Meghívta egy teára, emiatt először pokol lett az élete, aztán egy tévésorozat

(Ez a cikk részletezi a Szarvasbébi cselekményét.)

A Szarvasbébit nézni olyan, mint beletekinteni valakinek a legtitkosabb gondolataiba – azokba, amiktől görcsbe rándul a gyomra, amikor sorban áll a boltnál, amik nem hagyják aludni hajnali háromkor az ágyban forgolódva, amiket még névtelenül sem biztos, hogy el merne mondani bárkinek. Arról, hogy milyen az, amikor megaláznak, amikor áldozat vagy, amikor tehetetlen vagy, amikor a saját frusztrációd miatt rosszabb az életed, amikor a környezeted nem akar, vagy nem tud semmit tenni érted, amikor pontosan tudod, hogy rossz az irány, amerre tartasz, te viszont semmiképpen sem akarod félrerántani a kormányt.

Azért ilyen, mert gyakorlatilag erről is van szó. A Szarvasbébi (eredeti címén Baby Reindeer) a skót komikus, író és színész Richard Gadd gondolatainak és munkásságának eddigi összefoglalása. Gadd a 2010-es években tűnt fel a különösen alpári, megbotránkoztató egyszemélyes komédiájával. Az egyik műsoráról azt írta a Guardian akkor, hogy szinte megszállottan használja fel csattanónak a homoszexualitást és a molesztálást. Gadd akkor készült fotói messze vannak attól a visszafogott, kockás inges stílustól, ahogy a sorozatában is megjelenik – vannak olyan sajtófotók, amelyeken véres arccal, baseballütővel pózol, és van olyan, amelyen baltával, komplett BDSM-felszerelésben.

A műsorai a leírások alapján mindig koncepciózusak és kaotikusak voltak, a Samuel Beckettet megidéző Waiting for Gaddot például arról szólt, hogy egyszerűen képtelen odaérni a saját előadására, és a közönségnek be kell érnie majdnem egy órán keresztül azzal, hogy videófelvételekkel és más komikusokkal szórakoztatják. A változást a Monkey See Monkey Do nevű, 2016-os előadása hozta meg. Gadd ezt az egy órát egy működő futópadon adta elő, miközben bejátszotta felvételről többek között egy beszélgetését a pszichológusával is, miközben egy gorillajelmezes figura néha bekukkantott a színpadra. Ez volt az első alkalom, hogy beszélt arról, ami a Szarvasbébi sorozat középpontja lett: fiatalkorában egy ismertebb brit szórakoztatóipari dolgozó megerőszakolta őt. Gadd tudta, mit írt róla korábban a Guardian, hogyan csinált viccet a férfiak molesztálásából. „Bárcsak tudta volna az újságíró” – mondta később.

Gadd ezeket az előadásokat jellemzően kisebb közönségnek adta elő, olyan alkalmakkor, mint a Fringe fesztivál a skóciai Edinburgh-ban. A Monkey See Monkey Do megnyerte a fesztivál kvázi fődíját, amit korábban olyanok is megkaptak, mint Stephen Fry, Hugh Laurie vagy Steve Coogan. Gadd a díjjal szintet lépett, és nem sokkal később előállt a következő műsorával, amiben a komédiát szinte teljesen hanyagolta, és egy olyan témáról szólt, ami a nemi erőszak elszenvedése után megint meglepte a közönségét. Amikor csaposként dolgozott egy londoni bárban, megszánt egy idősebb nőt, aki azt állította, hogy nincs pénze semmit sem venni. Gadd meghívta egy teára. Onnantól kezdve a nő hat évig pesztrálta, zaklatta őt és a családját, követte, és úgy általában pokollá tette az életét.

A Baby Reindeer című előadása ezt dolgozta fel egy hosszú monológként, amiben Gadd még jogi okokból nagyon óvatosan fogalmazott, ugyanis a zaklatója, egy Martha névre keresztelt, nála majdnem két évtizeddel idősebb nő még mindig meg tudta keseríteni a mindennapjait. A komikus az elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy ez nem egy egyszerűen leosztható, áldozatra és elkövetőre bontható cselekmény, és az ő viselkedése is gyakran bátorította a további zaklatást. A Baby Reindeer akkora siker lett, először szintén Edinburgh-ban, hogy nemsokára a londoni West Enden adta elő.

Onnantól szinte logikus lépés volt, hogy a Baby Reindeerből tévésorozat készül, hiszen megvolt az erős cselekménye, a könnyen berántani képes alaphelyzete egy zaklatóval, tulajdonképpen egy klasszikus true crime helyzet, és az a fajta önmarcangoló, vallomásokon alapuló történetmesélés is megvan benne, ami a Fleabagben, a Tönkretehetlekben, vagy a stand-up részéről Jerrod Carmichael és Hannah Gadsby nagy figyelmet kapó munkásságában is. Gadd pedig már bizonyított a brit tévében íróként és színészként, valamint a Netflix égisze alatt is: a Szexedukáció egyik epizódjának forgatókönyvét ő jegyezte.

A Szarvasbébi a Netflixen talált otthonra, de a BBC tulajdona alatt álló Clerkenwell stúdió gyártásában. És amikor a streaming korszakában a kifejezetten gyors felfutás, és hasonlóan gyors eltűnés a jellemző azoknak a sorozatoknak a karrierjére, amik teljes egészében megjelennek egyszerre, a Szarvasbébivel valami egészen más történt – fokozatosan, hétről hétre lett nézettebb. Mintha a Netflix algoritmusánál még erősebb hatás lett volna, hogy az emberek ajánlják egymásnak.

Érthető is, miért. A Szarvasbébi egy szinte cinikus és könnyed sorozatnak indul, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre rántson a főszereplő kételyei közé, aztán az utolsó pillanatáig ott tartson minket. A főszereplőt Richard Gadd alakítja, de nem saját magát játssza: a történet hőse Donny Dunn, egy szerencsétlen komikus, aki próbálkozik a stand-uppal, de a hülye kellékei és a sajátos humora miatt nem igazán tud bármire jutni vele. A sors furcsa csavarjaként a volt barátnője édesanyjánál lakik, és egy londoni kocsmában dolgozik. Ahova egy nap betoppan Martha (Jessica Gunning), egyenesen Donnyhoz megy a pulthoz, és kifejti, hogy nagymenő ügyvéd, az Egyesült Királyság top politikusainak tanácsadója. De sajnos még egy italra sincsen pénze. Donny meghívja egy teára, és onnantól kezdve Martha állandó vendég lesz a pultnál, akinek mindig jár egy pohár kóla, de sosem issza meg. A nő egyértelmű füllentésekkel, és azoknál egy fokkal nagyobb hazugságokkal, valamint nem túlságosan leplezett bókokkal traktálja a férfit, akinek hízelgő ez a fajta figyelem.

Martha megszerzi Donny emailcímét, és folyamatosan levelekkel bombázza. Mindegyik aláírása az, hogy „Az iPhone-omról küldve”, miközben egyértelmű, hogy annál csóróbb telefonja van. Legalább óránként küld egyet. Donny pedig nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, ami csak rosszabb lesz, amikor a főszereplő a kollégái nyomása miatt elkezdi bátorítani is Marthát.

A Szarvasbébi ennek a kétfajta nyomásnak az alapos, mélyre hatoló vizsgálata. Miért van az, hogy olyankor is kedvesek vagyunk valakivel, amikor már láthatólag menekülnünk kell a helyzetből? Miért van megfelelési kényszerünk a barátaink és kollégáink előtt, hogy betagozódjunk egy olyan magatartásba, amivel másokat megbántunk? Donny egy többszörösen is kételyek között élő karakter, a lassan beütő zaklatás mellett a saját szexuális zavarodottsága is akadályokat gördít az útjába. Főhősünk ugyanis a transz nőkhöz vonzódik, titokban regisztrált egy tematikus társkeresőre is. Itt találkozik Terivel (Nava Mau), aki minden, amire Donny vágyott egy társban, a szégyene, korlátoltsága, teszetoszasága viszont nem engedi, hogy a kapcsolat igazán kibontakozhasson. Donny Dunn folyamatosan rossz döntéseket hoz és rosszul reagál mindenre.

Richard Gadd pedig csak a negyedik részben adja meg a kulcsot ahhoz, hogy mi egy lehetséges magyarázat arra, hogy a sorozatbeli alteregója folyamatosan rossz döntéseket hoz, konfliktusos helyzetekben zavarodott, és úgy általában nem azt teszi, amit a józan ész diktál. (Gadd egy interjúban elmondta, hogy amikor valaki zaklatás áldozata, akkor nem feltétlenül képes józanul gondolkodni.) A Szarvasbébi ezen a ponton beilleszti a történetébe a díjnyertes Monkey See Monkey Do alaphelyzetét: Donny Dunn – akárcsak az alkotója – nemi erőszak áldozata, egy elismert tévés szakember hírnévvel, szakmai elismeréssel és töméntelen mennyiségű kábítószerrel kecsegtetve többször is megerőszakolhatta a lakásán a bemindenezett komikust.

A nemi erőszak és a többszörös áldozati szerep teljesen más megvilágításba helyezi azt, ahogy Donny viselkedik. Azt, ahogy nem képes kezelni a kellemetlen helyzeteket, és ahogy saját bevallása szerint ragadnak rá az olyan karakterek, amik ki tudják így szipolyozni. A Martha által nyújtott figyelem segít az önbizalmának, de egy újabb súlyos helyzetbe taszítja. Nem csoda, hogy egy adott ponton egyszerűen összeomlik.

A Szarvasbébi gyakorlatilag megtartja a színdarab folyamatos monológból álló szerkezetét, Donny Dunn valamikor később, minden tudás birtokában meséli a nézőnek, hogy mi és hogyan történt vele, és hogy a cselekmény egy adott pontján még mit nem tudott. Gadd forgatókönyve végig önkritikus, és egyáltalán nem akarja az alteregóját piedesztálra emelni, vagy legalábbis jobb színben feltüntetni. Képmutató is lenne, hiszen a színdarab részben azért is készült el, hogy az alkotója jobban megértse, hogy mi az isten történt vele, és hogyan hatott ez majdnem egy évtizeden át az életére.

De a Szarvasbébi még ennél is súlyosabb területekre evez, amikor azt feszegeti, hogy egy férfias, tesztoszterontól túlfűtött társaságban mit is jelent egy szexuális bűncselekmény áldozatának lenni. Donny nem olyan közegben létezik, ahol segítséghez tudna fordulni: a kocsmás kollégái a hátsó szobában drogoznak, a komikusi karrierjét egyedül viszi egy bőrönddel, az egyetlen állandó ember az életében pedig tulajdonképpen Martha, aki éppen próbálja tönkretenni azt. Gadd a való életben azóta egy áldozatsegítő szervezet nagykövete lett – ez a szál nem került bele a sorozatba, de a valóságból az igen, ahogy a hatóságok szinte tehetetlenek olyankor, amikor ilyen zaklatással kell foglalkozniuk. Ami a kisebb csoda a Szarvasbébiben, hogy Gadd nem tudja teljesen maga mögött hagyni a fanyar humort még a legkomorabb helyzetekben sem: amikor egy kihallgató rendőrtisztre vár, zavarba ejti Martha egy-egy bizarr mondata. Hogy aztán pillanatok múlva már megint a legmélyebb pszichés problémákba taszítson minket.

A sorozat nem érne semmit, ha csak mentális problémák, valódi fizikai zaklatások és fenyegetések gyűjteménye lenne, amiből valahogy a főszereplő talán kimászik a végére. A Szarvasbébi ugyanis iszonyatosan gördülékeny, könnyen nézhető mozgókép, nyaktörő tempóval és pár gesztussal nagyon alaposan felrajzolt karakterekkel. Gadd beszélt arról, hogy a színdarabban egy órába kellett összesűrítenie mindent, ami hat év alatt történt vele – a sorozatra engedett négy óra sem hagy több szuszt a nézőjének. A tempót viszont megkönnyíti a sallangmentes vizuális nyelve – a sorozat két rendezője Weronika Tofilskas és Josephine Bornebusch –, és a bivalyerős alakítások.

Gadd saját magaként, pontosabban a saját maga által kialakított színpadi figura Netflixre adaptált változataként talán nem is lehetne hitelesebb, de a Martha szerepét vállaló Jessica Gunning kifejezetten nehéz feladatot kapott. Neki kell valahogy embert faragnia valakiből, aki könnyen lehetne szereplője Stephen King Tortúrájának is. Gunning viszont tudja érzékeltetni, hogy Martha problémái valahonnan egészen biztosan fakadnak, és ő is legalább akkora konfliktusban van a saját viselkedésével, mint amennyire az ütközik a főszereplő világával. A színdarabban Marthát egy üres szék testesítette meg, de ha valaha Gadd előadja még ezt a darabot bárhol, akkor nehéz lesz nem a színésznőt látni. Az ő alakításában a klasszikus stalker valaki, aki egyszerre fenyegető, szánalomra méltó, de közben csak pár lépésre van attól a kicsit idegesítő ismerőstől, akivel néha azért leülünk meginni egy kólát, ha úgy adja ki.

A való életből több szűrőn keresztül népszerű szórakoztatás lett. De a Szarvasbébivel talán a legveszélyesebb dolog, ami történhetett, az az, hogy a Netflixen sokan megnézték. A hatása ugyanis most visszagyűrűzött a való életbe: Gaddnek magának kellett kiposztolnia azt Instagramra, hogy nagyon köszöni a rengeteg figyelmet, amit a munkája kap, de arra kér mindenkit, ne kezdjen önjelölt találgatásokba, hogy kik az igazi szereplők, akikre a sorozat utal, hiszen az egész alkotásnak nem ez a lényege. Ugyan a sorozatban emlegetett Cotton Mouth című tévéműsor nem létezik – az erőszaktevő a történet szerint ennek dolgozott –, de ez nem akadályozta meg a lelkes Reddit-detektíveket, hogy elkezdjenek nyomozni azok után a tévés írók és producerek után, akikkel Richard Gadd közösen dolgozott még a színdarabja előtt.

Gadd ugyancsak szándékosan nem akarta soha senkivel megosztani Martha kilétét, egyrészt jogi okokból, másrészt pedig azért, hogy ne tudjon több kárt okozni az életében. Az igazi Martha azonban a sorozat sikere után felbukkant, és először a Daily Mailnek nyilatkozott arról, hogy a Szarvasbébi úgy hazugság, ahogy van, cikkünk írásának napján pedig névvel és arccal fogja élete első tévés interjúját adni az angol bulvár amorális királyának, Piers Morgannek. A sorozat sikerét jól mutatja, hogy az ezt bejelentő posztja Morgan karrierjének egyik legnagyobb elérést generáló bejelentése volt. Aki szeretné tudni, hogy hívják Marthát, és hogy néz ki, az itt megteheti a tévés profilján.

A Szarvasbébi hatása begyűrűzött a mi világunkba is, de ahogy Gadd is írta a posztjában, a sorozat nem erről szól. Hanem arról, hogyan alakítanak minket azok a szörnyű dolgok, amik történtek velünk, hogyan tudjuk ezt másba beleszőni, ha a külvilág nem segít, és a főszereplő és fő alkotó példáján látva, hogyan lehet ebből létrehozni valamit, ami segít erre rádöbbenteni másokat. És nem mellesleg megmutatja az utat, hogy az abszolút, éjfekete mélypontból is ki lehet mászni. Hiába, a legsúlyosabb önutálattal nehéz interjút készíteni. Helyette maradnak a stand-upok és a tévésorozatok.

A Szarvasbébi a Netflixen látható.