Simon Márton: Az élő magyar kultúra be van ragadva, egy kis szelete él, és éppen utolsó vérig harcol

• „Picinek kell lenni, undergroundnak és függetlennek” – mondja Simon Márton, aki szerint a nagykiadói lét már nem szexi, ezért az MCC felbukkanása után otthagyta a Libri-csoportot és az alá tartozó Jelenkort, hogy új kötetét már saját, független kiadója alatt adja ki.
• A költő Okapi Press nevű kiadójával valami szépet és titkosat keres, amit a Hideg pizza versszerűtlen verseiben talált meg. Új szövegei szerinte leginkább furcsa, hibrid lényekre hasonlítanak, akikben egyszerre él tovább Super Mario, Eminem és Petri György hagyatéka is.
• A „14 év orbánizmus, és a hibrid-fasiszta udvaronckultúra” szerinte kinyírta a magyar kultúrát, ahol a NER szándékosan szürke zónákat alakított ki a megosztás érdekében.
• A költő aggasztónak tartja, hogy az értelmiség csak sopánkodik a világban zajló háborúk miatt, de érdemben képtelenek felszólalni ellene, a tengerentúlon pedig csak onnantól vagy érdekes, ha lemészárolnak egy kisvárosnyi nőt és gyereket a hazádban.
• Szerinte ezt a rendszert az orbánbalázsok csinálják, a kormány tetteire pedig nemcsak az idegrendszerünk, hanem a világunk, a családunk, a kultúránk és a nemzetközi megítélésünk is rámegy.

Neked milyen emlékeid vannak a hideg pizzáról? Beton.Hofi a kötet hátulján található ajánlójában egy másnapos reggel képét idézi fel.

Másnapos reggelek és az otthonosság érzése ugrik be, és ezek valójában itt mind pozitívumok. Amikor megszületett a lányom, baromi álmosan vettem magamnak pár szelet pizzát meg két doboz sört hajnalban hazafelé a kórházból. Amennyit tudtam, betoltam az arcomba, a maradékot pedig széthagytam a lakásban. Így másnap arra keltem, hogy tele van pizzával és sörösdobozokkal az egyébként nagyon decens életem, és van egy lányom. Szóval nekem ez feltétel nélkül pozitív.

A könyv elején egy reddites fórumbeszélgetésből idézel, ahol azt hangoztatják a felhasználók, hogy mennyire utálják a hideg pizzát. Te szoktál redditezni?

Gyakorlatilag mindennap redditezem. Nagyon sok ideje, és egészségtelenül sokat használom. Addig voltam boldog, amíg a magyar Reddit nem létezett, vagy csak maximum csírájában működött. Az teljesen lehoz az életről, nagyon szomorú.

Azt mondtad a Könyves Magazin podcastjában, hogy az új kötetben próbáltál minél kevésbé versszerű verseket írni. A könyvben van egy Vers pályázatra című szöveg, ebben mintha azt szeretnéd megmutatni, hogy igenis tudnál klasszikus, emelkedett hangon megszólalni, csak már nem szeretnél. Már megengedheted magadnak, hogy geg jelleggel írj egy pályázatra szánt, hagyományhű verset?

Most már csakis versszerűtlen verseket szeretnék írni. Szeretném azt az illúziót kelteni, hogy annyira eljutottam a végpontjára ezeknek a dolgoknak, hogy már szabad egy pályázatra szánt geggel előállnom. Talán Esterházy mondta, hogy azért kell nagyon ismerni a hagyományt, hogy tudd, mivel nem kell soha többet foglalkozni. Ez egy elég jó megközelítés szerintem. De tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan művészek, akik viszonylag kevés háttértudással, vagy felületes műveltséggel állnak neki a költészetnek.

Évekig a Death Grips volt az egyik kedvenc zenekarom, depressziósra hallgattam magam a zenéikkel, bár megértem, hogy nem mindenki szereti őket. Őszintén szólva ott a három zenészből összesen kinézek nagyjából 30 óra zenei képzést, meg oké, sokévnyi zenehallgatást, ehhez képest mégis őseredeti és iszonyú erős, amit csinálnak. Azt hiszem, hogy vannak olyan alkotók, akik ezt meg tudják csinálni, még akkor is, ha pont ebben az esetben talán tévedek, és ők egyébként ki vannak képezve, mert általában ilyenkor szokott kiderülni, hogy dzsessztanszakot végeztek mind. Valójában mégsem tartom elképzelhetőnek, hogy előképzettség nélkül érvényes műalkotásokat lehetne létrehozni, maximum nagyon furcsa véletlenekkel.

Feltűnő, hogy sokkal hangsúlyosabbak a popkulturális és zenei utalások a szövegeidben, mint eddig. Simán megfér egymás mellett a Carson Coma, Stromae, a De Staat, Patti Smith, Céline Dion, Super Mario, az Ikea és Eminem. Mintha a könyv gyűjteménye lenne mindennek, amit mostanában szeretsz és hallgatsz, leginkább egy rendetlen Pinterest moodboardra hasonlít. Szerinted ezek a képek segítik a kapcsolódást az olvasóban?

Fogalmam sincs, hogy mikor hallgattam utoljára Eminemet, de borzasztóan tetszett az a sora, amit beemeltem a kötetbe. Kimondottan célom volt nagyon sok mottót használni. Az utóbbi két kötetben is volt párszor néhány hasonló ajánlás, de csak visszafogottan. Most úgy voltam vele, hogy arccal beledőlök, minél több, minél nagyobb értelmezői keretet akartam teremteni a szövegeknek. Abszolút adott ez a moodboardszerű hatás is, de nemcsak popkulturális, hanem irodalmi és szöveghagyomány-beli gyűjtemény is megbújik a versekben Petritől kezdve, József Attilán át Nemes Nagy Ágnesig, és még sorolhatnám. Sokaktól vannak utalások, félsorok, teljes sorok, idézetek. Jó esetben a könyvet ezekkel is lehet kontextualizálni. Ha valaki azt a verset olvassa, aminél ott a Stromae-idézet, az nyugodtan keressen rá a dalra, és hallgassa a szöveg mellé.

Miket hallgattál a kötet írása alatt?

Mostanában nagyon sok japán rapet hallgatok. Tavaly voltam Tokióban, ott van egy nagyon híres, de nagyon titkos művészkocsma, ahová Arca és társai járnak. Pándi Balázs protezsált be, ott kicsit összeismerkedtem a tulajdonossal, akinek köszönhetően iszonyúan rákattantam Eli Keszler zenéire is, ő zseni, ráadásul baromi jó munka közben hallgatni.

Magyar rapet hallgatsz?

Nyilván, nagyon sok Beton.Hofit hallgatok, szeretem 6363-at, a Slow Village-et, Glsch-t, és Co Leet is. A feleségem meg Pogány Indulót mutogatja nekem mindig. Azért így is van a magyar zenének egy része, amit már nem tudok magamévá tenni.

A versekhez mellékelt YouTube-linkek, zenei utalások és az idegen nyelvű címek mintha easter eggek (rejtett belsős utalás más popkulturális tartalmakra – a szerk.) lennének videójátékokból. Szereted az easter eggeket?

Persze, az easter eggek fontosak, nagyon szeretem őket. A régi Fallout-játékokkal nagyon sokat játszottam annak idején, a Fallout 2. konkrétan tele van Monty Python-utalásokkal. Állsz a sivatagban az Enclave MK-2 powerarmorodban, és megjelenik egy csapat a Brotherhood of Steeltől, és elkezdenek neked Arthur királyról meg Lancelotról magyarázni.

Ezek az utalások már nem is a kulturális vagy nyelvi megelőzöttséget jelzik, hanem azt, hogy tényleg minden lopott. Nyilván erre korábban is voltak már példák, és több szerzőnél is fel lehet hozni, de tény, ahogy minden eredeti a könyvben, úgy loptam is az egészet, és pont. Ez egy vicces tétje ezeknek a szövegeknek, a csavar pedig az, hogy tele vannak odamondással, beszélgetésekkel, mire rájössz, hogy ezeket a sorokat talán rohadtul nem is én írtam, nem azért vannak ott, nem azt jelentik, minden valahonnan máshonnan jön. Ez egy jó játék a szövegekkel.

Egy régi állathatározóból is idézel a kötetben, melyben az okapiról írnak. Az új, független kiadód (Okapi Press) is erről az állatról lett elnevezve. Miért?

Azért, mert az okapi szép és rejtőzködő, ez pedig borzasztóan jó analógia a költészethez: valami szépet és titkosat keresünk. Utal arra is, hogy az Okapi égisze alatt megjelenő kiadványok nagyon pici példányszámban fognak megjelenni, kevés helyen lehet majd őket megtalálni és beszerezni. Kimondottan furcsaságokra szeretnék fókuszálni. Ráadásul az okapi egy szép szó, és nagyon jellegzetes is, illetve a mai napig nagyon kevés okapit lehet látni a világ állatkertjeiben.

Olyan, mint egy zebra meg egy őz keveréke.

A zsiráf egyetlen rokona. Olyan, mint egy fura zsiráf, aminek szép segge van.

Mi a bajod Konsztandínosz Kaváfisz görög íróval? Az egyik verset mindenkinek küldöd, kivéve neki.

Ó, a Kaváfisz-beef, igen, arra tök büszke vagyok. Szegényt ilyen finoman beoltottam, több mint 100 évvel a halála után. Nyilván nagyon szeretem és sokat is olvastam őt, ráadásul a vers eredeti formájában még neki volt ajánlva. Csakhogy Kaváfisz amúgy is nagyon népszerű az egész világon, direkt neki címezni egy verset iszonyúan lame húzás. Viszont én olyasvalamiről akartam írni, ami hozzá nagyon passzol. Nem véletlenül említem versben a Boszporuszt, pár éve jártam egy irodalmi fesztiválon Törökországban Szőllőssy Balázs jóvoltából. Óriási élmény volt. Isztambulnak elképesztő atmoszférája van, jó pár ezer év lüktet benne. Érzed, hogy itt egy olyasfajta „régiség” van, ami sosem fog elmúlni, és amihez képest te egy porszem vagy a huzatban. Elkezdtem megpróbálni erről verset írni, nem sikerült, a fejemben viszont összekapcsoltam a képeket Kaváfisszal, úgy sem ment, negédes volt és hamis, pedig igaz, ettől viszont csak egyre idegesebb lettem. Az én saját életemet, a kontrasztot végül ezzel a kelet-európai vécén üléssel sikerült a valósághoz rögzíteni és átkeretezni.

A szövegeidben egyre inkább elmosódik a határ a líra és a próza közt. Jón Kalman Stefánsson izlandi író azt mondta a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, hogy a próza egy kutya, a líra pedig egy macska lenne, ha állatként kéne őket meghatározni. Ezek a versek milyen állatok?

Kicsit olyanok, mint a Szegény párákban a professzor kreálmányai: buldogfejű csirkék, meg kecsketestű kacsák. Mindenképpen hibrid lények, de szépek és furcsák. Vagy, mondjuk, okapik.

Kezdesz eltolódni a próza felé?

Mindig szóba kerül, hogy akarok és fogok-e prózát írni. Az tény, hogy ezek a narratív, mesélős, sztorizós szövegek tulajdonképpen már abba az irányba mutatnak, de én még maradnék annál, hogy ezek igenis versek. Ha az űrhajósok recskazoknijáról szóló nyitóverset másfél egybefüggő bekezdésben írtam volna meg, az maximum közepes Örkény Egyperces-utánzatnak tűnne. Versként viszont szerintem annál sokkal nagyobbat megy.

A versekben több kínos társasági helyzetet festesz le, például amikor a lány bájcsevej helyett a halálról kezd el beszélgetni a szupermarketben egy régi ismerősével. Te mennyire érzed magad komfortosan ilyen szituációkban? Ezek saját tapasztalatok?

A feszültség meg a tapasztalat az abszolút saját. A semmitmondásnak és a legmélyebb paráidnak a vegyítése egy érdekes ötvözet, ebben a szövegben is ez történik. Én definitíve egy extrovertáltan introvertált ember vagyok. Boldogan töltök egyedül heteket – például Japánban –, de gond nélkül képes voltam magam arra tréningezni, hogy jól teljesítsek a társas interakciók során, ami azért pozitív. Abban a pózban sem szeretnék tetszelegni, hogy valamiféle esőember lennék, aki legszívesebben otthon ül, és a falat nézi, mindenképpen van egy-két komfortemberem, akikkel bármikor együtt tölteném az időt mások helyett. A feleségemmel, Tóth Réka Ágnessel például sokat dolgozunk együtt egymás mellett csendben, ez egy tök intim és fontos dolog.

Az egyik szöveg előszavában előre figyelmeztetsz, hogy ez nem egy politikai vers lesz, de egyébként tele van burkolt politikai odamondásokkal a kötet. Hogy lehet nem szájbarágósan politikai költészetet csinálni 2024-ben?

Ezt muszáj ízléssel, amúgy meg mindenhogy nehéz. Nincs jó válasz, ez egy fix problematika, de olyan problematika, amivel foglalkozni kell. Évek óta párhuzamosan több háború zajlik a világban. Ha ezekről nem beszélünk, akkor semmiről nem beszélhetünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem létezhet irodalom politikum meg társadalmi felelősségvállalás nélkül, de ha valaki egyáltalán nem foglalkozik a társadalmi környezetével, az számomra figyelmetlenségnek hat. És ez meg nem azt jelenti, hogy holnaptól mindenki írjon háborús verseket, de aggasztónak tartom, hogy milyen kurva kevesen írnak most erről. Sehol nem látom az erről születő verseket, novellákat, nagyregényeket.

Aggasztónak tartom azt is, hogy az értelmiség nagy része maximum sopánkodni tud – néha én is –, vagy úgy csinál, mintha a szomszédunkban zajló háború nem létezne. Még az a réteg is, amelynek a tagjai azt hirdetik, hogy kimaradnak a politikai agymosásból, és nem hiszik el a propagandát. De azért boldogan elfogadják a felkínált lehetőséget, hogy úgy tehetnek, mintha nem lenne háború. És akkor eközben időnként azért szidjuk a helyi polgármestert.

Ez csak itthon van így? Hogy reagál erre a helyzetre a nemzetközi irodalmi közeg?

Egy-egy példát láttam rá innen-onnan Nyugat-Európából, de valójában nem tudom. Döbbenet van és sajnálkozás meg szolidaritási próbálkozások. Ilja Kaminszkij ukrán költő hatalmasat megy most az Egyesült Államokban, nyilván részben az orosz–ukrán háború miatt. Ezzel összefüggésben Szerhij Zsadan műveit is rengeteg nyelvre lefordították és meghívták egy csomó helyre szerepelni. Ő azóta már a fronton van. Mindketten nyilván jó szerzők, azt se lehet mondani, hogy méltatlanul foglalkoznak velük hirtelen. Inkább a mechanizmus rossz: egy ilyen háborúnak kell kitörnie ahhoz, hogy Amerikában elkezdjenek ukránokat olvasni. Ezek a berögződések nagyon rosszul működnek, torzak és betegesek. Amíg nem mészárolnak le pikk-pakk egy kisvárosnyi nőt és gyereket a hazádban, addig nem vagy érdekes a tengerentúlon.

Az is tény, hogy nehéz értelmezni azt a fajta furcsa tagadást és elfordulást, ami itthon működik. Sokat beszélgetek erről az író és más egyéb értelmiségi barátaimmal, nem titok, hogy zsibbadtnak és tanácstalannak lenni ebben a kérdésben egyáltalán nem nehéz. Pláne, ha mondanál valamit, azt ízléssel csinálni, hogy ne úgy tűnjön, Budapestről sajnálom a szomorú világot, miközben embereket ténylegesen éppen halomra lőnek nem messze innen. Engem borzalmasan nyomaszt, hogy hogyan lehetne ehhez viszonyulni. Azt látom, hogy senki nem tud érdemben, és sokan emiatt a teljes elzárkózást választják, szemellenzőt húznak.

A kötetben rövid, pár szavas versek és hosszú, többoldalas szövegfolyamok váltakoznak. Mintha visszatértél volna a Polaroidok rövid, pár szavas formanyelvéhez. Szerinted jól öregedett az a kötet? Tisztában vagy vele, mekkora hatást gyakoroltál vele a fiatal generációra?

Igen. Nem. Talán. Azért mindenképp ódzkodom attól, hogy azt hangoztassam, milyen nagy hatással volt ez a valamelyik generációra vagy akár a mostani pályakezdők költészetére, nem is tudom, igaz lenne-e, de ezt mondják meg majd száz év múlva mások, ha már halott leszek, és akkor nekem aztán tényleg mindegy lesz. Most nyáron tartottam egy felolvasást a Polaroidokból, akkor azt éreztem, hogy egy-két dolgot mai fejjel már nem így írnék meg, vagy nem tudom, megírnám-e egyáltalán, de szerintem ez még mindig egy érvényes könyv költészetként. És akkor lehet szeretni, vagy nem szeretni.

A szöveg maga, amivel a végén már nagyon keveset foglalkoztak, még tartja magát. Látom, hogy hány helyen vérzik, de él, váratlanul jól sült el ez az ötlet a számozással, a variációkkal és a darabokra tört narratívával. Én abban bízom, hogy nem öregedett nagyon rosszul, állítólag még most is olvasgatják. Bár nem esem szerelembe magammal, ha fellapozom, nem cringe-elek rajta nagyon, és ez már eredmény. Az, hogy ez egy radikális dolog volt a költészetben és az én életemben is, az egyértelmű. Nem gondoltam, hogy ilyet lehet csinálni, azt sem tudtam, hogy ez létezik mint lehetőség.

Én úgy látom, hogy boldogan élsz a kötet hagyatékából, a Vatesszel például nemrég kiadtatok egy Polaroidok-ruhakollekciót 11 évvel a könyv megjelenése után.

Eltelt 11 év, azóta publikáltam nagyjából 450 oldalnyi verset, felolvastam vagy háromszázszor, regényeket és verseket fordítottam angolból és japánból. Egy csomó minden történt, szerző vagyok, élek, és azon már nem múlik semmi, hogy ráteszem-e ezeket a verseket pólókra. Ez az én szellemi termékem, ilyen az egész világon nincs, ezt az egész hülyeséget én találtam ki egy walesi halászfalu padlásszobájában.

Mennyire ragaszkodsz a tárgyaidhoz, gyűjtögető típus vagy? A verseidben sok tárgyat emlegetsz, például hűtőkhöz hasonlítod az embereket.

Intenzíven kötődöm egy csomó tárgyhoz, annyi különböző gyűjteményem van, hogy bele se megyek inkább, nagyon ciki. A személyes vonatkozása ennek talán annyi, hogy úgy nőttem fel, hogy háromévente költözködtünk a családdal, emiatt a gyerekkori tárgyaim legnagyobb része elveszett. Nincsen egy olyan régi szülői ház, ahova „visszamehetek”.

Idéznék tőled az Instagramról: „Hát, szóval az történt, hogy elvitte az íróasztalom a Petőfi Irodalmi Múzeum. Vagyis azt az asztalt, amin 10+ évig írtam, és még 5 évig használtam mi mindenre. És most bekerült a kortárs gyűjteménybe, és ettől elmondhatatlanul zavarban vagyok, meg nagyon boldog is. És közben röhej, mert ez egy szakadt, ócska asztal, igaz, sokáig szinte egyetlen vagyontárgyam, de akkor is.” Facebookon októberben nyíltan kritizáltad Demeter Szilárdot, a múzeum főigazgatóját. Volt benned dilemma azzal kapcsolatban, hogy hova is került az íróasztalod?

Több barátom is kérdezte tőlem, hogy ezt hogy képzeltem, de nem képzeltem sehogy. Az van, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban a muzeológusok változatlanul izgalmas és minőségi munkát végeznek. Volt ott olyan ismerősöm is, aki aznap felmondott, amikor a Demeter lett az igazgató – megjegyzendő, azóta ő nem tudom, hány dolognak az igazgatója lett, lassan már csak az albán pékségek nem tartoznak alá. Ettől ez még nem azt jelenti, hogy teljes intézményrendszerekben mindenkinek kötelessége lenne holnap felmondani és kilépni. És ez így szerintem rendben is van.

Megkeresett két muzeológus, hogy elvinnék ezt az asztalt, és szóba se került Demeter Szilárd neve. Én bevallom, arra bazírozom, hogy tök mindegy, mi lesz pont az én asztalommal, mert az lényegtelen, ha akarják, holnap darálják le, viszont az összkép szempontjából az lesz, hogy egy ponton Demeter Szilárd eltűnik, és úgy lesz, mintha nem is lett volna. Mindegy. Mondtam nekik, hogy nagyon köszönöm, megtisztelő, és akkor elvitték Parti Nagy Lajos kávédarálója és Petri velőscsontja mellé, amit az asztalán tartott.

Illusztris társaság.

Nem is vagyok méltó rá. A politika szempontjából azt tudom mondani, hogy 14 éve minden szart elutasítok. Összesen kétszer két hónap állami ösztöndíjat kaptam nagyságrendileg 350 ezer forint értékben. Amennyire lehet, gettósítottam magamat, ennél jobban nem tudom magam gettósítani. Hogyha valaki emiatt az asztal miatt fogja azt érezni, hogy én kollaboráns lettem a NER-es pokolban, akkor nyugodtan öntsenek forró málnahabot a fülembe.

Van ez a szürke zóna, amiben egy csomóan léteznek a NER-ből jövet, ez nagyon szándékoltan van kialakítva. Ezeket a szürke zónákat tudatosan beiktatták a szakmai közegekbe, hogy ne tudd eldönteni igazán, ez most mennyire rossz, mennyire jó, benne is vagy, vagy nem is vagy benne. Nyilván azt a konfrontációs lehetőséget próbálják csökkenteni, hogy „vagyunk mi, meg vagytok ti”, szóval ne legyen egyszerű. Ez egy totális megosztásra irányuló törekvés, és nagyon jól működik.

Pár hete jártam Lengyelországban, meghívottként egy irodalmi fesztiválon, és ugyan ott is rohadt sok probléma van, de odamész, és azt látod, hogy a lengyel kultúra működik. Nincs elnyomva, kivéreztetve, porig alázva és porig rombolva. Aztán visszajössz Magyarországra és megérzed, hogy addig-addig voltunk azzal elfoglalva, hogy most akkor MMA-ösztöndíjat elfogadni ciki-e, vagy a Térey-ösztöndíjjal megbombázott dilettánsok és élő klasszikusok hogyan választhatók szét, meg akkor a Demeter Szilárd rohadjon-e meg, vagy ne adj’ isten mégse, hogy beragadtunk, leálltunk, és süllyedünk.

Körülöttünk egy csomó ország kultúrája látványosan működik. Nekem személyes tapasztalatom, hogy minket nettó sajnálatból hívnak mostanában normálisabb helyekre. Ezt érte el 14 év orbánizmus, és ez a hibrid-fasiszta udvaronckultúra. Az élő magyar kultúra be van ragadva, egy kis szelete él, és éppen utolsó vérig harcol, a nagyobbik szelete pedig vagy eltűnt, a helye felszántva és sóval behintve, vagy einstandolva lett, baromi unalmas, full alibi, de jól be van pakolva valami értelmetlen mennyiségű pénzzel kidíszített intézményi vitrinbe, és pont. Kár is, meg mindegy is. Amíg az a pici szelet él, addig még van kultúra. Amíg egyik független mikrokiadó indul a másik után, amíg vannak ilyen bolondok. Számomra most ez az egyetlen út. Picinek kell lenni, undergroundnak és függetlennek, ők meg osztogassák egymás feleségének a havi három és fél milliót, bánom is én.

„Nem, Balázs, ti nem. Mi igen” – írtad a Facebookon Orbán Balázs 1956-os megszólalására reagálva. Ez a megfogalmazás valójában azt sejteti, hogy az ország tényleg kettészakadt, és működik a megosztási kísérlet: vannak ők és mi, és már nincs átjárás a két csoport között.

Ez egy finoman túlzó kiírás volt, de hát ebben a pokolban élünk: mondanak valami irgalmatlan baromságot, és aztán elkenik. Szerettem volna tisztázni, hogy van azért egy ők meg egy mi. Mert van. Nagyon izgalmas ez az ambivalencia, az egész NER-stáb úgy van abszolút módon kontraszelektálva, hogy még pont beférjen a főnök sarka alá. Ha nem lenne ennyire rossz ettől az életünk, és nem lenne katasztrofális következménye mindennek, ami a következő harminc évben történni fog, felvillanyozónak tartanám nézni, mivel gyomorforgató mivolta ellenére is hihetetlen az a politikai manőverezés, amit a Ramszesz végrehajt. Csak hát rámegy a világunk, a családunk, az országunk, a kultúránk, a nemzetközi megítélésünk, a szabadságunk, az időnk, az idegrendszerünk. Erre mit lehet egyáltalán mondani? Tant pis. (sebaj franciául – a szerk.)

Tény, hogy a szokásos elkenési kísérleteket ilyen viszonylag igazságtalan, de ahhoz képest tisztázó jellegű mondatokkal egy picit lehet ellensúlyozni. Nem hiszem, hogy minden muzeológus, aki ott maradt a PIM-ben, az valamiféle kollaborációba került volna, és szégyellje magát. Ezt a rendszert az Orbán Balázsok csinálják, nem az a szerencsétlen muzeológus, aki nem fog tudni átmenni egy másik múzeumba, mert egy tízmilliós faluban élünk, és nincsen másik múzeum. Persze ezekbe a tisztázó jellegű mondatokba is bele lehet fáradni, én legkevesebb tíz éve hajtogatok hasonló dolgokat, és azon túl, hogy emberek nagy mennyiségben kattintottak rá, sok értelme nem volt. Mégis, egyszerűen muszáj időnként ilyen, a szavak régi értelmét használó mondatokat leírni, mert az új értelmük torz, hazug, kocsonyás. Gondoljunk csak a legegyszerűbb példákra. „Békepárti.” Ez most azt jelenti, hogy feltétel nélkül támogatja, hogy Oroszország azt csináljon, amit csak akar, inkluzíve háborút, népirtást, atomháborúval fenyegetést. Ez lett a „béke”, hogy a kelet-európai kleptokraták önnön testükkel védik szegény megtámadott Vlagyimir Putyint. És ezt full komoly arccal, sőt sértődötten. Ezt valakinek 20 éve elmeséled, azt hitte volna, megbolondultál.

Nyáron híre ment, hogy otthagytad a Jelenkort, a Lírát és a Librit is, és saját, független kiadót alapítottál, miután a kormányközeli MCC a Libri-csoport többségi tulajdonosává vált. Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami után felálltál?

Az utolsó csepp mindenféleképpen az volt, hogy azt éreztem, ennek a könyvnek már nem tenne jót a Jelenkor, mert olyan branddé változott, amivel én már nem tudok azonosulni. Ez a kötet tele van popkultúrával, tele van ide-oda szólogatással, tele van viccekkel. Szerettem volna egy pofátlan, nagyon jó értelemben véve szemtelen, bizonyos szempontból radikális verseskötetet. Én nem akarok klasszicizálódni. Tizenegy évig csináltam a nagy kiadói létet, ami jó, fontos, szép és kényelmes. Mégis, ahogy többször elmondtam már, nem szexi. Az ember pedig igenis legyen hű magához, a rossz ötleteihez, a fura elképzeléseihez.

Beleszólhatott volna a Jelenkor abba, hogy mennyi odamondás, popkultúra, és vicc férhet bele az új kötetedbe?

A kiadó szó szerint arra van, hogy beleszóljon, mi jelenik meg egy könyvben, ez szakmai kérdés, semmi köze nincs politikához. A Jelenkornál Szenderák Bence volt a szerkesztőm, emberként is hibátlan jó arc volt, szakmailag is elég jól szót értettünk. A főszerkesztőre, Nagy Boglárkára – akivel személyesen szintén mindig nagyon jól kijöttünk – szintén legfeljebb annyit mondhatnék, hogy bizonyos szövegek kapcsán talán több dologban nem értenénk egyet, mint igen, de ez meg nem baj.

Más kérdés, hogy annak idején, amikor elkezdődött a Libri Kiadó, amiből lett a Jelenkor, akkor ez a maga nemében egy elég punk hely volt. Nyitottak a slamre, megjelent a Polaroidok, de akkor jött a Beat tanúinak könyve is a Sirokaitól, és akkor jelent meg a Patkány éve Bartók Imrétől. Ez már egy másmilyen kiadó, mint 12 éve volt. Maradva a kérdésnél: valószínűleg megengedték volna az ötleteim java részét, de több lényegi ponton biztosan bele akartak volna szólni. Ami, megint mondom, természetes, csak az kérdés, hogy szeretném-e ezeket a kompromisszumokat. Így más kompromisszumok voltak, mert a kötet szerkesztője, Borsik Miklós, szintén rengeteget foglalkozott a szövegekkel. De hát ez ilyen.

Egy év múlva fog lekerülni a polcokról a Hideg pizza előtti utolsó köteted is. Ez ad némi felüdülést vagy felszabadulást? Vagy inkább keserédes érzés?

2024. december 31-ig lehet még kapni a nagy boltokban az első pár kötetet, 2025. december 31-én pedig a Hideg pizza előtti kötet (Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni – a szerk.) is kikerül. Kicsit félelmetes, mert nem tudom, hogy nem lövöm-e magam ezzel bokán. Kevesebb olvasóm lesz, ami „eléggé sajnos, de nem kár”, ahogy a Parti Nagy írja a Fagyott kutya lábában. Viszont a sokat emlegetett kiadói-pénzügyi konstrukció azt eredményezte, hogy eddig sem a könyveimből éltem. Azt, amit eddig csináltam, ezután is tudom folytatni: tudok fordítani, járok fellépni, dolgozom copywriterként, megélek valahogy, aztán kész. Nem volt ez akkora életveszély, mint amekkorának tűnt.

Azt lehet látni, hogy ez már nem feltétlenül csak egy ellenálló réteg lázadása, a zeneiparban is sorra hozzák létre a független kiadókat a legnagyobb előadók, elég, ha Kendrick Lamarra (pgLang) vagy Frank Oceanre (Boys Don’t Cry) gondolunk.

Van egy ilyen tendencia. Egy megcsontosodott, régi struktúra magasodik fölénk: a nagy labelek, nagy kiadók, nagy intézmények rendszere. Ez abban az időben lett kitalálva, és abban a struktúrában működött jól, ahol nem voltak alternatívák, de volt egy akkora nyomdaépület, mint a sportcsarnok, ha valaki tüsszentés közben rátenyerelt a gépre, az kiköpött magából 2500 példány Palotai Borist. Ma már ilyen nincsen: digitális nyomdák, pici műhelyek, pici kiadók vannak. Minden technikai lehetőség adott a webshopoktól kezdve a nyomdákig, hogy független legyél, pici legyél, és úgy csináld a dolgokat, ahogy neked tetszik.

Ennek az egyik fő platformja a Patreon, ahol napi szintű kapcsolatban állsz a követőiddel. Mennyivel tudsz jobban arcot kötni a rajongóidhoz, vagy jobban látni, hogy pontosan kik is az olvasóid? Vagy az internet épp torzítja ezt a képet?

A Patreonon lett néhány tucat támogatóm, a legtöbbjük nevét fel is sorolom a kötet végén. Létrejött egy közösség, ez pedig már több mint két éve tart. Ez tényleg megváltoztatja az olvasókhoz való viszonyt, elkezdtem ismerni ezeket az embereket, elkezdtem név szerint tudni, kicsodák, többükkel tényleg baráti, vagy haveri szintű kapcsolatba kerültem, beszélgettünk, üzengetünk. Az olvasókkal kapcsolatot kell tartani.

Kicsivel több mint egy hónapja jelent meg a Hideg pizza. Ennyi idő elteltével hogy érzed, jövedelmező lett a függetlenedés?

Amennyire sikeres lehetett, annyira mindenféleképpen sikeres volt. Arra számítottam, hogy ez egy más lépték lesz, mint a korábbi, ez be is jött, fájni nem fáj. Régen ahhoz képest fogyott sok könyvem, most ehhez képest fogy sok könyvem. Szóval igen, működik. Mindenkinek szóltam jó előre, hogy mi történt, mi változik, hogy lesz. Eleve én kommunikálok nagyon régóta a közönségemmel, nem a kiadóm intézte ezt. Az olvasók többsége ilyen szinten nem márkahű volt, hanem engem akartak olvasni.

„A magyar slam poetry mozgalom története egyszerre édes, keserédes, sőt sós és savanyú, mint egy izzadt homlok, amit éppen megcsókolunk boldogan a célvonalnál” – írtad a hazai slam poetryről, ami a te karrierednek is egy fontos fázisa volt. Újjászülethet még a slam poetry itthon? Miért lehetett olyan sokaknak ellenszenves ez a műfaj?

A slamnek óriási pozitív visszhangja volt, egy ilyen után értelemszerűen mindig jön a negatív reakció is. Azt nem mondom, hogy nem nyerte túl magát. Olyan léptékekről beszélünk, hogy előtte tényleg voltam úgy felolvasni, hogy öten voltunk felolvasók háromfős közönségre. Aztán elindult a slam, akkor egy nyár alatt lett 70 fellépésünk. Nem a kicsit jóból a nagyon jóba, hanem a totál semmiből a nettó sztárságba kerültünk. És ez akkor elég nagyot ment, és aztán amennyire egy réteg elkezdte ezt szeretni, annyira egy másik réteg elkezdte gyűlölni. Könnyű volt kritizálni, mert egy csomó amatőr induló is jelentkezett mindig, és akkor nyilván ki kell pécézni a tíz szövegből a legrosszabbat, amit valaki ügyetlenül megírt, rosszul előadott, és lehet mondani, hogy tessék, ez szar. Ez rossz esetben tényleg amatőr költők felolvasóköre. De nem a rossz esetekre kell bazírozni. Közben meg, ha jó előadók és jó szövegírók vannak, eget rengető tud lenni. Úgyhogy nem tudom, hogy vissza tud-e térni, ez egy nagyon jó kérdés. El nem tűnt azért most sem.

Volna rá nyitottság?

Az országos bajnokságok mindig sok résztvevővel zajlanak, aztán van egy telt ház a Trafóban évente egyszer. Ameddig évente 600 embert össze lehet rá terelni, addig azért nem halt meg a műfaj. Azt az átütő impaktot viszont már nem tudja hozni, amit régen. De hát közben meg az is volt, hogy amikor mi ezt elkezdtük ezer éve, ott volt egy ilyen 25 pluszos társaság, és mindenkinek volt már valamilyen karrierje. Mind tudtuk, mit csinálunk. Tök fontos, hogy jönnek a 14-16 évesek, és elkezdenek szöveget mondani és írni, de ezekre érdemes lenne rászervezni mindig egy versműhelyt előtte, mert anélkül ez nem működik. Mi úgy kezdtünk el fellépni járni, hogy előtte éveken keresztül írtunk, nekem már volt egy könyvem, és a többi. Ez óriási különbség.

Télen az Egyesült Államokba utazol, miután beválasztottak a McDowell Fellowship nevű programba. Az elismerésről azt írtad a Facebookon, hogy „ez életed legnagyobb szakmai sikere”. Mit tud profitálni ebből egy magyar szerző?

A McDowell Fellowship egy nyílt pályázat évente kétszer, ahol nagyságrendileg 3000 emberből választanak ki 150-et. Ez egy baromi régi művésztelep Peterborough-ban, lényegében alkotóházak vannak, ahová beülhetsz és írhatsz. Én négy hetet kaptam. Különösebb pénzösszeggel nem is nagyon jár. Egyébként ez egy interdiszciplináris program, mindenféle művész pályázik, a dél-afrikai szobrászoktól kezdve a floridai spanyol videóművészekig.

Szerinted milyen tudást és értékeket tudsz kivinni magaddal, és mit szeretnél hazahozni?

Megpróbálom nem csak a kelet-európai keserűségemet kivinni, mert azt minek. Hogy mit hozok pontosan haza, az beláthatatlan, de hát ez mindig ott helyben derül ki. Abban bízom, hogy találkozom jó szerzőkkel és tanulok egy csomót. Én tök szívesen foglalkoznék kizárólag versekkel, de az luxus, és se prófétának, se lángoszlopnak nem vagyok való. Verseket akarok írni, meg olvasni, és kész.