A 2020-as évek egyelőre elég hervasztó horrorikonokat tudtak kitermelni. Ott volt Megan, a megkergült robotkislány, Art, a Terrifier-sorozatok szadista bohóca (jön a harmadik a magyar mozikba Bohócrém karácsonya címmel), a krónikusan online emberek még biztos jönnének az Öt éjszaka Freddy pizzázójának animatronikus állataival is, bár azok csak vigaszágon jutnának fel a dobogóra, meg azért, mert egyszerűen nemigen van másik.
Az Eretnek legalább próbálkozik, itt a gonosz nem egy zárlatos robot, egy természetfeletti démon, vagy egy gonosz bosszúálló szellem, hanem a legrémisztőbb dolog, amit el tud képzelni bárki: Hugh Grant kardigánban, aki végtelen okoskodó monológjaival lyukat beszél a hasunkba. Nem is kellene a kezébe semmilyen szúró-vágó eszköz, egyszerűen azzal már minden jóérzésű emberben felvetődik az öngyilkosság gondolata, ha egy térben kell lenni vele, miközben kiselőadást tart popkultúráról, a vallások viszonyáról, a Radioheadről.
Pont ez teszi egy ideig olyan érdekessé az Eretneket, Scott Beck és Bryan Woods új filmjét, hogy hirtelen össze vagyunk zárva egy emberrel, Mr. Reed (Grant), aki nem ereszt minket, és ahelyett, hogy klasszikus horrorfilmek jó szokásai szerint, mondjuk, elkezdene késsel hadonászni vagy láncfűrésszel kergetni, a mansplaining eszközéhez nyúl. A fenyegető helyzetet tetézi az, hogy a folyamatos kiselőadásainak elszenvedője két, nagyjából húszéves mormon misszionárius nő (Sophie Thatcher, Chloe East), akik tudják, hogy óriási kulimászban vannak az első perctől kezdve, de nem akarnak megsérteni senkit. Reed úr váltig állítja, hogy nincsenek veszélyben, hiszen a felesége ott van a szomszéd szobában, éppen sül a pite, kár lenne megázni az esőben, tessék csak tessék, lehet még mélyebbre menni ebben az ódon házban.
Abban az ódon házban, ahol valami miatt minden időzítőre van állítva, ahol a legmodernebb eszköz egy évtizedekkel ezelőtti lemezjátszó, ahol könyvek, festmények, és társasjátékok a szemléltető tárgyak, és ahol természetesen a mobiltelefonok sem működnek, internet meg azért nincsen, mert talán nem is lehetne hova. Reed úr ugyanis az utóbbi években nem annak szentelte az idejét, hogy a Facebookon nosztalgikus áhítattal kommenteljen különféle retróoldalak fotói alatt, hanem szerette volna megismerni a világ vallásait, hogy megtalálhassa azt, ami éppen neki a legjobban megfelel. Vagy ha nem is neki, akkor a furmányos szándékának. Nem a mormonizmus az, annyit elmondhatok.
És az Eretnek jelentős, legjobb része tényleg abból áll, hogy Reed folyamatos agytorna elé állítja szegény mormon térítőket a vallásuk természetéről, miután sikerült csapdába csalnia őket. A betörős filmekhez képest persze az a csavar, hogy ezek a hittérítők mindig is teljesen legálisan akartak bejutni a vesztükbe, leülni a kanapéra, és elcsevegni a hitük mivoltáról.
Ez a csevegés sokkal kevésbé lenne elviselhető, ha Reedet nem Hugh Grant játszaná. A kilencvenes évek hebegő-habogó brit sztárja mostanában egyre viccesebb és érdekes alakításokat nyújt: a Felhőatlasz több síkon futó őrületével kezdődött talán minden, de szórakoztató volt a Dungeons & Dragons: Betyárbecsületben is. Itt az Eretnek szinte teljes mértékben rá, pontosabban a hírére épül, a barátságosapuka-vicceket pufogtató, színes kardigánban és nyugdíjas szemüvegben pompázó Grant, akinek tényleg rég volt ilyen ínycsiklandó szerepe.
A színész fizimiskájában mindig is volt valami tenyérbemászó fiatalkorában, ami az idő elteltével egyre érdekesebb vonalakká nemesedett, a habókos gesztusai pedig az Eretnekben az álkedvesség mintapéldái lesznek. Egyszerűen amennyire kedvesnek, de idegesítőnek tűnhetett a fiatal Hugh Grant, a hatvanéves múlt változata kedvesnek és rémisztőnek tűnik egyszerre. Ha nem ő lenne az Eretnek főszereplője, akkor egy fabatkát sem érne Scott Beck és Bryan Woods (a Hang nélkül írói, a dinós 65 rendezői) filmje.
Jó, ez talán kicsit erős megfogalmazás, de van valami az Eretnekben, ami inkább egy vitaestre emlékeztet, mint egy horrorfilmre. Akárcsak nem sokkal korábban a Barbár, itt is sokkal nagyobb a hangsúly azon, hogy megfogalmazzon egy karcos állítást, mint az, hogy megijesszen minket. Csak amíg ott a kizsákmányoló Airbnb-féle üzleti kultúrát valahogy párhuzamba lehetett állítani az előző generációk női elnyomásával, az Eretnek nem különösebben hagy más értelmezési lehetőséget, mint hogy elmondja a Nagy Igazságot a vallásról és az egyházról. Mintha megint gimiben ülnénk, ahol a gót srác beszívott, és muszáj okoskodnia.
Beck és Woods ráadásul ezt a fajta opresszív okoskodást egy szimbolikus térbe is helyezi, furcsa funkciójú tárgyakkal, ódon házzal, a modern technológia teljes hiányával, valami miatt időzítőkre szerelt áramellátással. A legmodernebb eszköze egy lemezjátszó, aminek a segítségével természetesen egy kiselőadást tart, mint egy igazi, pokolbéli boomer. A ház maga pedig nem egyszerűen egy lakóház, bár sasszeműek már kiszúrhatják az első jelenetben, látva, hogy az ablakok nem kifejezetten olyanok, amiket érdemes lenne szellőzésre kinyitni. A ház pedig folyamatosan fedi fel szimbolikus mivoltát, amikor már tényleg a film fő gondolatmenetének a mélyére kell menni, akkor megyünk fizikailag is mélyebbre, a föld alá, a pince alatti pincébe is.
Az Eretneknek többek között ezért is a legjobb része az első harmada, amikor még nem tudjuk, mire megy ki a játék, és a két mormon misszionárius nem egy teológiai-metafizikai vita kellős közepébe csöppen, hanem egyszerűen jóhiszeműen beléptek egy idősebb férfi házába. Ahol minden egyes mondatnak és gesztusnak jelentése van, minden fél részéről. Elhangzik a filmben, hogy a hittérítés szabálya szerint a két nő nem lehetne egy térben a férfival anélkül, hogy egy női rokon vagy egy lakótárs is jelen lenne.
Ezt a szabályt azonban folyamatosan átírja a végtelen udvariaskodás, a téríteni vágyás ambíciója, és egyszerűen az, hogy egy bájos úriember veszélytelennek tűnik. És két bébiszarvas pedig besétál a csapdájába. Ezért is a legjobb riogatás az, amit még viszonylag korán megkapunk: a két főszereplőnek végig kell mennie egy sötét folyosón, de egy kivehetetlen emberi alak ott figyel rájuk. Ahogy közelebb kerülnek, akkor látszik csak, hogy az emberi alak valójában egy antiknak tűnő szobor. Ez az Eretnek is dióhéjban: rémisztgetéssel kecsegtet, aztán hirtelen ott vagyunk egy történelemórán.
Az Eretnek már látható a magyar mozikban.
