1968-ben négy birminghami suhanc, Tony Iommi, Bill Ward, Geezer Butler és Ozzy Osbourne megalapították a The Polka Tulk Blues Bandet, amit elég hamar Earth-re neveztek át. Egy évvel később aztán újabb névváltoztatás következett, és eddigre nyerte el a végső formáját a rockzene egyik, ha nem a legfontosabb zenekara, ami az első, 1970-es albumával feltalálta a metált – mindezt már Black Sabbath néven.
A zenekar közel hatvanéves pályafutása alatt a műfaj legmeghatározóbb zenekarává vált, és kis túlzással minden utánuk érkező rock- és metálzenész a főbb inspirációi között nevezi meg őket. A Black Sabbath története nem volt botrányoktól és szétválásoktól mentes, számos utolsónak belengetett koncert és turné után azonban év elején bejelentették, hogy a másfél évtizede nem koncertező eredeti felállás összeáll egy tényleg utolsó koncertre. Pontosabban inkább minifesztiválra, és metálünnepre, hiszen Ozzyék egy közel tízórás koncertet állítottak össze, ami már előre is túlzás nélkül a modern metálzene legnagyobb eseményének tűnt.
A koncertre percek alatt elfogyott mind a 40 ezer jegy, a (szintén fizetős) élő közvetítést pedig további csaknem hatmillió ember nézte. A történelmi jelentőségű koncerten mindenki ott volt, aki számít, sőt, néhány meglepő vendég is felbukkant a színpadon, vagy éppen a közönség soraiban. A Mastodon, a Gojira, a Metallica, a Guns n' Roses, vagy éppen a Slayer koncertjei mellett felbukkant Yungblud és a Sleep Token rejtélyes dobosa is, de műsorvezetőként csatlakozott az estéhez Jason Momoa is, hogy aztán pogózzon egyet a közönség soraiban a Pantera koncertjén.
Hiába alakult újjá az Oasis is ugyanezen a hétvégén – ami hasonlóan nagy brit popkulturális pillanat volt –, legalább akkora, ha nem nagyobb figyelem szegeződött Birminghamre, mint a Gallagher testvérek turnéjának első állomására, Cardiffra. Tom Morello, a koncert zenei rendezője, valamint az egész stáb pedig tényleg kitett magáért, a fél napos gigakoncertnél keresve sem lehetett volna méltóbb módot találni arra, hogy a metál megalkotói elbúcsúzzanak egymástól, maguktól és örökségüktől, és végleg átadják a stafétát a következő generációknak.
A Black Sabbath jelentőségét jól mutatja, hogy az általuk lefektetett alapokból kinövő legkülönfélébb alműfajok képviselői egy emberként hajtottak fejet előttük koncertjükkel. A hard-rock Halestormtól kezdve a thrashmetál Anthraxon át egészen a progresszív metál csúcsát képviselő Toolig mindenki a zenekar előtt tisztelgett, a legkülönfélébb zenekarok tagjaiból összeálló supergroup-szettekről nem is beszélve.
De különleges pillanat volt Jack Black Mr. Crowley feldolgozása is, amit Morello fiával, Romannal illetve az anthraxos Scott Ian gyerekével, Revellel adott elő. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy legendák követték egymást a birminghami Villa Park színpadán, és azt sem, hogy egy generációkon átívelő koncert volt a szombati. A legnagyobb klasszikusoktól az olyan, a műfaj korlátait már bőven szétfeszítő újsulis arcokig, mint a Sleep Token, vagy Yungblud egészen a szó szoros értelmében vett legkisebbekig mindenki egy dolog miatt volt itt:
az Iommi – Ward – Butler – Osbourne négyes egy emberöltővel ezelőtt feltalált valamit, ami azóta emberek millióinak vált az otthonává.
Ezt többen ki is emelték a dalok között, Ozzyéknak hálálkodva, amiért megteremtették a metálzenét. Az est csúcspontja pedig egyértelműen a lezárás volt, előbb Ozzy, aztán a várva várt Black Sabbath lépett színpadra.
Annak ellenére, hogy röviddel a bejelentés után Ozzy arról beszélt, hogy nem lesz sokat színpadon, meglepően hosszan bírta, szólóban öt, a Black Sabbath-tal pedig négy dalt játszottak. A 77 éves énekest 2019-ben diagnosztizálták Parkinson-kórral, betegsége miatt a 2023-as budapesti fellépését is lemondta. Mivel állni már nem tud, a koncerteket egy direkt erre a célra készített fekete bőrfotelből tolta végig, és habár – pláne az állapotát figyelembe véve –, az éneklésére nem lehetett panasz, néhol azért érthető módon kifogyott a szuszból.
A klasszikus Ozzy-felállásban Zakk Wylde-al, Wakemannel, Tommy Clufetos-szal és Mike Inezzel adott koncert kétségkívül legmeghatóbb pillanata a Mama I’m Coming Home volt, amit Ozzy könnybe lábadt szemekkel nyomott végig, de streamen jól látszott, hogy sokan a közönségben is együtt sírtak a Sötétség Hercegével.
Aztán jött a nap, a hónap, de sok metálrajongó talán életének csúcsa, a Black Sabbath, még egyszer utoljára eredeti felállásban. Annak ellenére, hogy Iommi és Butler sem éltek kimondottan visszafogottan a Black Sabbath működése alatt, rajtuk kevésbé fogott az idő. Mindkettejükből ugyanolyan dinamikával és ugyanolyan lehengerlően ömlöttek ki a legnagyobb klasszikusok, a War Pigs, az N.I.B., az Iron Man és a Paranoid riffjei. A Black Sabbath jelentőségét szokás Iomminak és Ozzynak betudni, de Butler, és a legnagyobb visszatérő, Bill Ward nélkül az egész mit sem ért volna.
Ward az évtizedek során többször ki-, aztán visszalépett a zenekarba, általában ő volt a hiányzó láncszem, aki sem az utolsó, 13 című Black Sabbath lemezen, sem az utolsó turnén nem játszott. A meghatározó doboson, Ozzyhoz hasonlóan nem múltak el nyomtalanul az évek, ami legfőképp megkopott dinamikáján látszott, de ez mit sem vett el abból, hogy itt bizony azt nézhetjük, ahogyan az eredeti Black Sabbath még egyszer, utoljára eljátsza az eredeti dalaikat.
Ezzel a koncerttel kétségkívül lezárult egy korszak, a metálzene történetének első, legfontosabb korszaka. A műfaj megalkotói, Birmingham legendái még egyszer, utoljára összeálltak, és tették mindezt úgy, hogy hiába közelednek mindnyájan a nyolcvanhoz, hiába nincsenek tökéletes egészségügyi állapotban, a dolog mégsem egy hakni volt, hanem annál sokkal több. Búcsú a színpadtól, főhajtás az utódok és a közönség előtt, és egy utolsó lehetőség, hogy összeálljanak mindannak ellenére, ami korábban történt közöttük. Ez az este ugyanis nem csak a Black Sabbath és a metálzene, de barátság és a közösség ünnepe is volt.
