Olyan az egész, mintha egy elszabadult tinifiú bottal rohangálva csapkodna össze-vissza

Miközben az emberek többségének a képregényekről az amerikai szuperhősök jutnak általában az eszükbe, azt kevesen tudják, hogy mekkora hatása volt a brit íróknak a műfajra, amit igenis lehet sokkal komolyabb témákra is használni. Alan Moore, Neil Gaiman, Mark Millar, Warren Ellis vagy Grant Morrison a maguk módján mind új szemléletet vittek a mainstream képregényekbe, vagy legalábbis ellenpéldát mutattak, hogy miről és hogyan szólhat a műfaj. Ezt a sort erősíti az észak-ír Garth Ennis is, aki még a vagány, szókimondó, kifejezetten kemény brit írók közül is kiemelkedett az olyan munkáival, mint a Preacher, a The Boys, illetve a 2000-es évek Punisher- és Hellblazer-képregényei. Ennisszel a Budapest Comic Conon beszélgettünk a Boys hihetetlen világsikeréről, a kedvenc Marvel-hőseiről és arról, hogy 2026-ban valószínűleg senki sem akarná kiadni a Preachert.

Ennis érdekes figurája a kortárs képregényiparnak. Ha valaki mostanában olvasgat képregényes fórumokat, azt láthatja, hogy Ennisre ráégett az edgelord (olyan ember, aki szándékosan provokatív, sötét, sokkoló vagy sértő módon viselkedik) kifejezés a munkái miatt. Az észak-ír zavargások (The Troubles) idején Belfastban, jellemzően brit háborús képregényeken felnövő Ennis pályáját máig meghatározza, hogy kifejezett ellenszenvet érez a klasszikus amerikai szuperhősök iránt, nyíltan ateista és erősen kritikus minden vallással, a történetei pedig jellemzően erőszakosak, vulgárisak és egyáltalán nem politikailag korrektek. A Preacher (Prédikátor) története például egy lelkészről szól, aki a szeretőjével és egy ír vámpírral elindul szó szerint megkeresni Istent, és útjuk során annyi blaszfémiával találkoznak, vagy követnek el ők maguk, hogy bármelyik skandináv metálzenekar elismerően csettintene.

„Nem hiszem, hogy ma lenne olyan kiadó, aki be merne vállalni egy ennyire megosztó történetet” – mondja Ennis, de hozzáteszi, hogy azért mostanában is készülnek megosztó képregények, és még mindig vannak olyanok, akik a képregényeket arra használják, hogy kifejezzék valamilyen jelenséggel kapcsolatban az ellenérzésüket. Az 1995-től 2000-ig futó Preacher mégsem kapott negatív kritikákat és közfelháborodást sem okozott a maga idejében, mindössze pár kritikus olvasói levélre emlékszik. „Jellemzően ezekben azt írták, hogy apám lelkész, ezért megvettem neki a Preachert, de halálra ijesztettem vele. Emlékszem, annyit válaszoltam az egyik ilyen levélre, hogy csak bele kellett volna lapozni” – mondja, és hozzáteszi, hogy ugyan az amerikai Bibliaövezetben, Amerika déli részének abban a régiójában, ahol a társadalmi életre jelentős hatással van a konzervatív evangéliumi protestáns kereszténység, sokan panaszkodtak a Preacher miatt, de ebből hozzá semmi sem jutott el.

A Preacher egyik kulcsfontosságú figurája Cassidy, az ír vámpír, aki sokak szerint nagyon hasonlít egy másik ikonikus Ennis-karakterre, John Constatine-ra a Hellblazer-képregényekből. Ennis szerint tényleg van hasonlóság a két karakter között, hiszen egyikük sem tipikus hős figura, hanem inkább olyan zsiványok, akik nem a jó értelemben veszélyesek a külvilágra. Cassidyt részben ezért is inspirálta Constantine, akinek a történetét a Preacher előtti időkben írta a DC-nek Ennis. Viszont hozzáteszi, hogy Cassidyt egy létező ismerőse ihlette, akit még fiatalon ismert, illetve a karakter (aki a történet szerint egy 16 éves tinédzser egy 100 éves ember testében) gyökerei egészen az 1916-os ír húsvéti forradalomig vezethetőek vissza. Az pedig komoly hatással volt az évtizedekkel későbbi ír zavargásokra. „Cassidyt nem egy konkrét történelmi esemény ihlette, hanem általánosan képviseli az ír politikai erőszakot és forradalomra való hajlamot”.

Ha már Írország és Észak-Írország, szóba kerül a Kneecap is. Ennis ismeri a formációt, bár a zenéjüket nem, és annak ellenére, hogy félig New Yorkban, félig Londonban él, követi, hogy mi történik a szülőhazájában, ahol az elmúlt években felerősödtek az egyesült Írországgal kapcsolatos vágyak és érzelmek. Ennis szerint a probléma az, hogy a két Írország újraegyesítésének gondolatával párhuzamosan erősödik egy olyan jobboldali politikai közeg is, amely hangsúlyosan bevándorlásellenes, és a baloldali ír politikai pártok sem tudnak eljutni a fiatalokhoz igazán. „De ez igaz Írország mellett Angliára is, Amerikában pedig már majdnem el is vesztették a harcot a szélsőjobboldallal szemben. A helyzet Nagy-Britanniában sem jobb, de ott még nem dőlt el minden” – mondja, majd rátérünk a kedvenc hobbijára, a háborús történelemre.

Ennis maga is háborús képregényeken nőtt fel, és máig számos háborús témát dolgoz fel a műveiben. Olyannyira, hogy például a Marvelnél is gyakran háborús történeteket írt olyan jól ismert karaktereknek, mint a Punisher (Megtorló) vagy Nick Fury. Különösen a második világháború és Vietnám foglalkoztatja, éppen ezért hiába érdekli, mi lesz a közel-keleti konfliktus, az iráni háború vagy az ukrajnai orosz katonai megszállás vége, egyelőre nem tudja elképzelni, hogy ezek a történetek megihlessék. „Tudnom kell az adott háború végkimenetelét ahhoz, hogy aztán történetet írjak belőle, ezért alapvetően inkább a régebbi háborúk érdekelnek” – és itt rátér arra, hogy mennyire érdekesnek tartja, hogy miközben az iraki vagy az afganisztáni háború sem kerül be a sikeres amerikai katonai akciók közé, mégsem okozott akkora sebet az amerikai nép lelkében, mint a vietnámi háború. Erre az a megfejtése, hogy a vietnámi háború idején valahogy ártatlanabbnak tűnt az amerikai társadalom, míg Afganisztán vagy Irak esetében a többség tisztában volt vele, hogy itt nem feltétlenül tudják elérni a várt eredményeket.

„Nézd meg a mostani háborút Iránban, hát igazából mindenki erre számított. Tudtuk, hogy Trump szerelmes a katonai erejébe, tudtuk, hogy egy ponton elkezd ott baszakodni, és azt is tudtuk, hogy valószínűleg semmi más komolyabb stratégia nincs a részéről a háttérben.

Olyan az egész, mintha egy elszabadult tinifiú bottal rohangálva csapkodna össze-vissza”

Ugyan Ennis a képregényes vonalon már bőven fenegyereknek számított a Preacher, a Punisher és a Hellblazer miatt, és hiába készült ezekből mind valamilyen módon adaptáció, mégis a Boys lett a karrierjének a csúcsműve. A Boys ugyebár gyakorlatilag egy anti-szuperhős történet, ami egy olyan világban játszódik, ahol a szuperhősök valójában rettenetes emberek, akiket egy politikai és államirányítási szerepkörbe jutott megacég menedzsel. Egyszerre funkcionálnak celebekként, hősökként, illetve politikai aktorokként. Szóval a szöges ellentéte annak a szuperhőskultúrának, ami Amerikából érkezik a '60-as évek óta.

Ehhez képest a Boys ma már franchise-zá nőtte ki magát: készült belőle animációs és élőszereplős spinoff, az ismertebb karakterek feltűnnek a Call of Dutyban és a Mortal Kombatban, és persze Funko Pop-figurákat is lehet már venni belőlük. Vagyis a Boys voltaképpen azzá vált, amit Ennis kritizál a képregényében a Vought megacég képében. Ugyan a képregények bőven Donald Trump politikai karrierje előtt készültek (2006 és 2012 között), a tévésorozatban évadról évadra egyre jobban érezni, hogy a készítők a jelenlegi amerikai vezetésre, társadalmi helyzetre és a már túl nagy multicégek térnyerésére próbálnak reflektálni.

„Egyértelműen a Trump-kormányzásra reflektál a sorozat, és szerintem ez abszolút szándékos. Ha megnézed a képregényeket, ott ugyebár a fókusz azon van, hogyan válik politikai erővé egy nagyvállalat, és ez mivel jár. Ez történik most az Egyesült Államokban is, csak amíg a Boys esetében a megacég szuperhősökkel foglalkozik, a valóságban techcégek szivárogtak be az amerikai közigazgatásba. Szerintem a képregény és most a tévésorozat is nagyszerűen rámutat erre a problémára” – mondja Ennis, aki azt is hozzáteszi, hogy őrült lenne panaszkodni amiatt, hogy franchise lett az alkotásából, hiszen ennek nemcsak kereskedelmi előnyei vannak, hanem az is, hogy életben tartják a saját kis történetét. Erre példaként George R.R. Martint hozza fel, akinek az írói munkássága is jóval keresettebb lett a Trónok harca tévésorozat óta, és olyan munkái iránt is megnőtt az érdeklődés, ami máshogy nem tudott volna eljutni ekkora tömegekhez.

A Boys sikerét is meglehetősen reálisan látja. Szerinte az elmúlt 20-25 évben sikerült a nem képregényolvasó emberekkel is megértetni a szuperhősök világát, működését és a közös univerzumokat, amelyeknek köszönhetően Batman és Superman létezhet úgy egy világban, hogy két különböző filmben szerepelnek. „Már csak idő kérdése volt, hogy ki lesz az, aki ebbe az alaphelyzetbe megérkezik egy olyan koncepcióval, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy a szuperhősök valójában csak egy rakás igazi szemétláda gyülekezete. Valahol természetes, hogy egy ponton valaki az egész műfaj alapjait akarja újraértelmezni. De ez valahol minden zsánerre jellemző” – mondja, és azt is elismeri, hogy valószínűleg nem mindenkinek jut eszébe az ő politikai szatírája, amikor vesz egy Funko Pop-figurát, de biztos vannak olyanok, akiknek igen, és ezzel ő ki van békülve.

Azonban nem a Boys az első Ennis-adaptáció, és nem is az utolsó. 2005-ben jelent meg Keanu Reeves főszereplésével az ő képregényére alapuló Constantine, majd 2008-ban A Megtorló – Háborús övezet, amit nyolc évvel később követette a Preacher tévésorozat az AMC-n, ami összesen négy évadot ért meg. Amikor a Constantine-filmről kezdenék beszélni, Ennis nagyot sóhajt, és először közbevág: „Nagyon nehéz bármit is mondanom arról a filmről, mert alig bírtam végignézni – mondja, de itt is hamar kiegészíti azzal, hogy ez egy ilyen iparág, ha nem általad kreált vagy birtokolt szellemi termékekkel dolgozol (a Constantine a DC Comicshoz tartozik), akkor hozzá kell ahhoz szoknod, hogy később azt csinálhatnak vele, amit csak akarnak. A Boys esetében is hamar megtanultam, hogy jobb hátrébb lépnem inkább”.

Viszont valahol ez neki kényelmes is így, mert saját bevallása szerint azért sem nagyon akar belefolyni a művei adaptálásába, mert nincs kedve még egyszer elmesélni ugyanazt a történetet. És alapból is elképesztően frusztráló számára hollywoodi filmeken vagy tévésorozatokon dolgozni, így ezt inkább a profikra hagyja. Főleg úgy, hogy ma már olyan projekteken dolgozik javarészt, ahol azt ír és úgy, ahogy ő akarja. Azt viszont elmondta, hogy már le is forgatták a Crossed című képregénysorozatának a filmes adaptációját, tehát még mindig érdekli Hollywoodot Ennis munkássága. Arra a kérdésre viszont nem volt hajlandó válaszolni, hogy melyik adaptációját szereti a legjobban, mert egyébként is különálló, tőle nagyjából független alkotásokként kezeli azokat.

Ugyan Ennist láthatóan leginkább a saját sztorijai és háborús történetei kötik le igazán, azért még mindig vállal mainstream munkákat a DC-nek és a Marvelnek. Utóbbival kapcsolatban rá is kérdezek arra, hogy Punisher és Nick Fury mellett más nem éppen klasszikus szuperhős, például Deadpool foglalkoztatja-e, de itt vadul gesztikulálva reagál, hogy tényleg ez a két karakter érdekli egyedül a Marveltől, és Deadpool nincs köztük. A Nick Fury iránta rajongása különösen úgy érdekes, hogy a képregényekben és filmekben Fury kvázi minden szuperhős főnökeként funkcionál. Ennist azonban pont nem ez érdekli a karakterben, és ezzel jól le is írja a műfajhoz való hozzáállását.

A Punisher esetében kifejezetten örült annak, hogy végre írhat valamit a Marvelnek a vietnámi háborúról, és Furyban is az tetszett neki, hogy régebbi Elektra-képregényben egy öregedő háborús veteránként ábrázolták, aki titokban alig várja, hogy újra bevetésre menjen, nem pedig egy szigorú bürokrataként. „Ha kiveszem ezeket a karaktereket a szuperhősök közül és izolálom őket, sokkal érdekesebb történeteket lehet elmesélni. Voltaképpen bűnügyi vagy háborús drámákról beszélünk ezekben az esetekben. És hogyan tudsz elrontani egy remek háborús történetet? Szuperhősökkel. Engem sokkal jobban érdekel például Fury esetében az, ahogy egykori katonából egyszer csak a titkosszolgálatok között találta magát, ahol aztán megragadta az alkalmat, hogy hatással legyen a környezetére” – és itt még azt is elmondja, hogy szerint Nick Fury sokkal rosszabb ember, mint Frank Castle (vagyis Punisher), mert Fury az a fajta csávó, aki létrehozza az olyan állapotokat, amelyek később olyan antihősöket teremtenek, mint a Punisher.

„Fury indítja el a háborúkat, de Castle vívja meg azokat”.

Nem véletlenül mondja, hogy ugyan tényleg kategorikusan elzárkózik minden más Marvel-karaktertől, de a Punishert vagy Nick Furyt bármeddig tudná írni, ha kellő szabadságot kap hozzá. „Nick Fury, a Shield-ügynök háborút indít a Hydra ellen – na, ez az, ami engem egyáltalán nem érdekel” – utal itt arra, hogy a karaktert alapvetően ebben a szerepkörben ismerik és használják a legtöbben. „Na, de egy kiégett CIA-ügynök Nick Fury, aki a '80-as évek Nicaraguájában harcol? Az máris izgalmasabb!”

Azt érezni, hogy Ennis akkor igazán lelkes, amikor a saját történeteiről beszél. Készül a Sara című képregényének a folytatása Partisan címmel, ami egy nőről szól a második világháború Oroszországában. A sztori szerint a nő csatlakozik a szovjet ellenállókhoz, de kizárólag azért, hogy enni tudjon adni a gyerekeinek. Ezen kívül folytatódik a The War című atomháborús, horrorba hajló képregénysorozata is, illetve az elmúlt időszakban rengeteget dolgozik a brit képregénygyártás és -alkotás felélesztésén.