Azt a pontot megadom: M3gan, a harmadik generációs AI-android, vagy a fene emlékszik már, hogy minek is pontosan a rövidítése, elég jó horrorgonosz. A néha balettosként, néha marionettbábuként, néha Terminátorként mozgó kislány-baba úgy néz ki, mintha elszabadult volna egy Charles Dickens-tárlat vitrinjéből, úgy beszél, mintha Siribe ültettek volna egy akaratlan szarkazmusmodult, és egy idő után már úgy is tud gyilkolni, mint aki és ami tisztában van a horrorfilmes irónia fogalmával. M3gan megtestesít mindent az emberarcú, de közben nagyon is algoritmusok szerint működő technológia félelmeiről, csak cserébe úgy van felöltöztetve, mint aki elszaladna a zsebóránkkal az ipari forradalom Londonjában. A köré rakott film csak szeretne ilyen szórakoztató lenni, mint a közepébe rakott pszichopata robotlány.
M3gan, a robotlány Gemma (Allison Williams) keze alól került ki. Gemma fejlesztőként dolgozik a világ egyik legnagyobb játékgyártójánál, ahol a konkurencia már a sarkukban jár, és ahol nagy szükség lenne a következő óriási dobásra. Főszereplőnknek van egy ötlete, hogy a következő sztárjátéknak nem egy szőrös manónak kell lennie, hanem egy élethű társnak, a prototípushoz pedig kap egy tökéletes tesztalanyt is: a szüleit nemrég elvesztő unokahúga Cady (Violet McGraw) hozzá költözik. A nő és a lány nemigen találják a közös hangot, Gemma egyedül éli az életét, Cady pedig nem sok időt töltött addig nagynénjével. De a robotika, mint megannyiszor a horrorfilmek történetében, összehoz két embert, de azért előtte még szétszed párat.
M3gan, a horrorfilm a Blumhouse gyártócég keze alól került ki, Jason Blum producer nagyjából az első Parajelenségek óta komplett birodalmat épített ki arra alapozva, hogy az emberek imádnak félni, rettegni, megijedni, és általában nem érdekli őket, hogy egy erre bazírozó film mennyi pénzbe került. A Blumhouse filmjei (csak pár jellemző példa: A bűn éjszakája, Boldog halálnapot, Ismerős törlése) mind-mind alacsonyabb költségvetéssel készülnek, tökéletes ellenprogramot tudnak adni azoknak a nézőknek, akiket nem a presztízsdrámák vagy a szuperhősfilmek érdekelnek a mozikban, és általában az első hétvégén visszahozzák a gyártási költségüket, és ha éppen nem, akkor is már futószalagon van a következő, aminek majd sikerül a többszörösét is. A január az amerikai mozikban általában a csend és hullaszag időszaka, ilyenkorra az Oscart remélő filmek már kifutottak, a blockbusterek tartják magukat. Ez a Blumhouse ideje, és ez a M3gan ideje is, amikor az emberek beülnek bármilyen marhaságra, ha nem akarják másodjára is megnézni az Avatar-folytatást.
És a M3gan tényleg marhaság, még ha sokkal kevésbé az, mint az ígérete szerint, kevésbé véres, kevésbé esztelen, kevésbé a jó értelemben véve ízléstelen – mintha a világ elfelejtette volna, hogy nem is olyan régen készült a gyilkos babás Gyerekjátékból már egy remake, és nekifutottak volna egy lánybabával még egyszer. A vértelenségre az eredeti korhatár a magyarázat, az Egyesült Államokban nem a felnőtteknek szánt korhatárt kapta, ami azt jelenti, hogy vérengzés, belezés, csonkítás, egyéb erőszak nem igazán jelenhet meg benne vizuálisan, maximum sugalmazva, ami egy ilyen, gyakran idézőjelek közé tett és néha túltolt horrorban nem éppen a szándéka szerint működik.
Az esztelenség már nehezebben megfogható, de azért nem túl bonyolult dolog: ha beülünk egy gyilkos babás filmre, akkor azt várjuk, hogy a gyilkos baba elkezdjen gyilkolni, hiszen azért ülünk ott. A M3gan jó sokáig, elnyújtva, a műfaj közhelyeinek megfelelve (kotnyeles szomszéd, érdeklődő rendőrök, váratlan helyeken álldogáló baba) kocog el a katasztrófáig, ami inkább tűnik időhúzásnak, mint szándékos építkezésnek. Főleg azért, mert Gemma és az őt körülvevő mellékszereplők (a kombuchát követelő CEO, a tutyimutyi asszisztens, a techmaszlagot magyarázó kollégák) sosem domborodnak túl egy kartonpapír vastagságán.
Az ízléstelenség hiánya pedig talán a legbántóbb a M3ganban, amiben benne lehetne a lehetőség, hogy olyan agyament, értelmetlen, jó értelemben véve legyen mocskos szórakoztatás, mint, mondjuk, nemrég a tiszta gyagya stílusban elkészült Eleven kór volt – aminek szintén Akela Cooper írta a forgatókönyvét. A robotgonosz dizájnja, hanglejtése (még a szinkronban is), spontán énekjelenetei, és az előzetesben is hangsúlyos táncmozdulatai valami hasonlóan eszementet ígértek. A valóság sajnos sokkal kevésbé camp, inkább olyan, mint egy tiniterminátor, mint egy tömeggyilkos Matilda, egyszerűen a filmkészítés minősége, a hangulata, a humora hiányzik ahhoz, hogy bizsergetően rossz érzésünk legyen a robottól és az ő rövidzárlataitól. És amikor az utolsó harmadban elhangzik a modern horrorfilmek kulcsszava, a „trauma”, akkor meg végképp nehéz értelmezni a hangulatjelzőjét.
Kár, mert az új-zélandi Gerard Johnstone rendező korábbi horrorfilmje, a Házi őrizetben sikeresen tudott lavírozni a komolyság és a szertelen komédia között, de itt nem segít neki a panelokból építkező, mindent jó előre kommunikáló forgatókönyv sem. Ami legalább pár percig kisajtol valami értelmes mondanivalót abból, hogy mi lesz, ha az ember ellen fordul az Internet Of Things, azaz a mindent ökoszisztémába foglaló vezérlés, annak a címén, hogy megkönnyíti a dolgát, de az ötletet gyorsan elveti. Majd az elkerülhetetlen második részben biztos visszajön.
A M3gan január 12-től látható a magyar mozikban.