoltam, hogy nem csinálhatjuk azt, hogy szimplán ácsorgunk és játszunk. Az emberek élvezhetik azt is, a zenét, a dalokat, de egy bizonyos méret után kell valami látvány is hozzá. Nem akartam lézereket, lángcsóvákat, valami mást kellett kitalálnom. Először arra gondoltam, hogy legyek csak én mobilis. Legyen vezeték nélküli gitárom, a mikrofon pedig legyen a fejemen. Volt egy közös turném St. Vincenttel, ahol nyolc rézfúvóssal léptünk fel. A rézfúvósok sokszor olyan zenekarokból jönnek, amik vonulás közben játszanak, ezért nekik nem gond mozgás közben zenélni. Legyen rajtuk is vezeték nélküli mikrofon akkor. Hogyan lehet ezt még fokozni? Elkezdtünk különböző alakzatokba rendeződni, közel egymáshoz, vagy éppen szanaszét, attól függ, hogy mire volt szükség. 2018-ban volt a legutóbbi turném… Hú, de rég volt!

Majdnem tíz éve!

Igen, de azért ebben ott volt a Covid is, amikor minden leállt egy időre. Szóval azon gondolkodtam, hogyan lehetne még ezt fokozni. A dobszettet teljesen szét kellett szedni emberekre: külön ember volt a tamra, a pergőre és így tovább. Észben kellett tartanom ennek a gazdasági részét is. Kiszámoltam, hogy még belefér a keretbe. Akkor elkezdtem gondolkodni, hogy vajon a szintetizátort is tudjuk-e így mozgatni. Az nagyon trükkös dolog volt! Megtudtam, hogy létezik egy magyar cég, ami készít olyan vezeték nélküli eszközt, amivel lehet így is használni a billentyűt. Csak rá kellett az emberre szíjazni a szintetizátort. Amikor ezt a 2018-as turnét végigcsináltam, arra gondoltam, hogy ez fantasztikus így. Minden egyes dalnál meg tudjuk változtatni a színpadképet csak a zenekar tagjaival. Volt még egy hatása, amire egyáltalán nem számítottak: a zenekar demokratikusabb lett. Néha a dobos jön előre, és én megyek hátra. Mindenkinek megvan az esélye, hogy figyelmet kapjon. Ez hatalmas különbség. Lehet jó egy zenekar, de a tagokat ritkán lehet megismerni, nem jön ki a személyiségük. De azzal, hogy ennyit mozognak, és ennyit láthatja őket a közönség, mindenki megismerheti őket. Ezek után már nehéz visszatérni a megszokotthoz. Persze, tudok még klubokban játszani, de ezekhez a nagyobb szabású koncertekhez ez kell.

Ez a nagy mozgás megváltoztatta a hozzáállását a Talking Heads-dalokhoz? Vagy akár a saját dalaihoz?

Új hangszerelés kellett, de a különbség inkább az előadásban van. És igen: sokáig azt akartam, hogy mindenki ugyanúgy öltözzön a színpadon. Az American Utopia-turnén mindannyian szürke ruhákat viseltünk. A szürke ötlete a fénytechnika tervezőjétől jött, mert ez sok lehetőséget adott neki: el tudott minket tüntetni, vagy ki akart minket emelni. Most olyan időket élünk, hogy azt kértem: legyen mindenki színesben. Mint egyfajta ellenállás azzal szemben, ami a világban történik.

Az Everybody’s Coming To My House című dalában van ez a két sor: We're only tourists in this life / Only tourists but the view is nice. Azaz csak turisták vagyunk ebben az életben, de legalább a kilátás szép. Tényleg az, 2026-ban is?

Még mindig az. De észre kell venni, és tisztában kell lenni azzal, hogy mi történik körülöttünk. A koncert is erről szól. Nem teszünk úgy, mintha minden csodálatos lenne. De megmutatjuk azt, hogy van lehetőség arra, hogy együtt lehessünk, és máshogy alakuljanak a dolgok.

Nekem, és valószínűleg a generációm sok tagjának meghatározó élmény, hogy a Like Humans Do című dala járt minden Windows XP operációs rendszerhez. Akkoriban a technológia még reménytelibbnek, ártatlanabbnak tűnt a jelenhez képest. Ön is így látja?

Ma már kevésbé vagyok optimista. Az említett, de főleg az előtte levő korszakban a technológia maga nyitottabb, kísérletezőbb volt. Aztán amikor egyesek rájöttek, hogy mennyi pénzt lehet vele keresni, onnantól kezdve apránként megváltozott. Mostanság már arról szól az egész, hogy megragadják és befolyásolják az embereket, hogy pénzt sajtoljanak ki belőlük. A techcégek pedig elképesztő pénzt kerestek ezzel. És teljesen úgy tűnik, mintha nem érdekelné őket az, amilyen hatása van ennek. Úgy érzem, hogy az Egyesült Államok gyakorlatilag megadta magát nekik. Európa kevésbé, Európa még valamennyire ellenáll, ami biztató.

Biztató, mert ha Európa elfogad valami szabályozást, azt hamarosan az Egyesült Államok is elfogja. Olyan dolgoktól kezdve, hogy ezek a kis csatlakozók (feltartja a laptopja kábelét) ugyanolyanok legyenek. Nem lehetett volna ebben évtizedekkel ezelőtt megegyezni? Egyébként nem vagyok a közösségi oldalakon. Van a csapatomban egy kolléga, aki posztol az Instagramomra fotókat, de sosem láttam még, hogy hogyan néznek ki ott. Nem reagálok semmire, nem kommentálok, nem is használom. Rájöttem, hogy van elég dolgom.