2024. november 10. – 22:13
Belerúgni még egyet az amúgy sem a legszebb napjait élő Marvelbe nem elegáns, de ha csak a fele igaz annak, amit A franchise-ba beleírtak a szuperhősfilmek forgatásairól, akkor a műfaj tényleg a haláltusáját vívja. Márpedig a sorozat fő alkotói azt mondják, vissza is vettek abból, amiket a nagy stúdiók franchisefilmjeinek stábtagjaitól hallottak, mert azt gondolták, a vadabb sztorikat a kapkodásról, a forgatókönyv folyamatos átírásáról, a lélekölő munkakörülményekről egyszerűen már nem hinnék el a nézők. Pont ez a fő baj A franchise-zal, a sorozat alkotóitól szokatlanul szelíd az a hangnem, ahogy azt a káoszt bemutatják, ami egy ilyen film fogatását jellemzi.
A sorozat ettől még bizonyos részleteiben szórakoztatóan kifigurázza azt a néha embertelen, a kreativitást és a motivációt lassan elpusztító légkört, ami egy válságban lévő franchisefilm készítését belengi. De az igazán könyörtelen szatíra hiányzik az összképből, pedig a sorozat mögött álló alkotók eddig nem éppen a témáik körbetipegéséről voltak híresek. A franchise ötlete a sorozatban egy epizódot rendező Sam Mendes sztorijaiból indult ki, aki arról mesélt Armando Ianuccinak, hogy milyen abszurd néha az út addig, amíg elkészül egy James Bond-film. Armando Ianucci a nagyon bennfentes, nagyon kellemetlen szatíráiról ismert, a The Thick of It a brit, Az alelnök (Veep) az amerikai politikát vette célba, a Sztálin halála a két sorozat mellett már csak könnyed levezetésnek tűnt filmként. Ianucci azonban csak producerként vállalta a projektet, A franchise fő írója az a Jon Brown, aki az Utódlás mind a négy évadához hozzájárult egy-egy kiváló epizóddal.
A Mendes-Ianucci-Brown trió ezúttal talán épp a kollégáikkal szembeni empátiából az említett sorozatokhoz képest visszafogottabb. A nyolc epizódban olyan sztorikat dolgoznak fel, amik azért nem olyan meghökkentőek azoknak, akik néha belefutnak egy-egy forgatási botrányról szóló Variety- vagy Rolling Stone-cikkbe, vagy beszélgettek már olyannal, aki dolgozott itthon forgatott hollywoodi filmen.
Eleve az alaphelyzet, amiben A franchise szereplőit találjuk, siralmas. A sorozat egy Tecto című, képregényen alapuló film forgatását követi, és a produkció több sebből vérzik. A beosztottjain keresztül üzengető, de a forgatáson soha meg nem jelenő producer-főatyaúristen újságcikkek, fórumos hozzászólások meg az aktuális kedve szerint változtatgat folyamatosan a forgatókönyvön, szereplőkön. A film körüli univerzum kifáradóban, a stúdió pánikol, a Tecto sorsa pedig teljesen bizonytalan. Vagyis az biztos, hogy annyit változtatnak rajta menet közben, hogy abból csak valami szörnyszülött lehet. Ha nem épp a női szereplőnek kell gyorsan komolyabb szerepet találni, vagy egy aznap reggel cameóra beugró hírességnek jelenetet írni, akkor még simán jöhet utolsó pillanatos kérés a stáb felé egy vállalhatatlan termékelhelyezésről.
Ezekben a sztorikban persze nem nehéz felismerni a Marvel-főnök Kevin Feige-hoz köthető eseteket, vagy azt, amikor a Marvel Kapitányt játszó Brie Larsont fenyegette meg halálosan az internet sötétebb bugyra. De az Utódláshoz hasonlóan, ahol a fiktív Waystar Royco médiacég sem teljesen Rupert Murdoch médiabirodalmát másolta,
A franchise-ban a Maximum névre hallgató stúdió sem egyenlő a Marvellel.
Annál azért rafináltabb ez a sorozat, főleg úgy, hogy egy olyan helyre készült (Max), aminek a tulajdonosa, a Warner Bros. Discovery is nyakig benne van a franchise-ok körüli káoszban a DC-filmekkel, többek között azzal, hogy még a sokat látott iparágban is kegyetlen módon elkaszálta a majdnem kész Batgirl-filmet.
A franchise szereplői persze mind megfeleltethetők lennének valakinek Hollywoodból, de ezeket a figurákat inkább azokból a horrorsztorikból gyúrták össze, amik a forgatásokról terjednek. A főszereplő a napról napra egyre jobban széteső produkciót valahogy mégis egyben tartó rendezőasszisztens, Daniel (Himesh Patel), aki láthatóan az egyetlen olyan ember a forgatáson, akit érdekel valamennyire az a képregény-univerzum, amiből a filmet forgatják. Daniel munkája főleg az, hogy a labilis, inkább szerzői filmes rendező, Eric (Daniel Brühl) lelkét ápolja, de a dolgát csak tovább nehezíti, hogy kap maga mellé egy kezdő harmadik asszisztenst (Lolly Adefope) és egy olyan producert (Aya Cash), akivel korábban kavart.
A stúdió kéréseit, vagyis inkább parancsait a Kevin Feige-re eléggé hasonlító Pat (Darren Goldstein) önti rá a stábra. Ja igen, és Danielnek még a színészekkel is foglalkoznia kell, ráadásul egyikük sem kifejezetten könnyű eset, a Tecto két kiemelt színésze a törékeny, önbizalomhiánnyal küszködő szépfiú, Adam (Billy Magnussen), és tökéletes ellentéte, a nagyszájú brit színészlegenda, Peter (Richard E. Grant), aki minden percben érzékelteti, hogy csak a pénzért csinálja az egészet. A stáb pedig mindeközben egyre fáradtabb, ingerültebb és kanosabb, és mire elérnek az adóvisszatérítés miatt vonzó forgatási helyszínre, Örményországba (ez a hely nyugodtan lehetne bármelyik közép-európai ország), a produkciót már csak egy hajszál választja el a totális összeomlástól – aminek lehet a stúdiónál is inkább örülnének már.
Azonban van egy dolog, ami miatt A franchise a lehangoló alapfelállás ellenére, részről-részre egyre jobban működik. Az utolsó részekre (nyolcepizódos az évad) inkább a szereplők egyéni sorsára kerül a hangsúly, a stúdió éppen aktuális marhaságai vagy lehetetlen kérdései már csak a hátteret adják a történetnek. Az első részekben azért még nehéz azonosulni olyan szereplőkkel, akik csak cinikus módon közelítenek a filmkészítéshez, de idővel a szereplők sebezhetősége, gyengeségei miatt megérkezik a folyamatos szurkálódás mellé a lélek is a sorozatba.
A rendezőasszisztensről, Danielről például kiderül, hogy komoly rendezői ambíciói vannak. A nevetségesen viselkedő rendezővel, Erickel is egyre könnyebb együtt érezni, ahogy a stúdió nyomására összeroppan és már csak inkább a fejében rendez egy másik, jobb filmet. Ezzel a hangsúlyváltással könnyebb megérteni a stúdiónak teljesen kiszolgáltatott többi stábtagot is, akik lehet, hogy jó pénzt visznek haza a munkájukért, de
közben a lelküket felzabálja, ahogy több hónapig egy eleve kudarcra ítélt, kétes sorsú filmen dolgoznak, elzárva a családjuktól és a barátaiktól.
A sorozat második fele azért is erősebb, mert ezt az elkeseredett, tehetetlen, sírás szélén álló állapotot akár egyetlen rövid jelenettel is érzékeltetni tudja egy-egy karakternél. És történik még valami fontos, ami a sorozat alaphangulata alapján meglepő, de szépen felépített fordulat: a teljesen kimerült stáb küzdeni kezd a szedett-vedett filmért. Már nem érdekli őket, kivágják-e a filmből a jelenetet, de amit felvesznek, az legalább legyen a körülményekhez képest jó.
Több ponton is elhangzik a sorozatban valamelyik szereplőtől, hogy az egész franchisefilmes korszak a mozi halálát hozza el, és ez a gondolat végig ott pislákol azért a történet hátterében. Ha nem is cameózik, de a sorozatban fontos szerepet kap a történetben rendszeresen a mozi védelmezőjeként nyilatkozó Martin Scorsese és Christopher Nolan is. Az egyik szereplő pedig azon lamentál, hogy amit csinálnak, az egyenesen a mozi lemészárlása. Pedig azért a sorozatból kiderül, hogy a legtöbbjüknek nincs szégyellnivalója még Nolan vagy Scorsese előtt sem. Egy rosszul működő rendszer rabjai mind, de még ennek ellenére is megteszik a lehető legtöbbet. Valahogy összehozzák az eleve halálraítélt film felvételeit is, amikor kell, pedig ahogy Peter, a fiktív film főszereplője egy ponton kifakad, választhatnának másik, könnyebb utat is:
„Ó, bárcsak eltörölne a cancel culture!”
A franchise a Maxon nézhető.
