Hat társasjáték, amikkel a felnőtteknek is élvezet lesz a családi társasozás

A társasjáték igazi családi elfoglaltság lehet, sőt az elmúlt évek nagy társasjáték-reneszánsza előtt leginkább az volt. Társasjátékot a gyerekjátékok között keresett az ember, joggal, hiszen a múlt században elérhető társasjátékok többsége egyszerre volt egyszerű és felnőtteknek unalmas. Egy Virágparádé-parti („elbódultál a jácint illatától, ezért kétszer kimaradsz a dobásból”) élvezeti értékben felért egy gyökérkezeléssel, de nem volt jobb a brezsnyevi pangás kulturális emlékműve, a Gazdálkodj okosan! sem. A szülők a társasjátékozásra gyakran ugyanolyan áldozatként tekintettek, mint a közös Bogyó és Babóca-nézésre.

A kétezres évek nagy társasjáték-forradalma aztán alapjaiban változtatta meg azt, ahogy a társasokról gondolkodunk. Gyerekszórakozás helyett először igazi kockadolog lett a modern társasokkal játszani, aztán pedig egyre elfogadottabb időtöltéssé vált, amit a gombamód szaporodó társasjátékos kávézók is kihasználnak. Mostanra azok, akik a húszas éveik elején kezdtek a Carcassonne-nal vagy a Catannal játszani, már apukák és anyukák, akiknek a társasozás már többet jelent a Ki nevet a végén?-nél.

A filmstúdiók már rájöttek, hogy olyan filmeket kell gyártani, amiket egyszerre tud élvezni a szülő és a gyerek is, ezért vannak bennük kikacsintós poénok, amiket egy elvileg célközönségnek tekintett kisgyerek még biztosan nem ért meg. Nagy kérdés, hogy van-e olyan társasjáték, ami hasonlóan tud több regiszterben is működni, és jó bevezetés lehet a kicsiknek. Az talán egyértelmű, hogy amikor a gyerek járni kezd, még nem érdemes leültetni a Campaign for North Africa elé, de szerencsére a most bemutatott játékok nem ilyenek, bátran rakhatjuk őket kisebbek elé is. A tapasztalat az, hogy a gyerekek sokkal jobban megértik a társasjátékokat, és sokkal könnyebben átlátják a szabályokat, mint azt elsőre gondolnánk.

CoraQuest

A CoraQuestet a Covid-járványnak köszönhetjük. A nyolcéves Cora Hughes ekkor ért rá arra, hogy apukájával közösen kitaláljanak egy társast. A játék grafikája Cora rajzain alapul, világa pedig leginkább Terry Pratchettet idéző, könnyed fantasy. A CoraQuest afféle dungeon crawler, amilyen például a Homályrév vagy az Odalent, a cél, hogy hősökkel felfedezzünk egy kazamatát, leöljük a szörnyeket (vagy legalább elfussunk előlük), elkerüljük a csapdákat, és persze begyűjtsük a kincseket.

A CoraQuest kooperatív játék, nem egymás ellen játszunk benne, hanem együtt. A szabályrendszer nem túl bonyolult, és kis odafigyeléssel és szerencsével minden küldetés teljesíthető, nem kell frusztrációtól tartanunk. Az egyes pályákon kellően változatosak a küldetések és a célok, ezt ráadásul a térképelemek ötletes kombinációjával éri el a rendszer.

Amitől a CoraQuest a szülőknek is izgalmas lesz, az a humora: néhol egészen agyrohasztó szóviccekkel találkozhatunk. A történeteknek van egy sajátos, leginkább szatirikus atmoszférájuk, és egy idő után Hódony és lakói egészen jó ismerőseinkké válnak. A játék még arra is biztat, hogy találjunk ki magunk új hősöket és új kalandokat, de van hozzá olyan kiegészítő is, amivel tovább lehet bővíteni a történeteket. Ha rákap a család, a hétvégék standard elfoglaltsága lehet a CoraQuest.

Lumenara felfedezői

Egy fokkal könnyedebb és talán már egy kicsit kisebbekkel is élvezetes lehet a Lumenara felfedezői. Ebben a játékban egy bolygót fedezünk fel, de nem kell semmilyen ellenségtől tartani, mindenki kedves és cuki lesz. A felhúzott lapokat kell úgy lerakni, hogy az utak kapcsolódjanak egymáshoz. A kooperatív változatban közösen építjük a térképet, és a cél, hogy bizonyos lényeket és házakat összekapcsoljunk, hogy megadott dolgok (lávatavak, űrgombák) kerüljenek a bolygónkra.

A kooperatív játékok rákfenéje szokott lenni, hogy egy alfa-játékos leuralja a többieket, és mindenkinek megmondja, mit csináljon; ez itt is jelen van, de nem olyan nagy baj, hiszen jellemzően azt jelenti, hogy a szülő ad tanácsokat a gyereknek. Rettenetes kihívás nincs a dologban, de amitől ez a játék tényleg izgalmas lesz, az a szuper grafika – biztosak lehetünk benne, hogy a gyerekek egész történeteket költenek majd minden egyes lény köré. A szülőknek pedig eszükbe juthat az Egér a Marson világa, itt is olyan békés űrlényekkel találkozunk majd.

Ha megelégeltük a jófejkedést, a Luminarának van versengő változata is. Itt egy háromszor hármas térképet épít mindenki saját magának, nem kötelező az utaknak csatlakozniuk, és arra gyúrunk, hogy megadott célokat minél gyorsabban teljesítsünk. Rettenetesen sok taktikázásra nincsen lehetőség, de azt sem fogjuk érezni, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva a lapjárásnak. Ahogy egyre több célt adunk hozzá a játékhoz, egyre több dologra is kell figyelni, de azért nem kell attól tartani, hogy elvesznénk a szabályok dzsungelében.

Mumusok

Jól ismert játékmechanikát hasznosít újra a szintén gyerekekre kalibrált Mumusok, amiben a cél, hogy sikerüljön elaludni. Alapjaiban kockáztatós (push your luck) játékot játszunk: a pakliból kártyákat húzunk fel, és bármikor eldönthetjük, hogy megállunk. A lapok között vannak olyanok, amik alváspontokat érnek, és vannak mumusok is. Ha három mumust felfedünk, nem kapjuk meg az alváspontokat, és az egész fordulónk kárba vész.

Amivel a Mumusok izgalmasabb a Piros papucsnál, az a különféle más játékokból már jól ismert néhány elem, például az egyéni képességek. Minden játékos egy adott gyereket játszik, akinek vannak speciális képességei, ezek nem olyan eget rengetők, hogy teljesen más játékstílust követelnének meg, de gondoskodnak a változatosságról. Az alváspontok megszerzésével mindenki a saját tábláján lépeget előre. A különböző színű mezőknek itt is van jelentőségük, vannak olyanok, amik védelmet adnak, mások érzékenyebbé tesznek a mumusokkal szemben.

A játék igazi sava-borsát az eseménykártyák adják meg, ezekkel leginkább a többiekkel tolhatunk ki. Az események használatával gyerekjátékhoz képest szokatlanul interaktív és kegyetlen lesz a játék, már-már a Ki nevet a végén? vagy a Monopoly kíméletlenségét hozza be, de azoknál azért érdekesebben. Izgalmas, hogy minden kitolással szemben van védekezés is, így ha jó helyen állunk meg a táblán, vagy éppen nálunk van a megfelelő kártya, keresztbe tehetünk a keresztbe tevésnek.

Totemix

Bár gyerekjátékként pozicionálja magát a Totemix, mi úgy éreztük, ez a játék a felnőtteknek is kifejezetten izgalmas. Totemoszlopot építünk a közép-amerikai indián birodalmak esztétikájával, de szerencsére nem kell emberáldozatot bemutatni, elég ügyesen licitálni hozzá.

A játék két jól ismert mechanikát, a licitálást és a felírogatást vegyíti, teljesen egyedi módon. Minden körben felcsapunk egy lapot, majd mindenki rejtve eldönti, hány kristályt adna érte. Nemcsak a legtöbbet kínáló kap valamit, hanem a többiek is, még a legkevesebbet ajánlónak is jut vigaszdíj. Olyan helyzet is előfordulhat, amikor valakinek kifejezetten az a célja, hogy ne nyerjen, mert jobban jár a lepattanóval. A megszerzett dolgokat a saját lapunkon jelölhetjük, a felírós játékokból megszokott módon kipipálva a megfelelő helyet. A lapunkon egyfelől vannak olyan mezők, amikkel totemoszlopdarabot lehet szerezni, ez a végső cél, de olyanok is, amik fejlesztik a többi mezőt, így idővel sokkal több dologhoz juthatunk hozzá, ezzel némi rendszerépítés is belép a játékba.

Elsőre kicsit összetettnek tűnhet a dolog, és kell pár pillanat, amíg az ember átlátja a logikáját, de sokat segítenek az ikonok, és pár játék után már rutinból megy minden. Bőven van lehetőség taktikázni, és bár közvetlen konfrontáció nincs a játékban, a licitálás miatt folyamatosan interakcióban állunk egymással. A játéktábla kétoldalas, érdemes először az egyszerűbb változattal kezdeni, főleg, ha kisebbek (az ajánlott kor a nyolcéves) is játszanak.

A Mikulás műhelye

A Mikulás műhelye úgy gyerekeknek szánt játék, hogy valójában nem az. A témája biztosan vonzó lehet nekik, hiszen a Mikulás manóit irányítjuk, a cél pedig mindenféle ajándékok elkészítése. Talán a gyerekeknek nem lesz egyértelmű, hogy a Mikulás milyen kíméletlen kapitalista, a szerencsétlen manók a végletekig ki vannak zsigerelve, szó sincs nyolcórás munkaidőről, betegbiztosításról, nyugdíjról, csak dolgoznak látástól vakulásig. A nagytőkés Mikulás pedig még egymás ellen is fordítja őket: csak a legjobb brigád mehet el a vágyott trópusi nyaralásra, így aztán manó manónak farkasa az északi-sarki maquiladorában.

Maga a játék alapjaiban munkáslehelyezéssel és erőforrás-gazdálkodással működik, de pont annyi extra van benne, hogy gyakorlott játékosnak is érdekes legyen. A legtöbb helyre egyszerre csak egy manó mehet, így természetesen verseny van a jobb pozíciókért, de soha nem fogjuk azt érezni, hogy nincs mit csinálni. A játék pénze a szén, ezzel kell fizetni mindenért, de más erőforrások felhasználásával fejleszthetjük a bányánkat, hogy egy-egy alkalommal minél többet szerezzen meg az oda küldött, szerencsétlen manó. Küldhetjük a manókat a háromféle nyersanyagért is, itt még arra is van lehetőség, hogy specializáljuk a munkásokat, akik az egyes helyeken így egyre hatékonyabbak lesznek.

A megszerzett nyersanyagokat azonnal le kell raknunk a készülő játékokra vagy a fejlesztésekre, nincs lehetőség raktározásra, ami komplexebb stratégiát igényel. Külön fontosak a tervrajzok, ezek nélkül nem lehet játékot gyártani, itt viszont az elsőnek tervrajzért menő manónak nem az a jutalma, hogy többet kap, hanem az, hogy segíthet a később érkezőknek, amiért győzelmi pont jár neki. Lehetőségünk van még a közös karácsonyfa-díszítésére is, és rénszarvasokat is begyűjthetünk, amik egyfelől izgalmas bónuszokat adnak, másfelől a játék végén sok pontot érnek. A játék kilenc körig tart. Háromkörönként megjön a rettegett Mikulás, és értékeli az egyes manócsapatok játékgyártó és fadíszítő tevékenységét, itt a sztahanovisták számíthatnak bónuszpontokra. A sokféle mechanika érdekes, ha nem is teljesen újszerű játékká áll össze.

Amitől a Mikulás műhelye alkalmas lesz arra, hogy a kisebbeket is bevezessük a társasozásba, az a játék családi változata. Tulajdonképpen két játékot kapunk egyben, külön szabálykönyvvel. A családi változat sokkal egyszerűbb, tulajdonképpen csak a munkáslehelyezés marad meg, a mindenféle extrák nélkül. Ezt a játékot könnyen meg lehet tanítani a hatévesnek és a nagymamának is, a lépés a komolyabb változat felé pedig már magától értetődő. Amik még növelik a játék vonzerejét, azok a különleges komponensek: a nyersanyagok, a karácsonyfadíszek és a Mikulás szánja, amibe az elkészült ajándékok kerülnek, szuperül néznek ki. Remek trükk, hogy az egyes manóknak nevük is van, így elkerülhetetlen, hogy az ember kötődjön is hozzájuk.

The Crew Family

Nagyon sokat lelkendeztünk már a Crew nevű kártyajátékról, ami tulajdonképpen műfajt teremtett azzal, hogy kooperatív ütésvivős játék. Attól működik, hogy korlátozva van a kommunikáció (az első változat az űrben, a második a tenger mélyén játszódik), így kifejezetten sokat kell töprengeni azon, hogy vajon mi lehet a többiek kezében, és hogyan tudjuk az adott küldetés céljait megvalósítani.

Nemrég megjelent a Crew családi változata. Ahogyan a korábbiakban, itt is egyre nehezedő küldetéseket kapunk, amik egy történetet mesélnek el, ebben az esetben kalóztámadás után egy lakatlan szigeten kell a hősöknek boldogulniuk. Ez a változat nem ütésvivős, a célunk az lesz, hogy adott lapok kerüljenek le (néha a megfelelő sorrendben is) a táblára. A lapok lerakásának szabálya egyszerű, egy adott lap után vagy azonos színűt, vagy azonos számút rakhatunk le.

A lerakást egyszerűsíti a tábla, amin mindig jelölhetjük, hogy mi volt a legutolsó lap, és egyértelmű, hogy utána csak olyan jöhet, ami azzal egy sorban vagy egy oszlopban van, így a kisebbeknek is egyértelmű, hogy mi a helyzet, nem kell magyarázni, aminek köszönhetően a kicsik is önállóan játszanak, teljes jogú tagjai a csapatnak. A kommunikáció itt is korlátozott, nem mondhatunk semmit a saját lapunkról a többieknek, de játékonként egyszer mindenki megmutathatja egy lapját, hogy a többiek tudják, az nála van. Segítséget jelentenek a speciális kártyák is, amikkel például kérhetünk valaki mástól egy lerakható lapot, de párszor passzolásra is van lehetőség.

Az első feladatok nagyon egyszerűek, de mivel egy-egy játék ritkán hosszabb tizenöt percnél, hamar eljuthatunk a komolyabb kihívást jelentőkhöz. Az utolsó, harmincnegyedik már eléggé izzasztó, de addigra már rutinja is lesz mindenkinek. Erre a változatra fokozottan igaz, hogy akkor működik igazán jól, ha egy stabil csapat játszik vele, így ideális családi időtöltés lehet, akár fél évig is el lehet játszani vele.

A játékokat az A-Z Games, a Pagony és a Piatnik kiadóktól kaptuk kipróbálásra.